Sétáló ima
Péter Márta kritikája az Etűdök alapszínekre előadásáról
Az elasztikusnak tűnő vállpántos piros ruha rejtelmei közé tartozik két kör alakú merevítő is, amely lehetővé teszi, hogy viselője a legfurább alakzatokat varázsolja magából, például valamilyen tölcsért, amely vöröslő nyílásával éhes húsevő virágnak tűnik.
Péter Márta kritikája az Etűdök alapszínekre előadásáról
Az elasztikusnak tűnő vállpántos piros ruha rejtelmei közé tartozik két kör alakú merevítő is, amely lehetővé teszi, hogy viselője a legfurább alakzatokat varázsolja magából, például valamilyen tölcsért, amely vöröslő nyílásával éhes húsevő virágnak tűnik.
Kevés művészformáció akad, amelynek neve és vállalt útja tökéletesen, mondhatni teoretikusan is összesimul, az Élőkép Társulat ilyen; elnevezése szakmai találat, a színpadi és nem színpadi műfajok felől közelítve egyaránt. Alapítója Bérczi Zsófia, aki iparművészeti egyetemi végzettségeivel, kiállításaival és ösztöndíjaival együtt fordult a tánc felé, s úgy tűnik, a butóban mélyedt el leginkább. Az efféle művészi-műfaji találkozásoknak különben történelmi korokon és országhatárokon átívelő hagyományai vannak, s ez talán természetes is, ha az idegen, a furcsa, a másféle minőség ösztönző, termékenyítő erejére gondolunk. Ennek jegyében Bérczi már a Műhely Alapítvány által indított, s idővel a különböző művészeti ágak együttműködését is szorgalmazó Inspiráció sorozatának 2002-es bemutatóján is szerepelt. Úgy tűnik, a Szkénében most látott Etűdök alapszínekre című est első fejezetében épp a (Trafóban) 2002-ben látott darab reinkarnálódott, letisztulva, érettebben, és egy nagyobb ívű koncepcióban újraértelmezve. Ebben az elképzelésben a három „vizuális mozdulatszínházi etűdöt" a három alapszín valamelyike, tehát a piros, kék vagy sárga uralja.
Taskovics Dorka és Bérczi Zsófia
A Változás kapui csodálatos pirosban úszik; az „életre kelt női szobrok variálható jelmezükben" apró tipegésekkel haladnak, mintha mozgójárdán kerülgetnék a színpadi tér tárgyait. A föntről érkező három fehér vászonsáv és a két, jobb és bal oldalán is lépcsővel felszerelt emelvény aztán megsegíti a különféle vizuális struktúrákat, amelyben az alakok egymáshoz képest vertikálisan is elmozdulhatnak, mintha csak egy kép síkjában találnánk általuk új súlypontokat. Érdekes módon sokszor a világítás is fölerősíti e kétdimenziós, egyszerre nyersebb és árnyaltabb érzékelhetőséget, például ha valamely irányból többletfény érkezik, s így keményebb árnyékok képződnek az arcon, alakon, s persze a zárt tér felületein ugyancsak. A fehér vásznak viszont épp ellenkező irányba mozdítják a képet, amikor is a fény már egyfajta diszperz bontottságban, megfinomodva éri el az anyag mögötti arcokat, s így végül légies madonna „festmények" születnek. Mi működteti még ezt az etűdöt? Az öltözék, amit az alkotó mindenféle hagyományból merítve alkotott meg; az elasztikusnak tűnő vállpántos piros ruha rejtelmei közé tartozik két kör alakú merevítő is, amely lehetővé teszi, hogy viselője a legfurább alakzatokat varázsolja magából, például valamilyen tölcsért, amely vöröslő nyílásával éhes húsevő virágnak tűnik. Az expresszív játék a hajlékony, formálható anyaggal olykor Alwin Nikolais egykori kísérleteit is előhívta.
A Hullámtér kék derengésének főszereplője az a világító (vagy inkább fényvisszaverő), hullámalakú szerkezet, amelyből minden előadó tart egyet, illetve az instrukciónak megfelelően forgat, mozgat, összeilleszt... A tárgyakból aztán elmozdulásaik iránya és sebessége szerint, no meg a sejtető zenei montázsból, mindenféle kompozíciók és asszociációk csapódnak ki. Forgó propellerek, tenger felett szárnyaló sirályok idéződnek meg, és olykor talán kialakul valamiféle misztikus diagram is. Beleandalodva a változékonyságában is monoton, egynemű hangulatba, hirtelen eszünkbe juthat, hogy ez a vibráló geometriai mintázat akár számítógépek által, különféle programokkal is létrehozható, s eszünkbe juthatnak a Bauhaus színpadának 1920-as évekre eső kísérletei, amelyekben „a táncos-pantomimikus ember nem mint egyéni kifejezés hordozója jelenik meg", s tánca aszerint alakul, hogy „emberi test-mechanizmusként mozog-e, vagy mozgó díszletekre reagál". És jön Bérczi sajátos kifejezése is, a morfomán, amit egyfajta lényiségre értelmezve, néhol a szereplők parallelfogalmaként is használ. Valami kettősséget, nehezen oldható feszültséget érzékelni ebben a tematikában, talán a szellem és anyag örök dualitását, s az ember lehetetlen vágyát ennek feloldására. A Hullámtér „absztrakt színháza" mindenesetre kevéssé absztrakt emberek és emberi testek közreműködésével éled meg. Nagy alázat kell hozzá. Lehet, hogy ez a szép benne? A személyes személytelenség kihívása?
A Darutánc, közelebbi műfaja szerint „szakrális táncadaptáció" sok tételből áll, sok filozofikus szövegrészlettel, sok sárgával. Az előadók mozgó díszletekként rajzolnak meg elemi térformákat; lábuk alatt plusz deciméterektől magasodnak, karjuk „bambusz végtagokkal" hosszabbodik. Nehéz így közlekedni, hát még táncolni. De az utóbbira itt is csak elvont formában kerül sor, inkább egy tusrajz, vagy legjobb részleteiben egy képi haiku lényegét adják a jellegzetes című epizódok (tollászkodás, vonzalom, sétáló ima...) A szövegmondás néhol civilre vált, vagy az orgánum tűnik annak; persze, a szöveggel általában sem árt az óvatosság, mert ha tartalmi és akusztikai szempontból erős, akkor kinövi a mű-környezetet, ha gyenge, lehúzza. A tételekből és a tételeket bevezető és összekötő bölcsességekből, meditatív intelmekből azonban valószínűleg annak is kirajzolódik az alkotót inspiráló forrásvidék, aki először találkozik az Élőkép Társulattal.
Etűdök alapszínekre (Élőkép Társulat)
Zene: Mátrai Péter, Gábor Barna, Gerzson János. Technikai munkatársak: André Roland, Tankó Barnabás, Terebessy Tóbiás. Látvány, jelmez, koreográfia és adaptáció, rendezés: Bérczi Zsófia.
Előadók: Gerzson-Lipták Orsolya, Hrotkó Heléna, Jobbágy Bernadett, Lakat Andrea.
Szkéné Színház, 2013. január 30.
