Néptánc

Még időben...

Kutszegi Csaba jegyzete az Időben – 60 éves a Magyar Állami Népi Együttes című könyvről

idoben leadHihetetlen, de manapság sem ritka az a vélemény, hogy elsősorban (vagy csakis) azt a bizonyos körülírhatatlan „autentikust" kellene megmutatni (vagy őrizgetni-ápolgatni) a színpadon, és minden újítás árulás vagy megalkuvás.

Kutszegi Csaba jegyzete az Időben – 60 éves a Magyar Állami Népi Együttes című könyvről

Hihetetlen, de manapság sem ritka az a vélemény, hogy elsősorban (vagy csakis) azt a bizonyos körülírhatatlan „autentikust" kellene megmutatni (vagy őrizgetni-ápolgatni) a színpadon, és minden újítás árulás vagy megalkuvás.

Jó a címe a Hagyományok Háza jubileumi kiadványának, amely a Magyar Állami Népi Együttes 60 éves jubileumára jelent meg: Időben. Sőt! Jók a címei! A kötetben ugyanis két tanulmány olvasható: Králl Csabáé A múlt jövője címmel, valamint Kovács Gerzson Pétertől a Statikus dinamizálása. Mindhárom cím szinte sulykolja, hogy a néptáncművészetet ne tekintsük időben véges, lezárt valaminek, hanem értsük meg: a hagyomány megőrzésének módja, mikéntje is – mint minden egyéb emberi cselekvésé – folyamatosan változik, fejlődik.


idoben 60MANE

A hatvan év történeti áttekintését tartalmazó Králl-tanulmány mottószerű ajánlásában az alábbi gondolat olvasható: „Nincs még egy előadóművészeti ág, amely olyan szenvedélyes, ellentmondásos és máig lezáratlan teoretikus vitát gerjesztett volna saját identitása körül, mint a néptáncművészet. E vita azonban látszólagos bonyolultsága és tanulságos mellékzöngéi ellenére voltaképpen mindig is egyetlen kérdés körül forgott: mit jelent a hagyományőrzés a mai modern világban? Másképpen: a folklórt eredeti formájában kell megőrizni, vagy továbbírható, továbbgondolható?"

A kérdés jelenleg is annyira aktuális, hogy minden reagálás időben történik rá. A kötet a 2011-es jubileumi év (merthogy az együttes 1951-ben alakult) végén jelent meg, vagy talán a következő elején (a szerkesztők a megjelenés évét valamiért nem tüntették fel), ideje hát (és sohasem késő) recenzálni, és felhívni a figyelmet: ne merüljék feledésbe e munka, inkább váljon kötelező irodalommá minden olyan tanintézetben, ahol tánctörténettel foglalkoznak. És vegye kézbe nyugodtan az is, aki csak érdeklődik, és szereti a néptáncot.

Králl Csaba körültekintő és korrekt a történelmi áttekintésben: nem hagyja figyelmen kívül az együttes megalakulásának előzményeit sem. Ilyeténképpen említést nyer a harmincas évek hazafias Gyöngyösbokréta-mozgalma és a regöscserkészet is, utóbbiból nőtt ki a világháború után a Batsányi Együttes, amelynek vezetőjeként tűnt fel Rábai Imre. Rábai életre szóló táncfelfogását legjobban egy Maácz László-idézet érzékelteti: „...kezdettől szerette és tisztelte az eredeti néptáncokat, de a teljes együttesi megjelenést nem a »szent autentika« jegyében képzelte el. Alapelve inkább az volt, hogy a táncos jól érezze magát a választott táncban, s ezt a közérzetet sugározza át a nézőre: »Élni!«"

kincses felvidek
Jelenet a Kincses Felvidék c. előadásból | fotók: Dusa Gábor

Nem titkolható és nem is titkolandó, hogy a néptánc kitűnő művelői a MÁNE alapításának évében már igencsak pártosodtak, szekértáborokba gyülekeztek. A nagypolitika folyamatos diktátumai is ott tornyosultak a művészek felett (mint más korokban is előfordul), de hatvan év távlatából (és még találkozva-elbeszélgetve a korszak néhány tanújával) úgy tetszik, az olykor kenyértörést eredményező összeveszéseket, véres vitákat akkortájt valódi művészeti-művészetfilozófiai kérdések generálták. Rábai felfogása vitathatatlanul a politika által is kívánatosnak tartott Mojszejev-stílus felé húzott, de a Mojszejev Együttes akkor, és még jó pár évig se színvonaltalannak, se korszerűtlennek nem volt mondható. Sőt: a néptánc továbbélésének egy sikeres alternatíváját kínálta, amely napjainkban is virágzik (lásd a színvonalas színpadi flamencót és az ír táncot, amelyek párhuzamba vonhatók a Mojszejev-jelenséggel).

edeskeseru
Jelenet az Édeskeserű c. előadásból

„A MÁNE teljes kari felosztásban – 90 tagú kórus, 32 tagú tánckar és 36 tagú zenekar – 1951. április 3-án mutatkozott be először az Operaházban. A társulat az Este a fonóban (Fonóban) és az Ecseri lakodalmas színpadra állításával rögtön történelmet írt, miután megteremtette az európai viszonylatban egyedülálló, úgynevezett triós műfajt: a zene, a tánc és az ének „össz(nép)művészeti" színpadi egységét" (ezt is Maácz László írta). Az idézetben bejön egy lényeges fogalom: „a triós műfaj". Ez a fogalom a Rábai-korszakban (és annak kritikájában) végig jelen van. De anélkül, hogy ebbe belemennénk, immár Králltól egy fontos megállapítás: „Molnár (Molnár István, akit a magyar néptánc Bartókjaként is emlegetnek, a korszak jelentős néptáncalkotója, aki a nyolcvanas évek derekán, az épp akkor csúcson levő táncházmozgalom kapcsán egyenesen kijelentette, hogy az „utánzás nem művészet" – a szerk. megj.) tehát úgy vélte, hogy a színpadon kívüli dokumentarista hűség önmagában még nem tekinthető művészi önkifejezésnek, amivel ő maga is fontos különbségtételt tett a folklór színpadi és nem színpadi megjelen(ít)ése között." Nem szándékom megjeleníteni a vitát, főleg igazságot nem akarok tenni egy könyvrecenzióban, csak jelzem: az Időben – 60 éves a Magyar Állami Népi Együttes című kiadványban az olvasó eme „ősi" vitáról is talál adalékokat. És akkor tegyünk hozzá még egy idézetet – szintén Králltól – csak hogy teljes valóságában kikerekedjék a problematika: „...a paraszti hagyomány azáltal, hogy kiemeltetett természetes közegéből és felkerült a színpadra, akarva-akaratlan transzformálódott, „mű" jelleget öltött, kénytelen-kelletlen átesett a legalapvetőbb szerkezeti és stilisztikai beavatkozásokon, bármennyire is őrködtek a színpadra alkalmazók a gyűjtött anyag autentikussága fölött."

alomido
Jelenet az Álomidő c. előadásból

Hihetetlen, de manapság sem ritka az a vélemény, hogy elsősorban (vagy csakis) azt a bizonyos körülírhatatlan „autentikust" kellene megmutatni (vagy őrizgetni-ápolgatni) a színpadon, és minden újítás árulás vagy megalkuvás. Akkor ennél már jóval becsületesebb az a nézet, mely szerint a néptánc nem (színpadi) művészet, hanem egykori közösségi tevékenység; de akkor felmerül a kérdés: hogyan maradjon fenn széles körben a jövő generációi számára, ha nem válhat művészetté, nem kerülhet színpadra, artisztikus (kimódolt) formában, alkotásként filmre, képernyőre? Gondoljunk bele: a balett is egykoron (igaz, királyi, főúri körökben) kedvelt közösségi tevékenység volt, mi maradt volna mára belőle, ha nem professzionálódik? Vagy képzeljünk el egy már-már morbid helyzetet: mai baletthagyomány-őrzők XIV. Lajos korabeli koreográfiákat táncolgatnak egymás között (mert az volt – persze csak valamihez képest – az „eredeti"), és ennek jegyében tradíció elleni árulásnak bélyegzik A hattyúk tavát. Ne legyenek illúzióink: a néptánc is valahogy a baletthoz hasonlóan fog klasszicizálódni, a kérdés csak az, hogy közben mennyire revüsödik, vagy éppen gagyisodik el. És ez már tényleg a műfaj mindenkori művelőinek a felelőssége, illetve nem kis mértékben a kultúrpolitika mindenkori irányítóié (mert nagyon lényeges, hogy az állami mecenatúra mit preferál).

magam jarom
Jelenet a Magam járom... c. előadásból

Visszatérve a könyvhöz, Králl a tanulmányában alaposan, sőt eléggé részletesen taglalja, milyen irányokba kereste Rábai a járható és járandó utat, mindezt milyen környezetben tette az ötvenes években, kik miért figyelték, elemezték tevékenységét, milyen elvárásai voltak a műfajjal szemben a nagypolitikának, vagy éppen hogyan hatott a néptánc népszerűségére a televíziós Ki mit tud?-sorozat. Aztán ugyanígy elemzi a Rábai korai halála után történteket, a tanácstalanságot, a válságot, a különböző megoldási kísérleteket, majd az új korszak új vezetőjének, Tímár Sándornak az érkezését. Az már bizonyos, hogy Tímár nevéhez is az együttes újabb, jelentős, nagy hatású korszaka köthető, amely felületesen leginkább talán úgy jellemezhető, hogy benne egyfajta visszafordulás adott lendületet az előre töréshez. És természetesen ennek a nem problémátlan, évek alatt lendületbe jövő manővernek is a kulcskérdése a hagyományhoz való viszony volt: Tímár életszerűen, emberien – közhelyesen mondhatni: a kor ízlésének megfelelően –, de persze szintén egyfajta stilizáltságban jelenítette meg a közben újabb gyűjtések révén igencsak gazdagodó autentikus anyagot a színpadon. Utódjának, Mihályi Gábornak (aki tanítványa volt) hasonló a feladata: tisztáznia kell saját maga és kora hagyományhoz fűződő viszonyát, és meg kell tagadnia a mesterétől tanultakat úgy, hogy közben annak értékeit feltétlenül megőrizze. Mihályi munkásságát szemlélve, elképzelhető, hogy a módszere neki is az lesz, hogy egyfajta visszafordulásból szerez lendületet az előrébb jutáshoz. Nála is „a tiszta forrás" az alapanyag, de ő a bartóki szellemiséget (az anyag dekonstrukcióját és szintézisét) igyekszik táncban meglelni. Nem kis feladatot tűzött ki maga elé. Az sem kizárt, hogy lehetetlen megoldani. De már a megkísérlése is impozáns, szép. És hagyományainkhoz ez méltó, nem a csökönyös maradiság vagy a buta, nacionalista magyarkodás.

 magyar rapszodia
Jelenet a Magyar rapszódia c. előadásból

A kötet második tanulmányában Mihályi alkotótársa, Kovács Gerzson Péter ír arról, mit jelenthetnek, hogyan élhetnek tovább a hagyományok a mában. Fogalmazása helyenként – jogosan – harcos: „Nagy hiba, ha bárki ki akarja sajátítani a múltat, ha önmagát a múlt egyetlen, hiteles szakértőjeként kívánja felmutatni, és ha ebből a tetszőlegesen kreált múltból, vagy éppen a múltból tetszőlegesen (vagy akár tudományosan) válogatva, megalkotott „hiteles" hagyományból kívánja levezetni a jelent és a jövőt." Írásának legfontosabb két mondata, amely mintegy sűrítve összefoglalja gondolatmenetét, véleményem szerint a következő: „A lényeg, hogy csak az a kultúra, és csak az a hagyomány, ami a mai modern emberben élvén, kultúrává és hagyománnyá lesz! És nem az, ami – jó esetben – megfelel az erre a hagyományra vonatkozó legautentikusabb, akár tudományosnak tekintett vagy valóban tudományos, sajátos szempontok szerint szelektáló kritériumoknak."

A két tanulmány a könyv negyven oldalát foglalja el. Utána jó hetven oldalon príma fotókat láthat az olvasó: elkapott pillanatok az időben... A képrögzítő krónikások, akik kifogtak a múló időn: Dusa Gábor, Kanyó Béla és Puskel Zsolt fotóművészek.

Jólesik kézbe venni a könyvet. Kemény a borítója, színvonalas a kivitele. Kívül-belül méltó a hatvan évhez.

 

Időben – 60 éves a Magyar Állami Népi Együttes

Szerkesztő: Mihályi Gábor

Hagyományok Háza, é. n.

2013. január 17.

Kapcsolódó anyag: Hatvan év, három korszak