Nyolcak kosztümben

Kutszegi Csaba kritikája a Trilógia Maraton harmadik stációjáról

A Trilógia Maraton 1/3, vagyis a Csendélet zajjal című legújabb viktimológiai Gergye-performansz szeptember 11-én játszódott a Szépművészeti Múzeumban. Ráadásul 2011-ben, tehát a 09/11 tízedik évfordulóján. Szívem szerint elkerülném e publicisztikai felütést, de azért nem hagyom ki mégsem, mert az előadásban és körülötte más viktimológiai párhuzamot, mint e jelentéses dátumot, nem látok. Gyorsan hozzáteszem: szerencsére. Ugyanis az ezt megelőző, Áldozat című pannonhalmi produkció túl direkte volt viktimológiai, vele szemben a mostani múzeumi (amely egyben a Nyolcak című kiállítás finisszázsa is volt) egy könnyed, tehetséges spontaneitással asszociáló, különleges világot teremtő posztmodern szecessziós mese. Nem hogy erőltetett témavezetése, hanem témája sem volt, illetve annyi motívum és kultúrtörténeti utalás jelent meg benne, hogy aki a feléről valamiért lemaradt, az is kedvére képzettársíthatott; sőt – ha kellő laza derűvel fogadta a látottakat-hallottakat – tartalmasan szórakozhatott is.

Jómagam – annak ellenére, hogy sok mindenről lemaradtam – kifejezetten jól szórakoztam. Tehettem ezt azért is, mert körülbelül a tízedik percben rájöttem: nem kell nekem mindenről tudnom. A színpad hátsó részének jó harmadát például egy középtájon tornyosuló termetes ló szobortól egyáltalán nem láttam. A mondott vagy énekelt verbális szöveg tekintélyes részét pedig nem értettem – vélhető hangosítási zűrök és a részemről őszinte rácsodálkozással észlelt, egész aulát uraló visszhang-csúcsforgalom miatt. Nekem egy színházi előadáson általában ennyi már elég ahhoz, hogy végleg lehervadjak, de ezúttal figyelmem és kultúrafogyasztó kedvem folyamatosan virágzott, mert mindig találtam egy-egy kisebb-nagyobb részletet, melynek észlelésében kedvemet leltem. Mindjárt a nyolc kosztümös hölgy egyenkénti, hangulatteremtő bevonulása után Ágens regölésében örömmel ismertem fel Balázs Béla Kékszakállú elé írt prológusát.

Régóta szeretem ezt a szöveget. Ilyenek vannak benne, hogy „Szemünk pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok?”. Vagy: „Az világ kint haddal tele, De nem abba halunk bele…”. Irigyeltem is kicsit Gergye Krisztiánt, amikor arra gondoltam, hogy ha ülnek olyanok a széksorokban, akik nem ismerik fel Balázs szövegét, most azt gondolhatják, Gergye írta a regölést (mivel a színlapon ő van íróként feltüntetve). De aztán azzal nyugtattam magamat, hogy a nagyérdeműnek az a része, amelyik nem ismeri Balázst, biztosan emlékszik arra, hogy fenti regölést Ágens néhány éve a plastic–fantastic–bombasticban már előadta. Akárhogy is van vagy volt, nem érzek ám abban komoly kivetnivalót, hogy bizonyos szövegtestek – forrásmegjelölés nélkül (végül is a viktimológiai performansz nem tudományos szakdolgozat) – innen-onnan kiemelődnek, és ide-oda beillesztődnek. Ha valaki filológiai igényességgel megvizsgálná a kortárs regények és színdarabok szövegét, kaotikus szerzői jogi állapotokra találna. És ez nem lopás, hanem mozaikos foszlánydramarturgiai szerkezetépítés!

Korunk eme széles körben elterjedt alkotói módszere kitűnően illik a Csendélet zajjal-performansz alapötletéhez: a szabad asszociációk, az utalások a Nyolcak festői világára és számos egyéb öntörvényűen vagy véletlenszerűen áramló szimbólum a múlt századelő magyar szecesszióját reinkarnálja posztmodern környezetben. Méghozzá Balázs Béláékhoz illően: mesésen. A kosztümös hölgyek is mesebeli figurák: „műterem-őrnőkként” vagy „mű teremőrnőkként” érkeznek, van bennük csipetnyi Gogolák elvtársnő (a Tanú című filmből), kamaszkorunk ősellenségeire, a szigorú, kérlelhetetlen mozijegyszedőkre is emlékeztetnek. Aztán átöltöznek, és szertelenül csacsogó múzsákká változnak, inspirálják a csakis a központban létező pőre művészt, akit persze Gergye alakít, látványában és mozgásában is kifinomult érzékenységgel. A művész minden és mindenki: bibliai Ádám, Kernstok Károly „fának támaszkodó fiúaktja”, majd „magányos hajnali lovasa”.

A vélhetően teljes egészében Gergye írta szövegrészek nem jobbak és nem rosszabbak a pannonhalmi Áldozat szövegeinél, csak ezúttal funkcionálisan és esztétikailag is jó helyre kerültek: míg az Áldozatban görcsösen és helyenként igencsak földhöz ragadtan egy lineáris cselekményszál eltökélt életben tartását (is) szolgálták a verbális megnyilvánulások, addig a Csendéletben a szavak csodálatos életét nem rántotta sárba történet-végigmesélési kényszer. A Csendélet zajjal előadásában Gergye Krisztián nem akart „A” pontból „B-be” eljutni, tulajdonképpen pontok sincsenek a mutatványban, csupán metaforikus középpont tűnik fel néhányszor, amelyben a művész be akarja mutatni önmaga és sorstársai sorsát. Levonható tanulság, lekerekített sztori, darabvégi csattanó nincs a műben. Ha netalántán mégis volna (például tudtomra akarnák hozni, hogy a művész tkp. áldozat), akkor nézőként is áldozatnak érezném magamat.

Trilógia Maraton (Gergye Krisztián Társulata)
Első trilógia: Feltépett múlt
Harmadik stáció: Csendélet zajjal

Zenei szerkesztő: Philipp György- Jelmez, kellék, installáció: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs. Video, dokumentáció és vetítés: Nay Tilda. Dramaturg konzultáns: Miklós Melánia. Pszichológus konzultáns: Csigó Katalin. Produkciós menedzser: Trifonov Dóra. Produkciós asszisztens: Hajós Eszter. Rendező, koreográfus, látványtervező, író: Gergye Krisztián.

Szereplők: Ágens, Bakos Éva, Blaskó Borbála, Bocsi Eszter, Lőrinc Katalin, Szakács Ildikó, Szalontay Tünde, Tárnok Marica, Virág Melinda, Gergye Krisztián.

Szépművészeti Múzeum, 2011. szeptember 11.

Fotók: Kővágó Nagy Imre