A műgyűjtő magányossága

Váry Orsolya kritikája a Ruben Brandtról

A Műcsarnok legújabb kezdeményezése, hogy egy-egy kiállításhoz kapcsolódó színházi előadásoknak, performanszoknak ad helyet. A legelső ilyen együttműködés Milorad Krstić Das Anatomische Theater című képösszeállításához kapcsolódik.

Váry Orsolya kritikája a Ruben Brandtról

Milorad Krstić munkássága szorosan kapcsolódik a magyar képzőművészeti élethez: a kiállítás címét adó kötet is nálunk jelent meg, ugyanakkor több színházi munkája is volt – a Nemzeti Színházban ő felelt Az ember tragédiája látványvilágáért, és többször dolgozott már Horváth Csabával vagy a Forte Társulattal is díszlettervezőként. Az egyik legismertebb, leginkább felkapott szerb képzőművész inkább lenne nevezhető összművésznek, ezúttal repertoárjának zsák(bamacská)jából a darabírást húzta ki. Saját stílusában, mozaikosan összerakva, apró részletekből felépítve bontakozik ki Ruben Brandt története a vetített elemek és a Forte Társulat művészeinek teste, mozgása és beszéde által.

fotók: Dusa Gábor

Ez utóbbival elég nagy gond van: a Műcsarnok egyik hátsó, nagy belmagasságú termében vagyunk, amely még a képzett, kifogástalan beszédtechnikájú művészeknek is nagy kihívás, pláne olyanoknak, akik nem foglalkoznak napi hangképzéssel. Ráadásul a hat színész-táncos alig néhány kivétellel végigmozogja az előadás minden egyes percét, így a látszólag könnyed, játékos, vicces este óriási kihívást jelent, mind a művész, mind a befogadó számára. A szövegmondás és -értés nagy hiányokkal csordogál – persze a Ruben Brandtban nem a verbalitásé, hanem a vizualitásé a főszerep, de ha már van egy történetszál, nem ártana azt meg is érteni… A legnagyobb problémák éppen Horváth Csabával, a címszereplővel vannak: hosszas fejtegetései egy-egy műalkotásról elúsznak a hatalmas térben, az ihletett, pontos mondatok a harmadik sorig sem jutnak (f)el.

Ezzel együtt a humor, az abszurditás a produkció legfontosabb eleme – csakúgy, mint Milorad Krstić alkotásainak, amelyek gyakran látszanak a háttérben, hatalmas vászonra vetítve-úsztatva. Az előadásban a történetben szereplő 20. századi műveket újra/átértelmezik. Ruben Brandt apja egykor pszichológusként a 25. képes technikával kísérletezett: mi történik akkor, ha egy film minden 25. kockája helyett egy villanásnyi időre egy-egy tökéletes műalkotás képe jelenik meg? Mondjuk Manet Olympiája? Előállíthatunk-e ezzel a regressziós hipnózishoz hasonló technikai fogással egy tökéletes bűnözőt, aki csak a tökéletes szépség megszerzésére törekszik? A tökéletes szépség 20. századi újra/átértelmezésben meg is jelenik Krstić képein. Ruben Brandt és bandája ezeket a képeket szerzi meg, a küldetésnek tehát a tétje vész el. Pontosabban a tét az, hogy sikerül-e Mike Kowalsi magánnyomozónak elkapni Brandtot, mielőtt összegyűjti mind a 36 képet. Másképpen: sikerül-e Ruben Brandtnak meglépnie a képekkel? Másképpen: vajon Ruben Brandt meg akar-e lépni egyáltalán? Másképpen: mi a célja a képek összegyűjtésével? Eladás? Ha nem, akkor mi? Bosszú a gyerekkori traumákért? Vagy magángyűjtemény létrehozása, ahol fejtegetheti a színek szimbolikáját?

Akárhogy is: a Forte Társulat előadása óramű pontossággal halad az előre nem látható végkifejlet felé: Milorad Krstić művészetéhez hűen sokféle szimbólum, mozgássor-idézet vonul fel a színen, látszólag értelmetlenül, logikátlanul egymásra hordva. Aztán a második óra vége felé összeáll a kép: pontosan kidolgozott hatásmechanizmus működik itt, az utolsó darabka is a helyére kerül a nagy kirakós játékban.

A Das Anatomische Theater úgy született, hogy Krstić (aki saját bevallása szerint képtelen olyan jól rajzolni, mint a 20. század nagy mesterei), saját szűrőjén átengedve megpróbálta átalakítani a számára nagy jelentőségű műveket, egyúttal sajátos ábrázolásmódjával igyekezett azok energiáját megragadni és továbbátadni. A Ruben Brandt pedig úgy született, hogy a Forte saját szűrőjén átengedve a Das Anatomische Theatert, és kiegészítve az alaptörténettel, a maga sajátos, humorral átszőtt, a komolyságra – képletesen és a maga obszcén módján konkrétan is – fityiszt mutató estét hozott létre.

Az előadás során megelevenednek Krstić kedvenc filmjei – Az utolsó tangó Párizsban, Maraton életre-halálra… –, de éppolyan humorral átitatva, mint ahogy a szerző a nagy, ikonikus műalkotásokhoz is nyúl. Az előadás legjobb jelenetei ezek: az árnyjáték és a vetítés adta lehetőségek egyszerű kihasználásával az adott filmből ismert mozdulatsorok kelnek életre. Csak sajnos túl sok – egyébként valószínűleg a többihez hasonlóan remek – szövegrész vész el, túl sok a dobhártyának már elviselhetetlen zene. Egy idő után úgy érezhetjük magunkat, hogy egy humoros történet/előadás apropóján minket mint nézőket egyszerűen vegzálnak, a szabadságból szabadosság lesz. Egy bizonyos mennyiségű meztelen férfihátsó után inkább feszengve, mint felszabadultan heherészünk – miközben ugyanezen férfihátsók és egyéb szervek Krstić képein nem zavarnak bennünket. Nehéz műfaj ez. Átlag néző mint olyan nem létezik, legfeljebb sok-sok, önálló akarattal rendelkező ember, akiknek ingerküszöbe nagyon nehezen kiszámítható.

Ruben Brandt (Forte Társulat)

Író, koncepció, díszlet: Milorad Krstić. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Pallagi Mihály. Produkciós asszisztens: Számel Judit, Koháry Mária. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba.

Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Horváth Csaba, Kádas József, Sipos Vera, Csere Zoltán.

Műcsarnok, 2011. december 11.