Kortárs tánc

Nő – napok

Vida Virág kritikája az Érintésekről és az Ifjú Koreográfusok Fórumáról

gobi leadGóbi Rita mégis meglehetősen puritán módon képzeli el az Érintések felépítését. Szereplőit ritkán mozgatja együtt, amikor egyikőjük megáll – vagyis itt inkább leül – akkor a másik kezd mozogni. Minden túlságosan kiszámítható, hiányzik az izgalom, holott a téma vonzaná a sematikustól eltérő megoldásokat.

Vida Virág kritikája az Érintésekről és az Ifjú Koreográfusok Fórumáról

Góbi Rita mégis meglehetősen puritán módon képzeli el az Érintések felépítését. Szereplőit ritkán mozgatja együtt, amikor egyikőjük megáll – vagyis itt inkább leül – akkor a másik kezd mozogni. Minden túlságosan kiszámítható, hiányzik az izgalom, holott a téma vonzaná a sematikustól eltérő megoldásokat.

Hosszú hétvégét tartottak a Bethlen téren, ahol a tematikus programsorozat fókuszában a nő, a nők álltak. A Bethlen Téri Színház három előadással kívánt csatlakozni egy országos kezdeményezéshez, a színházakon átívelő, Mindenütt Nő elnevezésű projekthez. Első este Góbi Rita, második este Jobbágy Bernadett mutatkozhatott be, a harmadik napon Tárnok Marica bábszínháza hívta a legkisebbeket.

04

Góbi Rita kiváló zenészeket (Takáts Eszter, Gáspár Szilvi, Dányi Krisztina, Dóczy Gabriella és Gyulai Csaba) invitált közös munkára az Érintések című legújabb darabjába, három táncosa mellé. A zenészek és a táncosok között azonban egy fontos, nüánsznyi pillanatot leszámítva nem alakult ki semmiféle kapcsolat, érintés pedig végképp nem. Semmilyen dimenzióban. Az előadás kettévált: éppen annyira lett stúdiókoncert, mint táncperformansz. A koreográfus időnként ugyan kísérletet tett egy-egy zenei-táncos találkozási pont vizuális érzékeltetésére, de mindez kimerült a mozgásos szövegillusztrálásban. A muzsikusok mindvégig a háttérben maradva – a Bethlen adottságinak megfelelően, a letakart karzat alatt meghúzódva – szolgáltatták a zenét, és – a fekete napszemüveges, gitáros lány játéktéren való átsétálását kivéve – tökéletesen látták el ilyenformán a kísérő zenekari funkciót. Az átsétálás momentuma azonban különös jelentőséggel bírt. A mozdulatok, de még a levegő is megállt egy pillanatra a teremben, amikor a lány elindult. Kézzel fogható volt a feszültség, melyet a táncosok kővé dermedése és a zenész reflektorfénybe kerülése hozott. Az elhatárolódott individuum, az érinthetetlen, más fajtához tartozás megérzésének ritka pillanata új rétegeket bontott fel a koreográfia értelmezésében. A zenészek fekete öltözete a táncosok tört fehér, és testszínű jelmezei tovább mélyítették a máshová tartozás érzését. A zenei együttes tehát az „érinthetetlenek kasztja" maradt Góbi érintésjátékában, amely bár nehezen indult, lassan, folyamatosan építkezve sugallta a testi kapcsolat, az érintés anatómiáját. A darab vége felé a lendület is megérkezett a mozgáskombinációkba, és egy-egy több szereplős motívum emelte a kompozíció dinamikáját.

03

Góbi Rita mégis meglehetősen puritán módon képzeli el az Érintések felépítését. Szereplőit ritkán mozgatja együtt, amikor egyikőjük megáll – vagyis itt inkább leül – akkor a másik kezd mozogni. Minden túlságosan kiszámítható, hiányzik az izgalom, holott a téma vonzaná a sematikustól eltérő megoldásokat.

A statikusság mellett maga Góbi Rita az abszolút főszereplője a viszonyváltozásokon alapuló mozgáskompozíciónak. Nemcsak azért, mert nyitányként a tőle megszokott, szuggesztív, kevés táncos elemet – gyakorlatilag egy hosszan kitartott relevét és egy off-balance panchét – tartalmazó szólóval indít, hanem azért is, mert színpadi jelenlétével az esten szereplő egyetlen előadó sem képes versenyezni (beleértve zenekar tagjait is). Góbi Rita arcizmaival, mimikájával folyamatosan játszik, és minden színpadra lépéskor átlényegül. Kortalan és nemtelen alak válik belőle, aki furcsa energiájával képes maga körül beszippantani, vagy éppen megfertőzni a környezetét. Ez az a Góbi Rita-i világ, amit lehetetlen szavakkal definiálni, mégis felismerhető védjegye a koreográfusnak. Különös színpadi világot, atmoszférát hoz létre ösztönösen, amelybe nem hús-vér embereket, inkább emberszerű, groteszk lényeket, földöntúli figurákat teremt. Két női táncosa jól követi metamorfózisát, különösen Pethes Ágnes, aki sokáig guggoló állásba kényszerített helyzetéből folyamatosan képes felépíteni karakterét. Az érintések finom játéka, épp közte és a koreográfus között tud a legszembetűnőbben kialakulni. Góbi a guggoló lány/lény mellé helyezkedik, és folyamatos összehangolódással imitálni kezdi mozdulatait, mimikáját. Egy ismerkedés furcsa szeánsza zajlik a szemünk előtt, de később Góbi otthagyja partnerét, a kapcsolat megszakad, ő maga visszahúzódik áttetsző székére, és már a mellette felnövő férfi-nő kapcsolatra fókuszálunk. Sinthavong Zsófia esztétikus, jó adottságokkal megáldott fiatal táncosnő, aki előtt szép jövő állhat a kortárs világban. Bár ő kevéssé alakul át a Góbi-világ figurájává, mégis hiteles és meggyőző, személyiségjegyeit megtartva illeszkedik bele a darabvilágba. Samu Kristóf az egyetlen szereplő, aki ellenáll Góbi Rita koreográfusi szándékainak. Nem is ellenáll, inkább egyszerűen még csak fiatal ahhoz, hogy a formavilág mögé látva a koreográfus gondolatait is képes legyen befogadni és tolmácsolni. Kimunkált teste, finom mozdulatai alkalmassá tennék sok minderre, de egyelőre még kevés, amit az esten nyújt. Néhány színpadon töltött év során talán felnő a feladathoz.

 02

Meglepő, hogy mindezek ellenére Samu Kristóf az est második koreográfusa. A mindössze húsz éves táncos első maga által kreált munkáját, A Nő passióját mutatta be – sajnos kevés sikerrel. Elkövette az összes hibát, amit kezdő koreográfus elkövethet; munkája éretlen, és hiányzik belőle az eredetiség is, mind formanyelvben, mind gondolatiságban. Banális témához nyúl – egy férfi és két nő szerelmi viszonyához – sematikus, egysíkú karaktereket teremt, ráadásul a szegényes mozdulatnyelv hiátusait színészi eszközök (mimika és gesztikuláció) segítségével próbálja enyhíteni. Reménytelenül. Kínosan magára hagyja szereplőit (honnan is ismerné még a színészvezetés praktikáit), akik emiatt csak pátoszos gesztikulálásra képesek, nem találják a megfelelő eszközöket a hiteles kifejezéshez. Nem az ő hibájuk, mindannyian nagyon igyekeznek, és technikailag koruknak megfelelő szinten teljesítenek. A színpadon összesen négy szereplő van jelen: a táncos, a két táncosnő és egy fuvolista, aki szintén fiatal nő. Eleinte mindannyian egy ígéretes fénykörben váltják egymást, de már ez az etap is hamar elveszti erejét. Ami ezután történik, a férfi és a két nő játszmái, csupán kortárs paneleket beemelő (sokat látott mozdulatok, zenész a színpadon, vetítés, stb.) gyermeki próbálkozásnak tekinthető. Samu Kristóf bátorsága dicséretes, de korai még önálló alkotásokban gondolkodnia.

01

Az IKF (Ifjú Koreográfusok Fóruma) a fiatal alkotókat mindig is támogató Közép-Európa Táncszínház legújabb tehetséggondozó- és kutatóprogramja. A pályájuk elején álló, kiválasztott koreográfusok egy hétig dolgozhatnak professzionális táncosokkal és a közös munkahét végén egy demonstrációs este keretében mutathatják meg, mire jutottak.

Jobbágy Bernadett asszociációs játékának kiindulópontja a gerincoszlop tetején található Atlas csont. A demonstráció előtti rövid bevezetőből megtudjuk, hogy a koreográfust ezen belül is a csont metaforikus értelmű jelentése érdekli; értelmezésében a fej és törzs határán álló csontkapu egyfajta átjáró a materiális, (testi)világ és a gondolatiság között. Jobbágy Bernadett a négyfős koreográfiát mintegy előtanulmánynak szánja a májusban megvalósítandó munkájához, melyben az Atlas-gondolatkört egy szólóba sűrítve járja majd körül.

Egy hét alatt nehéz csodát tenni – különösen nagy kihívás ez a rutintalanabb alkotóknak – Jobbágy Bernadett azonban megbirkózik a rá bízott feladattal. Igaz se többet, se kevesebbet nem tud nyújtani annál, ami egy efféle demonstrációban elvárható, de azt olyan jó érzékkel teszi, hogy félórás, nézhető produkció, szépen átgondolt szerkezetű, jó ritmusú előadás születik meg kezei között. A tudatosság erőteljes vonalvezetést ad a struktúrának, szereplőitől azonban mégsem vonja meg az improvizációs lehetőségeket. A színpadon nézőtérszerűen elhelyezett húsz székből legvégül csak öt marad a játéktérben; az egyszerű, de találékony kellékhasználat mögött jól érzékelhető a tudatos rendezői szándék, mely a teret folyamatosan bontja le. A bent maradó öt széken négy táncos (két férfi és két nő) osztozik, és ezáltal izgalmas diszharmónia, feszültség keletkezik a tárgyak alkotta páratlanság és a fellépők általi párosság ellentmondása miatt. Eközben a térbeli helyzetek lehetőségének száma meghatványozódik, csakúgy, mint a szereplők közötti viszonyrendszer lehetséges változásai is. Az üres szék, összezavaró űrt teremt, olyan érzésünk van, hogy valaki hiányzik. Jobbágy Bernadett ügyesen él a rutinos, kiváló KET-es táncosok adottságaival, improvizációs képességeivel és a kreatív mozgásos játékok ötleteivel, így a kő-papír-ollóval és a székfoglalós játékkal, ami külön színezetet kap azáltal, hogy itt nem egy székkel kevesebb, hanem egy székkel több áll a „játékosok" rendelkezésére. A záró képben a tárgyak egymásra kerülnek, a szereplők a nézők előtt sorakoznak fel, és messzire tekintenek. Erős szimbólumot érzek a befejezésben, de cserbenhagy asszociációs képességem. Próbálom keresni a kapcsolatot a kiindulóponttal, az Atlas csonttal, de már olyan messzire távolodtunk, hogy csak egyet látok: a székek materiális valóságát és a távolba révedő szemek mögötti értelmet.
 

Érintések

Zenészek: Takáts Eszter, Gáspár Szilvi Jazz Duo, Dányi Krisztina, Hartyáni Gábor, Dóczy Gabriella, Gyulai Csaba.

Táncművészek: Góbi Rita, Sinthavong Zsófia, Pethes Ágnes, Samu Kristóf, Valencia James.

Koreográfusok: Góbi Rita és Samu Kristóf.

Ifjú Koreográfusok Fóruma

Koreográfus: Jobbágy Bernadett.

Bethlen Téri Színház, 2013. március 8-9.