Varga Kinga: George utolsó napja – film után tánc
Feledi Projekt: Öngyilkos érzelmek – KRITIKA
Bajári Levente, Feledi János és Pazár Krisztina nem csak táncával, hanem színészi teljesítményével is bizonyít, jelen vannak a színpadon. Attól a pillanattól kezdve, hogy a film diktálta tárgyi kellékeket, díszletet-jelmezt magukon kívül helyezik, és kilépnek abból a pózból, amit a filmkeretek adnak, a tánc lesz a kifejezési forma, az előadók „el is tudnak emelkedni", és akkor igazi színházi pillanatok születnek.
Feledi Projekt: Öngyilkos érzelmek – KRITIKA
Bajári Levente, Feledi János és Pazár Krisztina nem csak táncával, hanem színészi teljesítményével is bizonyít, jelen vannak a színpadon. Attól a pillanattól kezdve, hogy a film diktálta tárgyi kellékeket, díszletet-jelmezt magukon kívül helyezik, és kilépnek abból a pózból, amit a filmkeretek adnak, a tánc lesz a kifejezési forma, az előadók „el is tudnak emelkedni", és akkor igazi színházi pillanatok születnek.
Regény megfilmesítésekor megvan az a veszély, hogy az elkészült változat uralja az elmében a műről kialakuló benyomásokat, nem lehet tőlük elvonatkoztatni. Amikor egy színlapon, ez esetben egy táncelőadásén azt olvassuk, hogy „Christopher Isherwood A Single Man című regénye és az azonos című film nyomán", akkor kíváncsiak leszünk, hogy az alkotóknak sikerül-e ez az elvonatkoztatás, és egyáltalán, hogyan aknázzák ki a többszörös adaptációból adódó lehetőségeket. Miképpen tudják vajon érzékeltetni a könyv és a film párhuzamából adódó feszültséget, hogy az 1960-as évek Amerikájában élő, partnere elvesztését feldolgozni képtelen homoszexuális George utolsó napját elmesélő történet az írott eredetiben a függő beszéd és egyes szám harmadik személy eszközével, a filmes feldolgozásban pedig az egyes szám első személyű kommentár és a kamera általi „külső szemű" láttatás módszerével épül fel. Vagy hogy míg a könyvben az öngyilkosság csak kósza gondolatként merül fel főhősünk tudatában, és egyszerűen alvás közben éri utol a halál, addig a film arra van kihegyezve, hogy miként nem képes a saját kéz általi halálra, és az utolsó pillanatban, amikor úgy látszik, mégis belenyugodna az élet folytatásába, hogyan kap szívrohamot, és búcsúzik el mégis az élettől.
Feledi János és Bajári Levente / forrás: facebook.com
A Feledi Project és a Szkéné Színház közös produkciójaként megvalósuló előadás (a rendező-koreográfus: Feledi János) az első pillanatban egyértelművé teszi: az ihletforrás a film, és csakis a film. A Bajári Levente által megszemélyesített George reggeli öltözködése, gondosan előkészített fekete-fehér toalettje a Colin Firth-féle filmbeli George-ot idézi meg (a film rendezője: Tom Ford), miközben a film fő zenei motívuma festi alá az egész jelenetet. Az egyetlen fricska a szmoking szedett-vedettsége, a rövid szárú fekete nadrág, a félreszabott fehér ing és fekete zakó. Ilyen típusú jelzésből lehetett volna több is, de nem lett, így aztán ennek igazán nagy jelentősége nincs is, csak „esztétikai" következménye: elfogadjuk, hogy a mi George-unk így öltözködik.
A filmre utalás a későbbiekben is felismerhető, sőt, az állandó vetítések, a halott szerelmes képe, az ismétlődő zenei motívumok, magának a történetszálnak a gombolyítása egy az egyben leképezi a mozit – kevesebb mint hatvan percben. Más kérdés, hogy ha valaki a film megnézése nélkül jön el, mit érzékel, valószínűleg a magányos-szerelmes főszereplő vívódásai akkor is egyértelműek lesznek számára, csak nem tudja egészében rekonstruálni a történetet, és beazonosítani annak filmben szereplő lényeges pontjait. Így a reggeli, egyedüllétre rádöbbenéssel színezett felkelést, a fiatal fiú találkozását a tanítvánnyal, a régi női ismerőssel folytatott „se veled, se nélküled" kapcsolat újabb pillanatát, a fiatal tanítvánnyal közös meztelen megmártózást az óceánban, majd egymás kerülgetését, a színlapon megidézett boldogságpillanat elérését, majd az ekkor bekövetkezett halálos szívrohamot. (Az öngyilkosság újra és újra feltörő gondolatát a vetítővásznon át-átúszó fegyver képe adja a tudtunkra.)
Bajári Levente és Feledi János
Az egész előadás olyan, mintha magának a filmnek készítene mementót, a tárgyak, mint a pisztoly, a szmoking, a fürdőköpenyek, törölközők beúsztatása, felmutatása ezt a képzetet erősíti, és éppen ezért nem igazán találják meg a helyüket, nem tudnak önmaguknál többet jelenteni. Igazából nem is lenne szükség rájuk.
Ami ebben az előadásban erős és jelentőségteljes, az a három táncos teljesítménye. Bajári Levente, Feledi János és Pazár Krisztina nem csak táncával, hanem színészi teljesítményével is bizonyít, jelen vannak a színpadon. Attól a pillanattól kezdve, hogy a film diktálta tárgyi kellékeket, díszletet-jelmezt magukon kívül helyezik (fizikai értelemben erre nincs mindig lehetőségük, hiszen rajtuk marad a jelmez), és kilépnek abból a pózból, amit a filmkeretek adnak, a tánc lesz a kifejezési forma, az előadók „el is tudnak emelkedni", és akkor igazi színházi pillanatok születnek. Érdekes, hogy Feledi magának adta a legnagyobb szabadságot, az ő ruhája a legelvontabb: fehér nadrág, fehér póló, ami szárnyalni hagyja a fantáziát, és tág asszociációs láncolatot biztosít.
Maguk a táncok tehát meggyőzőek: Bajári szuggesztív előadásmódjában George magányos vergődésének egymás után következő stációin visznek végig. Tanítványát, akivel a találkozás új színt visz életébe, Feledi úgy játssza el, hogy érezzük a kamasz szemtelenségét és pimaszságát, valamint azt, hogy tanárához mégis közeledni akar. Kettősük érzelemmel telített, absztrakt: nem a filmből vett zenei motívumra járt koreográfiájuk megengedi az elvonatkoztatást.
Bajári Levente és Feledi János
Pazár Krisztina az a nőismerős George életében, aki megpróbálja magához édesgetni ezt a kósza lelket, saját egyedüllétét oldandó. Ismét a filmből vett jelmez és szereplő idéződik meg, a zenei szekvenciák is egyeznek, de talán éppen itt sikerül valamit a koncepcióból megértetni a közönséggel. A háttal álló táncosnő a zenei betéttel együtt felvillantja a filmet, de ahogy megfordul, és kibontakoznak rajta a ruha apró eltérései, látszik az arc különbözősége, és elkezdődik maga a tánc a furcsa hosszított mozdulatokkal – új dimenzióba helyeződik a jelenet. Megismerjük a karaktert, de el is emelődünk a filmtől, mivel az új momentumok továbbértelmezik azt.
Látszik, hogy a koreográfusra nagy hatással volt a film, hogy az ottani benyomásokból táplálkozik. Talán csak annyi történt, hogy azok a mankók, amelyek szükségesek az elinduláshoz, láthatók maradtak azok számára, akik a filmet is ismerik. De azokban a jelenetekben, amelyekben a film eredeti mozzanatai sikeresen átalakulnak valamilyen más lényeggé, az előadás túl is lép a filmen. Ezek azok a pillanatok, amikor csak a testek mozgása számít, lényegtelen, hogy milyen háttér előtt. Miért is kellene ennél több egy táncelőadásban?
Öngyilkos érzelmek (Feledi Projekt)
Christopher Isherwood A Single Man című regénye és az azonos című film nyomán készült. Díszlet: Minorics Krisztián. Fény: Stadler Ferenc. Animáció: Juhász Péter. Jelmez: Napsugar von Bittera. Dramaturg-rendezőtárs: Lisztóczky Hajnal. Dramaturg-koreográfus: Feledi János.
Előadják: Bajári Levente, Pazár Krisztina, Feledi János.
Szkéné Színház, 2013. október 18.
