A jövő már a spájzban van
Kutszegi Csaba kritikája a Monocrossingról
...bárki otthon néhány másodperc alatt olyan futurisztikus térbe varázsolhatja magát, amilyenről révülő etelközi sámánjaink annak idején még több liter erjesztett lótej elfogyasztása után sem mertek álmodozni.
Kutszegi Csaba kritikája a Monocrossingról
...bárki otthon néhány másodperc alatt olyan futurisztikus térbe varázsolhatja magát, amilyenről révülő etelközi sámánjaink annak idején még több liter erjesztett lótej elfogyasztása után sem mertek álmodozni.
Amikor Kellér Dezsőt fiatal barátja azzal vigasztalta, hogy az öregségnek is megvannak a szépségei, a híres konferanszié rávágta: egyet mondjál! Én tudok egyet: személyes emlékeim vannak az Orion űrhajó kalandjai című tévéfilmsorozatról. Korosztályom első vizuális sci-fi-élményében a bravúros nyelvi leleménnyel varangyoknak nevezett földönkívüliek gusztustalan, áttetsző nyálkás testtel csúsztak-másztak a világmindenségben. A világunk azóta sokat változott: ahhoz, hogy futurisztikus élményünk legyen, nem kell jövőben játszódó bugyuta történeteket kitalálnunk, helyette elég átruccannunk a kibertérbe. Ráadásul az ijesztgetést a varangyokkal már az óvodások sem veszik be, így a sci-fi-fíling kreátorai vízióikban nyugodtan szerepeltethetnek olyan gyönyörű kíborgokat, mint a Monocrossingban táncoló Hargitai Mariann és Jungin Lee.
fotók: Kővágó Nagy Imre
Elképzelt jövőre, futurisztikus víziókra ugyanolyan elemi szüksége van az embernek, mint mesére. Ahogyan a mesékben, mondákban múltba tekintünk, ugyanannyira szeretnénk a jövőbe is látni: hogyan fogunk élni, milyen ruhában járunk majd, eszünk-e sült húst késsel-villával, vagy majd intravénásan táplálkozunk? A világ a tekintetben is igencsak megváltozott, hogy manapság a jövővíziók jelen idejűek lettek, már állandóan a jelenünkben vannak (mint az oroszok a spájzban), bárki otthon néhány másodperc alatt olyan futurisztikus térbe varázsolhatja magát, amilyenről révülő etelközi sámánjaink annak idején még több liter erjesztett lótej elfogyasztása után sem mertek álmodozni. Ez a tér a komputerek virtuális valósága.
Az előadás ajánlószövege szerint a Monocrossing „videós kalandjátékok struktúráján alapszik", de a bolgár Jivko Jeliazkov koreográfus és látványszakemberei szerencsére nem valami banálisan elvont, felszínes tombraideres-laracroftos világot építettek fel, hanem a virtuális valóság esztétikumát keresték meg. A Monocrossing egyik különös, feszítő, termékeny ellentmondása az, hogy sokkoló zenéje és helyenként gyötrelmes-brutális mozgásvilága ellenére egyszerűen szép. Nem posztmodern giccsként szépelgő, hanem valódi esztétikai értékkategóriaként szép. A fehér padlón fehérbe öltöztetett táncosokat kísérő, vetítéssel generált fekete kontrasztok érdekes, szebbnél-szebb képeket hoznak létre, a geometrikus (sőt: néha QR-kódokra emlékeztetőn díszített) vándorló fénynégyszög formákat később mozgó-nyüzsgő, tenyérnyi nagyságú, kör alakú fények organikus kompozíciója váltja fel; egészen különleges látványt nyújt, ahogy e világító körök, mint valami vírusok, elszaporodnak a mozdulatlanul fekvő testeken.
Hargitai Mariann
A Monocrossing, mint a népmesék és sci-fik világa, komplexen prezentálja a rémisztőt és a szépet. Szimbolikája egyszerű, letisztult: a fény küzd a sötéttel, a fekete a fehérrel. A videós kalandjátékok struktúrája abban ismerhető fel, hogy a szereplők mindig egy újabb – fények szimbolizálta – szintre jutnak el, ahol újabb megpróbáltatásokkal kell szembenézniük. Ám fejlődésük fejlődéstörténet, vagyis sztori, csak nem konkrét, hanem elvont, szimbolikus történés. Ugyanúgy, ahogy a népmesék-népdalok képei gyakran szürreálisak (lásd: „kiskacsa fürdik fekete tóban"), a beléjük foglalt történetek meg többszörös jelentésréteggel bírnak (nemrég olvastam a „nyitva van az arany kapu, csak bújjatok rajta" refrén eredetileg vaskosan erotikus jelentéséről). A Monocrossingban kristálytisztán benne van – a többi egyéb sztori mellett – egy születéstől halálig tartó életúttörténet, de értelmezhető az előadás két lény kapcsolatfelvételeként, egymásra találásuk történeteként is (az egymástól végig izolált két szereplő a darab végén – egy fénycsík mentén kúszva – először találkozik szembe egymással).
A koreográfia erényei közé tartozik az átgondoltság és következetesség. A virtuális látvány-, színtér- és mozdulatfejlődés esztétikáját egyszer sem töri meg oda nem illő részlet, pedig tízből nyolc koreográfus-rendező aligha bírná ki, hogy attraktív és jelentéses ellenpontozás céljából ne váltson át néhány jelenet erejéig populáris-trendi könnyűzenei kíséretre, esetleg egyértelműen mai, aktuális jelenségekre utalva, valamilyen könnyen értelmezhető reálszituációra, vagy ne kezdené önreflektáltan kifelé játszatni a szereplőit. Jeliazkov nem él ezekkel a lehetőségekkel, hanem következetesen végigviszi a koncepcióját. Megdöbbentő újszerűség nincs a mozgásvilágában, de az alkalmazott testnyelve meg van komponálva, ki van dolgozva: a nyelvi egységek szerkezeteket alkotnak, témák, variációk kapcsolatai sejlenek fel a mozdulatokban. Összességében: az elmélyült, igényes munka gyümölcse érződik a koreográfián. A nyugat-európai koreográfusok általában kőkemény profizmusuk által válnak hitelessé, a tőlünk keletebbre működők pedig lelkes szorgalmuk révén. Ránk úgy általában az előbbi még, az utóbbi már nem jellemző – tisztelet a kivételnek. Mint például Hargitai Mariannak.
Jungin Lee
A koprodukcióban készült előadás magyar tagja Szófiában tanulta be a koreográfiát, partnernőjével, a dél-koreai Jungin Leevel a bolgár fővárosban is bemutatják a darabot, melyet később mindketten saját szólóverziójukban fogják műsoron tartani. Amitől várhatóan gazdagabb, de szegényebb is lesz az előadás, ugyanis a két táncművész egymást inspiráló, remek párost alkot. A távol-keleti táncosok testalkata a szögletes „kíborg" mozdulatokra és bizonyos harcművészeti elemek kivitelezésére talán eleve jobban predesztinált, de Hargitai – állva a sarat e téren is – a dinamikus mozdulatoknak nagyobb íveket rajzol, a szögletességet koordinált, vezetett puhasággal artisztikusan ellenpontozza. Mindkettőjük kifejező ereje, szuggesztivitása, koncentráltsága egyformán elismerésre érdemes.
Kíváncsi lennék, milyen titkok tárulnának fel számomra az előadás közben, ha a komputer- és videós játékokhoz legalább annyira értenék, mint az Orion űrhajóhoz (amit varangytámadás eredményeként bekövetkezett meghibásodás esetén még ma is tuti, hogy meg tudnék javítani). Ezt csak úgy tudhatnám meg, ha tizenévesek – beavató színházi foglalkozáson – beavatnának engem a Monocrossingba. De véletlenül sem akarok ötleteket sugallni a Bethlen Téri Színház illetékeseinek.
Monocrossing (Közép-Európa Táncszínház)
Zeneszerző: Ivan Shopov. Videó: Polina Stoyanova. Fény: Fogarasi Zoltán. Koreográfus: Jivko Jeliazkov.
Előadók: Hargitai Mariann, Jungin Lee.
Bethlen Téri Színház, 2013. március 1.
