Péter Márta: Te rongyos élet

Nem értem, de veletek nevetek – Finálé – KRITIKA

Vajon mit hallanánk a felnyíló színpadi bőröndből, ha ez a színpad nem a Bethlen Téri Színházban lenne? Persze operett szólna onnan akkor is, csak így sokkal nagyobb a hátszél. Simányi Zsuzsanna, a Színház és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező-koreográfus szakos hallgatója mintha eleve a Bethlenre koncentrált volna, amikor vizsgabemutatójának témájára lelt. Annyi mindenesetre az előadáshoz mellékelt szövegből is kiderül, hogy az elegáns architektúrájú színház (aztán sokáig mozi) a régi időkben is otthont adott a műfajnak, bár 1937 óta nem játszottak benne operettet, így most az előadás egyfajta szellemidézés is egyben. Ám éppen az a kérdés, hogy megidéződtek-e a lehetséges szellemek, mármint a darab utalásrendszerében, mert egyébként isten őrizz.

Kroó Balázs, Bakos Éva, Guary Szandra és Tóth Máté / fotók: Mátyás Attila

A Budapest-Bécs útvonalon – és olykor Moszkváig hatóan is – az operett kulináris műfaj, ínyenceknek való és népnek szánt antidepresszáns. Szép, cirádás, könnyeztető. Fényes nagybelépők és sötét mellékutcák mesedrámája. Az operett szerzői hírességek, és ünnepelt jómódban pakolnak – új otthont, országot keresve. Az operett mintha vonzaná a kontrasztokat. Kálmán Imre műve, A csárdáskirályné (a budapesti ősbemutató címe ez volt) 1915-ös bécsi premierje után 1916 novemberében Budapesten is elsöprő sikert arat, bent örömujjongás, mámor, kint háború, csaták, Isonzók. Az ember mindig felejteni akart, megmaradni, élni és túlélni. Kell az operett, és kell a nóta. És mennél több a baj, annál több kell belőlük. Igen, ez is az operettre égett/rakódott máz, ami alól folyton előtűnik valami fényvesztett darabka. – Simányi mintha tényleg ilyen matt, árnyékos felületeket keresne. Talán ez az igény vitte az egyik hajléktalan szállóba is, hogy ott a lakókból verbuvált társulattal bemutassa Büchner Woyzeck című drámájának sajátos változatát. Ahogy nyilatkozta is, fontosnak érzi a színház társadalmi szerepvállalását, és ezt az indíttatást – a Büchner darabra gondolva – osztályvezető tanárai, Horváth Csaba és Lukáts Andor is támogatják. Úgy tűnik, egy experimentálisra hajló rendezői készség bontakozik itt, összhangban az egyre szaporodó köztes színházi műfajokkal, a társadalmi-szociológiai szempontból is érzékeny, dokumentum jelleggel is operáló előadásformákkal.

A teljes címén Nem értem, de veletek nevetek – Finálé – előadásának kötőanyaga a fel-felnyíló bőrönd, s vele A csárdáskirálynő „legédesebb" részleteinek a részletei, vagyis a Jaj, cica, a Hajmási Péter, az Álom, álom, édes álom... akár félszótagnál megfojtott repülése. Mint egy lefagyott mosoly. A bőrönd gazdája a Primadonna, Bakos Éva, aki azonban súlyosabb, keményebb karakter; gesztusai, léptei, tekintései inkább egy antik hősnőt mintáznak. Mellette Kroó Balázs tényleg játszik, a Táncos-komikus szerepében nyilván kénytelen is; jól megoldott „vicces" eséseivel, tükör előtti grimaszaival, ajtókilincses öngyilkossági mutatványaival, apró szteppidézeteivel azonban kissé idegen, alkatához nem igazán illő figurát táplál. Tóth Máté Bonvivánja leginkább a Szubrettel, Guary Szandrával jut akciólehetőséghez, amikor is indulatait az ütleg, verés és fojtogatás variációival csillapítja. Guary aztán az előbbi fizikai eseményeket egyedül is bemutatja, mégpedig „a fal adja a másikat" speciális magánstílusában, s persze a Túl az Óperencián boldogok leszünk távoli ígéretével... Nagyokat perdül és zuhan, meggyőzően és nagyvonalú fizikaisággal, s közben dekoratívan lendül a Pina Bausch nőalakjain gyakori ruha- és szövetféle is.

Bakos Éva

A szerepkörök tehát valóban kapcsolódtak az operett műfajához, a szereplők viszont jószerével jelölt szerepük nélkül is ugyanazt tehették volna, amit tettek. A színpadon belüli, díszlettel jelzett különféle játéktereket is ugyanazokkal a kötött vagy improvizatív, szolisztikus vagy egymáshoz rendelt mozdulatfűzésekkel vehették volna birtokukba, vagyis a színházi széksor szimmetriában és aszimmetriában kiaknázható lehetőségei vagy az asztalnál ülés sztereotip szabályait figurázó gesztusok ugyanúgy nélkülözhették volna az operett kulisszáját, mint a vegyes páros torzsalkodása. A csárdáskirálynőhöz csak a sok-sok művirággal körbevett kvázi „színpadnak", meg a bal szélen ácsingózó kelléktári fogasnak és persze az odahordott lábbeliknek, köztük egy keményszárú csizmának volt valami köze. S hogy a komolyságot se vegyük komolyan, arról az ötödik szerepkörben egy díszletmunkás gondoskodik (nevet nem találtam hozzá), aki néhány korábbi, méltatlankodó színpadi átvonulása után, és egy turulmadarat is eltakarítva a színről, végül behoz egy nagy porszívót és munkára szólítja a Primadonnát.

Simányi Zsuzsanna darabja sokfelé indul. Bőven él látványos mozgás- és gesztusszínházi, kortárs táncosi és némafilmes elemekkel, olykor még a pantomim és az árnyjáték eszközeivel is, tárgyi és zenei utalásokkal, e mellett pedig ott van a stilizációs igény kérdése is. Konkrét mozgáspaneljein is látszik, mennyit tanult már a mesterségből, és ez nélkülözhetetlen bázis, ám a jelenetek között még nem teremtődik meg az a kapcsolódási mód, az az egyszeri asszociatív áramlás, amely e részletek egymásutánját kompakt művé avatná. Talán ebből jön, hogy a ma is érvényes gondolatokat kínáló téma végül is kihagyott ziccerként kullog a csárdáskirálynő után.

Nem értem, de veletek nevetek – Finálé (FÜGE – Pulzus Társulás)

Zenei szerkesztő: Ács Tamás. Látvány, kivitelezés: Körmendy Pál. Stylist: Zimányi Márta. Dramaturg: Kelemen Kristóf eh. Asszisztens: Korcsmáros Felícia. Rendező: Simányi Zsuzsanna eh.

Játsszák: Bakos Éva, Guary Szandra, Kroó Balázs, Tóth Máté.

Bethlen Téri Színház, 2013. május 15.