Kortárs tánc

Titok a bokorban, testek a kanapén

Szoboszlai Annamária kritikája a Titok… előadásáról

lead_titokA tánc, a testek térbeli helyzete, egymáshoz és a tárgyakhoz való viszonya mindkét darabban alárendelődik az elképzelt látvány és a zene közös hangulatának. Ez szerencsés esetben expresszivitást, kevésbé szerencsés esetben tetszetős, de üres stílust eredményez.

Szoboszlai Annamária kritikája a Titok… előadásáról

A tánc, a testek térbeli helyzete, egymáshoz és a tárgyakhoz való viszonya mindkét darabban alárendelődik az elképzelt látvány és a zene közös hangulatának. Ez szerencsés esetben expresszivitást, kevésbé szerencsés esetben tetszetős, de üres stílust eredményez.

Bár a Titok… címet viselő est színlapja ez irányban nem ad tájékoztatást, nyilván nem egy hirtelen támadt ötlet következménye, hogy a meghirdetett sorrenddel ellentétben előbb Anh Ngoc Nguyen F2-jét látjuk, s csak aztán Fodor Zoltán legújabb darabját, a Tudatalattit. Merthogy a két koreográfia, ha nem is direkte, de összefügg, és az összefüggést csak tovább erősíti a csere, merthogy az F2 mintha a gyermeki létállapotba kalauzolna vissza, míg a Tudatalatti a már felnőtt férfi női nemhez fűződő kapcsolatán lamentál.

titok_web

Anh Ngoc Nguyen táncosaiként Balkányi Kitty, Balássy Szilvia, Dobrovics Réka, Széki Zsófia és Somorjai Judit csintalan, kíváncsi, néha durcás, de jobbára nevetős kislányokként teremnek előttünk, teli valós-eljátszott energiával. Néha bizony még zavaró is az a széles nagy jókedv és öröm, amivel a színpadon megelevenedik az ovi, a bokor, a búvóhelyek. Balkányi igazán helyes a rábízott és agyonszorongatott plüssmackóval, és emlékezetes a pillanat, mikor a kissé megkopasztott „szeret-nemszeret” jácint egy első sorban helyet foglaló néző kezében (egy kritikuséban) végzi, azonban a fogsoros derű az idő haladtával rá-ráfagy az arcokra, leleplezve, amit egyébként is tudunk: ők bizony felnőttek. A maci, a copf, a szerelemjácint ellenére is. És egy felnőtt számára hosszan, szívből örülni – kivált tánc közben – embert próbáló feladat (a profiknak még inkább). A vietnámi koreográfus pedig e tekintetben kíméletlen. Persze, ettől még működik a motorikus ismétlődésekkel és a test-ritmus játékokkal stilizált darabos-gyermeki mozgás és a fehér, feszített térelem is, mely hol sátorként, hol vitorlaként, hol árnyjáték paravánjául szolgál. S mivel a fiúk (Fodor Zoltán, Mezei Bence) visszafogottabban veszik ki részüket a kommunális mosolyból, az egyensúly voltaképp megteremtődik. Csak olyankor dől kissé a mérleg nyelve, mikor a lányok ragyogó szemekkel a nézőteret adjusztálják, s eljátszva, hogy épp most fedezték fel aput, anyut, a szomszéd nénit, integetni kezdenek. A vietnámi koreográfus egyszerű eszközökkel szippantja be a nézőt a sűrű-meleg, titkokkal-terhes gyerekkorba, a hol lassult, hol a játéktól vibráló tudatállapotba.

A szünet után következő Tudatalatti – azon túl, hogy az életút egy későbbi, a gyermekénél talán még bonyolultabb stációjához köthető – jellegzetes hangulata révén rokon az F2-vel. A tánc, a testek térbeli helyzete, egymáshoz és a tárgyakhoz való viszonya mindkét darabban alárendelődik az elképzelt látvány és a zene közös hangulatának. Ez szerencsés esetben expresszivitást, kevésbé szerencsés esetben tetszetős, de üres stílust eredményez. Mindkét koreográfia az efféle komplex hatás elérése felé tapogatózik. Gondolhatunk az F2 óriás fehér térelemének, „vitorlásának” árbocán kapaszkodó „gyerekre-figurára.” Vagy a Tudatalatti kezdőképére, a színpadot széltében kettéosztó, alján átlátszatlan fátyolparavánra; a nők ennek a takarásában öltöznek-készülődnek, buknak le, hajolnak bele a láthatatlanságba, hogy aztán ismét a horizont fölé emelkedjenek, miközben a közönség felöli oldalon ott „ólálkodik” a férfi (Fodor Zoltán). Később feltűnik (és marad…) egy, még az előbbinél is beszédesebb térelem: egy limuzinnyi hosszú fekete kanapé. Frenák Pál már meghonosította a hazai színpadon a traktorkeréknyi úszógumit, a cadillacet, a piros díványt, így ez a fekete monstrum sem okoz különösebb meglepetést. Mint ahogy az sem, hogy a látványos ötlet maga sokkal hamarabb kifáradhat, mint a táncosok, még ha éppoly vehemenciával csapkodják is magukat a lassan körben forgó bútordarabra, mint Frenák szupernő-rongybabái. Annyi különbség persze mindenképpen van, hogy az öt táncosnő az észvesztő vetődéseknél sem tűnik másnak, mint könnyű, lekaszálódó réti virágoknak. Fodor mindeközben ül, vár, többnyire töpreng. Ki a nő? Mi a nő? És mi a férfi? – gondolhatja. Mozdulatlansága érdekesebb, mint a lányok szakadatlan „virágzása”, gurulása, de a Tudatalatti ezzel együtt sem tud a maga teremtette látvány fölé nőni. Hiába dobják le legvégül a vágy tárgyai, a hölgyek (kombiné)szirmaikat, s akasztják fogasra-fejfára, a férfiember könnyebbedésére.

 

Titok... (Inversedance / Fodor Zoltán Társulata)

F2
Zene: Olafur Arnalds. Díszlet, jelmez: Iványi Árpád. Koreográfia: Anh Ngoc Nguyen.

Tudatalatti
Zene: Hámor József. Díszlet, jelmez: Iványi Árpád. Koreográfia: Fodor Zoltán.
Előadók: Balkányi Kitty, Balássy Szilvia m.v., Dobrovics Réka, Széki Zsófia, Somorjai Judit, Fodor Zoltán, Mezei Bence (Magyar Táncművészeti Főiskola).

Nemzeti Táncszínház, 2011. március 30.