Még azt mondják, nem illik…
Kutszegi Csaba kritikája a Barocco Rusticóról
A csúcshegyi csapásolós és a rétaljai rángatós tánc ráillesztése Vivaldi zenéjére azonban nem teljesen aggálytalan (a két táncfogalom saját gyártmányú kreálmányom, mert nem ismerem fel magabiztosan a tájegységek táncait). Ritmusát, energiáját, sodrását tekintve a barokk allegrókra ráillik a sűrű legényes, legfeljebb az a kérdés merül fel: hogy miért is?
Kutszegi Csaba kritikája a Barocco Rusticóról
A csúcshegyi csapásolós és a rétaljai rángatós tánc ráillesztése Vivaldi zenéjére azonban nem teljesen aggálytalan (a két táncfogalom saját gyártmányú kreálmányom, mert nem ismerem fel magabiztosan a tájegységek táncait). Ritmusát, energiáját, sodrását tekintve a barokk allegrókra ráillik a sűrű legényes, legfeljebb az a kérdés merül fel: hogy miért is?
A Barocco Rustico látványvilága – nem csekély csúsztatással – engem sokkal jobban emlékeztet, mondjuk az Andrássy út palotáira vagy az Operaház épületére, mint valamilyen letűnt paraszti kultúra képi világára. Amire én a parasztbarokk fogalmáról asszociálok, az sokkal inkább paraszt, mint barokk, a Duna Művészegyüttes Juhász Zsolt koreografálta előadásában viszont „paraszti” alig lelhető fel. Igaz – a zenét leszámítva –, barokk se nagyon. (Neo)reneszánsz elem azonban igen sok látható – viseletben, táncban, térformában, gesztusban. Felmerülhet a kérdés: hogy kerül reneszánsz csizma parasztbarokk asztalra, ráadásul hol barokk udvari, hol pedig ún. autentikus népzenei kíséretben?
A kérdésre igazán azért nehéz válaszolni, mert a fent említett stílusjegyek az előadásban gond nélkül összeillenek, sőt szervesülnek, összeérnek, egyáltalán nem keltik varrógép, esernyő és műtőasztal véletlen találkozásának benyomását.
Irtózom attól, ha valaki kritikában tudományoskodón új terminus technikus bevezetését szorgalmazza, de jelen esetben én sem tudok ellenállni a kísértésnek. Juhász Zsolt koreográfusi életművének egy tekintélyes részét ugyanis legszívesebben egyszerűen historikus táncművészetnek nevezném el. A historizmus építészetben manifesztálódott műtárgyaiból igen sokat megszemlélhet az Andrássy úton sétáló polgár, de elég letekinteni a Duna irányába a Nemzeti Táncszínház művészbejárója előtti hajdani várfalról is. A historizmus az építészetben sem egyszerű múltba fordulás, sokkal inkább a múlt értékelése a jelenben, a megőrzésre méltónak gondolt stílusjegyek és szerkezeti elemek – természetes módon eklektikához vezető – újrahasznosítása.
Juhász sajátos tánchistorista módszere már a két évvel korábbi Aranyágban (meg az előzményeiben és az Örökkön örökkében) is megfigyelhető. De az előbbiben az eklektikus kilengések amplitúdója jóval kisebb: Bartók két hegedűre írt tételei ugyanis „természetesebben” illeszkednek a népzenei anyaghoz, a Kárpát-medence néptáncmotívumai meg nem ritkán egyenesen „hazatalálnak” a Bartók-zenében.
A csúcshegyi csapásolós és a rétaljai rángatós tánc ráillesztése Vivaldi zenéjére azonban nem teljesen aggálytalan (a két táncfogalom saját gyártmányú kreálmányom, mert nem ismerem fel magabiztosan a tájegységek táncait). Ritmusát, energiáját, sodrását tekintve a barokk allegrókra ráillik a sűrű legényes, legfeljebb az a kérdés merül fel: hogy miért is..? Miért kell Vivaldira csűrdöngölni, amikor echte kalotaszegire is lehet? Talán azért, mert az Operaház külseje neoreneszánsz, a belseje meg barokk.
Fotók: Klacsán Margó | foto.szinhaz.hu
Lehet, hogy az építészeti historizmushoz hasonlóan a Juhász Zsolt-i tánchistorizmus is az értékek megőrzésének egyfajta igényes, fogyasztható-használható módszere lesz? Juhász koreográfiáinak szakmai minősége efelé mutat. A táncok korrektek, muzikálisak, a különböző korokat, tájegységeket és műfajokat képviselő stílusok keveredése ízléses, a zenei és táncos előadás parádés. Az igényes művészetre vágyó fogyasztó korszerű szemléletű, magas színvonalú terméket kap mind zenében, mind táncban, jól is szórakozhat, intellektuálisan is pallérozódhat – egy NOX-koncerthez képest mindenképpen. A historikus eklektika a táncban tehát járható útnak mutatkozik, de hogy építészeti rokonához hasonlóan több évszázados, sikeres karrier előtt áll-e, az nehezen megjósolható. Ehhez talán – a minőségelvet nem feladva – markánsabbá, érdekesebbé is kellene válnia. A Barocco Rustico egy lírai táncvízió, erénye, hogy nem hivalkodó, nem magamutogató, olcsó populáris megoldásokkal nem operál, de talán lehetne még líraibb, még inkább víziószerű. Elmozdulhatna – méreg drága színházi és show-technika alkalmazása nélkül is – a sokrétűbb, lenyűgöző színpadi látvány felé (ahogyan ez a MűPa jobb színháztechnikai körülményei között az Örökkön örökkében például részben meg is valósult). Ha ugyanis poézis és/vagy korszerű látvány nem emeli ki határozottan a historikus eklektikát az autentikus alapok háza tájából, akkor könnyen hiányként mutatkozik, hogy az öröm-, sirató és virtustáncok néprajzi eredetére, környezetére nem történik utalás. Egyszerűbben: a Barocco Rusticában is néha jobban tudtam volna együtt örülni, ha valamilyen információm lett volna arról, hogy az örömtáncban éppen most mért is örülnek. És talán nem kéne mindig ennyire vér komolyan venni kulturális hagyományaink ábrázolását. Hihetetlen, de a múltunkra lehet némi humorral és derűvel is reflektálni.
Amúgy meg Vivaldi illik a magyarnak: keresztezése a magyar néptánccal számomra szebben tükrözi az európai gondolatot, mint a himnusszá lett Örömóda.
Barocco Rustico – A négy évszak (Duna Művészegyüttes)
Zene: Antonio Vivaldi, Ökrös Csaba. Díszlet - jelmez: Túri Erzsébet. Fény: Lendvai Károly. Asszisztensek: Bonifert Katalin, Vámos László. Koreográfusok: Orza Calin, Juhász Zsolt. Rendező: Juhász Zsolt.
Előadja a Duna Művészegyüttes és a Göncöl Zenekar.
Nemzeti Táncszínház, 2010. április 20.
