Antal Klaudia: Disco in my head
Tünet Együttes: Közhely – KRITIKA
„Ön szabad, azt tesz, amit akar. Nem derítjük ki az igazságot önről. Nem járunk végére a történetének. Ön jelenségként érdekel minket. Ön saját sorsának a manökenje."
Tünet Együttes: Közhely – KRITIKA
„Ön szabad, azt tesz, amit akar. Nem derítjük ki az igazságot önről. Nem járunk végére a történetének. Ön jelenségként érdekel minket. Ön saját sorsának a manökenje."
A Tünet Együttes Közhely című bemutatója előtt a Trafó Kávézójában Hajas Tibor 1976-ban készült Öndivatbemutató című rövidfilmjét láthatjuk újra és újra levetítve. Hajas kísérleti filmjének, akárcsak a Tünet Együttes előadásának a tere nem más, mint a Moszkva tér, szereplői pedig egyszerű járókelők. Ám a leghétköznapibbnak tűnő járókelő, így mi magunk is könnyedén sztárrá, főszereplővé válhatunk egy külső szem által körénk kerített történetben. Be kell látnunk, hogy köztéren – közhelyen – sétálva a köz szereplői – közszereplők – vagyunk. Ennek tudatában felmerül a kérdés, hogy viselkedésünket mennyiben igazítjuk az adott helyhez, az ahhoz fűződő társadalmi elvárásokhoz és az épp arra járó társainkhoz? Milyen képet próbálunk alkotni magunkról? Egyáltalán kik vagyunk mi és ki a másik? Mi a mellettünk elhaladó története: miért vág szomorú, ideges, vagy örömteli arcot?
Többek között ezeket a kérdéseket veti fel Hajas Tibor és a Közhely rendezője, Ardai Petra. A kisfilm tökéletes expozíciójául szolgál az előadásnak: bevezeti az előadás témáját és szerkesztési elvét (ciklikusan visszatérő és egymásba olvadó szereplőket és történeteket látunk), illetve eléri, hogy már eleve kérdésekkel tele üljünk be az előadásra. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy az előadásnak nem célja a válaszadás, az igazság megfejtése: „Ön szabad, azt tesz, amit akar. Nem derítjük ki az igazságot önről. Nem járunk végére a történetének. Ön jelenségként érdekel minket. Ön saját sorsának a manökenje."
A Tünet Együttes előadása is jelenségként vizsgálja a Moszkva teret és az ott felbukkanó embereket, tárgyakat. Bemutatja a híres tömegközlekedési csomópont ismerős szereplőit: az ellenőrt, a terítőket áruló erdélyi nénit, a zsebtolvajt, az önbizalom-hiányos aláírásgyűjtőt, a hittérítőt, a hajléktalant, a szerelmére várakozót az óránál, a félig leszakadt plakátot, a Széchényi Terv-táblát, a múló időt vagy épp a piros tűzcsapot. Az előadók addig elevenítik fel újra és újra egy-egy (köz)szereplő gesztusát, pózát, míg a néző fel nem fedezi benne önmagát, vagy egy másik ismerősét, szembesülve a ténnyel, hogy lénye korántsem egyedi, vagy épp különleges. A tömeg részei vagyunk, a kérdés az, hogy mit kezdünk ezzel a szereppel: megelégszünk vele, vagy megpróbáljuk átformálni a tömegben/tömegszerű létezésünket. Képesek vagyunk-e tömegből közösséggé válni, egymás szemébe nézni és megismerni a másikat?
A táncosok elmesélnek egy-egy velük megesett, ám mindenki számára ismerős történetet, például, hogy milyen indokokkal kéregettek tőlük, vagy milyen atrocitás érte őket a villamoson. Megfigyelőként megpróbálják a Moszkva tér jelenségeit megfejteni, például hogy hogyan került a tűzcsap mellé az a bizonyos piros folt, miért cipelünk magunk körül egy hatalmas láthatatlan burkot, ha az annyira nehezünkre esik, vagy miért nem vagyunk képesek az orrunknál messzebb, kicsit a távolba tekinteni. A táncosok csupán ötleteket és kérdéseket kínálnak, a választ – ha egyáltalán van ilyen – nekünk, nézőknek kell megtalálnunk a megfigyelő szerepébe bújva. Ezt a szerepet már az előadás elején megkapjuk instrukcióként: a nézőtér a 16-os busznál lévő lelátónak felel meg és a korlátra támaszkodva tekintünk le közhelyünk, a Moszkva tér ismerős képére.
Ennek a képnek a megteremtése válik az előadás egyik legizgalmasabb pontjává – a másik az előadás dramaturgiája. A Moszkva tér díszlete valójában csak a fejünkben születik meg: emlékeink és a táncosok instrukciói alapján elképzeljük, hogy az üres térben körülbelül hol helyezkedik el a 18-as villamos, a metróbejárat, a szökőkút, vagy a Fornetti pékség. A képzeletünk szüleményei által megtöltött térben csak két „valóságos" díszletelem, egy fehér kocka és egy DJ-pult áll.
A DJ-pult mögött Varga Vince keveri a szereplők történetei alá a diszkó- és popslágereket. Azonban a DJ nemcsak a zenét, hanem a táncosok mozdulatait és szövegeit is egymásba loopolja. Ennek köszönhetően megállíthatatlanul elindul a szabad asszociáció láncolata. A vigyázban állásról Szabó Rékának Brezsnyev halálának híre, Szász Dánielnek az általános iskolai matek órán szerzett egyese, Cuhorka Emesének pedig az első szerelme jut eszébe. A történetek egymásba olvadásával párhuzamosan a testek is összeforrnak, és hatalmas hurkot, azaz loopot alkotnak. Ennek tökéletese pillanata, egyben az előadás csúcspontja Szász Dániel és Cuhorka Emese szerelmi párosának kontakttánca. Egymásba gabalyodva, egymás köré tekerődve jelenítik meg az első szerelem szenvedélyét, izgalmát, kíváncsiságát és esetlenségét.
A dramaturgia másik fontos eleme a narráció, a folyamatos instrukcióadás. A táncosok narrálják saját és társaik mozdulatait, illetve gyakran a mesélő szerepébe bújva instrukciókkal látják el a többieket. Amit látunk az korántsem meglepő, hiszen a mindennapok sodrásában, a villamoson kapaszkodva, a metrón ülve, vagy a Moszkva/Széll Kálmán téren várakozva mi magunk is megannyi történetet szövünk embertársaink köré ahelyett, hogy odalépnénk hozzájuk és megismernénk őket. Az erre irányuló változás felé adnak apró lökést a táncosok az előadás végén: mielőtt távoznánk a színházból Emesétől például együttérző ölelést, Danitól bíztató kézfogást, Rékától egy rövid táncot kaphatunk, ha van merszünk kilépni a nézőtéri tömegből.
Az előadás szereplői tehát a képzeletünk szülte közhelyen, a Moszkva téren kapnak helyet és történeteik úgy játszódnak le, mint a popdalok a diszkóban. Stílszerűen, egy popsláger címét kölcsönvéve, úgy is mondhatnánk, hogy amit látunk az nem más, mint Disco in my head.
Tünet Együttes: Közhely
Rendező: ARDAI Petra. Koreográfus-asszisztens: HÓD Adrienn. Előadók-alkotótársak: CUHORKA Emese, GŐZ István, Valencia JAMES, SZABÓ Réka, SZÁSZ Dániel, VARGA Vince. Zene, hang, zörej: VARGA Vince. Kosztüm: SZABADOS Luca. Fénytervező: SZIRTES Attila. Külön köszönet: FURULYÁS Dóra, KÁRPÁTI Péter, MOLNÁR Csaba.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. november 29.
