Kortárs tánc

Rendezni végre közös dolgainkat

Legáth Zsolt kritikája a Voksról

lead_voksAz előadás nézőjének pozíciója inkább a „fizető vendégé”, aki pénzéért, választása szabad voltába vetett hittel átvált, ha elege van, és visszakapcsol, ha fedetlen kebleket szeretne látni, semmint azé az emberé, aki egy morális döntés súlyát készül a vállára venni.

Legáth Zsolt kritikája a Voksról

Az előadás nézőjének pozíciója inkább a „fizető vendégé”, aki pénzéért, választása szabad voltába vetett hittel átvált, ha elege van, és visszakapcsol, ha fedetlen kebleket szeretne látni, semmint azé az emberé, aki egy morális döntés súlyát készül a vállára venni.

 

Több helyütt nyilatkozott szerzői szándék szerint a Voks azt a gondolatot boncolgatja, hogy döntéseink befolyásolják-e a történelem alakulását, azaz az egyén felelősségét vizsgálja. Egészen konkrétan: kik azok a felelősök, akik végigasszisztálták, illetve tevékenyen segítették a magyarországi zsidóság üldözését a II. Világháború alatt? A döntéshozókon túl volt-e a civil egyéneknek is felelősségük? Az alkotók az előadással arra az álláspontra helyezkednek, hogy egy bizonyos határvonalig (még a katasztrófa megtörténte előtt) mindig van választási lehetőség, s a választást, illetve a választás felelősségének elvállalását provokatív módon ki is akarják kényszeríteni a nézőből. Ezért konzolt adnak a kezébe, amelyet kattintgatva szavazhat: hangfelvételről szóló prózát, vagy a színpadon zajló táncos részt kívánja-e megtekinteni. A kapcsológombbal való játék önmagában szociológiai tanulmány alapját képezheti: ki hányszor, az előadás mely pontjain, milyen indokokkal vált szöveg és tánc között? Az előadás végén meg is kapjuk kattintgatásaink ironikus statisztikáját: a mellettem ülő néző az alig több mint 60 perces este folyamán 143-szor váltott egyik műfajról a másikra – hallgathattam is a kapcsoló szüntelen pattogását.

voks_kovago_nagy_imre_5

fotók: Kővágó Nagy Imre

E választási lehetőség megvalósítása azonban eléggé zavarba ejtő. Az előadás első fele ugyanis a valós választási lehetőségek hiányáról szól, ezért sokkal inkább a fogyasztói társadalommal szembeni kritikaként értelmezhető, mintsem olyan morális dilemmák szülte választási kényszerek megjelenítésének vehető, amelyeket fel kell(ene) vállalni, amelyek alól nem lehet, nem szabad(na) kibújni. Valóban választásra / változtatásra kényszerít az előadás, de nem azzal, hogy valós, megfontolandó alternatívákat kínál, hanem tudatos unalomkeltéssel: a néző jelentéktelen szövegrészletek és monoton, semmitmondó mozgásanyag között választhat. A döntés súlya egyenértékű a távirányítót nyomogató tévénéző „dilemmájával”, aki enerváltan szörföl az unalmasabbnál unalmasabb csatornák között. A figyelemfelkeltés kommersz eszköztárából is jócskán kölcsönöz az alkotó, amikor a „B” kategóriás thrillerek hátborzongató zenéit idéző hangeffekttel és a szituációban indokolatlan meztelenséggel nyeri el a publikum figyelmét, amelynek iránya valójában inkább külsőleg kontrollált, és csupán látszólagosan szabad döntés eredménye. Az előadás nézőjének pozíciója is inkább a „fizető vendégé”, aki pénzéért, választása szabad voltába vetett hittel átvált, ha elege van, és visszakapcsol, ha fedetlen kebleket szeretne látni, semmint azé az emberé, aki egy morális döntés súlyát készül a vállára venni.

voks_kovago_nagy_imre_6

Az előadás második fele azon a bizonyos határvonalon, amin észrevétlenül csúszik át az ember, már túl van, és onnan az események nem fordíthatók vissza. Az eleddig demokratikusan kézivezérelt előadást központosítják, kapcsolóink nem engedelmeskednek többé akaratunknak, ezután „el kell szenvednünk” a prózát vagy a táncot, akkor és annyi ideig, amíg az alkotók akarják. A választás szabadságának megvonása hatásos, sikeresen gondolkodtat el az előadás első felének könnyelműségén, amikor olyannyira magától értetődőnek tűnt akaratunk keresztülvitele. Nemcsak a nézők viszonya változik meg az előadáshoz, hanem a táncosoké is egymáshoz: Szász Dániel egyfajta karmesterdiktátorként lép színre, s veri a taktus a többieknek, akik kénytelenek követni utasításait. Az első rész prózai és táncos üresjáratai után az ott megkezdett motívumok (elsősorban a sok-sok színes golyóval zajló kreatív és jelentéses játékokra gondolok) kifutják ívüket. Az előadás komor fordulatot vesz, mind a színpadi akciók és a világítás, mind pedig a prózai szövegrészek terén, amelyek egyre megrendítőbben tudósítanak a II. Világháború idejéből, végül a közvetlen felelősség kérdésének tárgyalásáig is eljutnak. Igaz, közvetetten, vendégszöveg segítségével, de Szabó Réka előadása megnevezi a felelősöket. A technikai kísérletezés s az erőteljesebb, kompaktabb második rész mellett ettől figyelemreméltó előadás a Voks.

 

Voks (Tünet Együttes)

Dramaturg: Peer Krisztián. Fény: Szirtes Attila. Zeneszerző: Márkos Albert. Zenészek: Bakai Márton - hegedű, Márkos Albert - cselló, Hock Ernő - nagybőgő, Rubik Ernő Zoltán - zongora, Tömösközi László – ütőhangszerek. Speciális technológia: Korai Zsolt. Kosztüm: Balázs Juli, Szabados Luca. Rendező: Szabó Réka.

Szereplők: Ayelet Yekutiel, Bordás Emil, Egyed Bea, Furulyás Dóra, Szász Dániel.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. február 2.