Kutyadal, kutyadal
Szoboszlai Annamária kritikája a Humus Vertebra előadásáról
Hogy miről szól a Humus Vertebra, hogy akar-e egyáltalán szólni bármiről azon túl, hogy ceruza-animációjának gnóm lényeivel korrumpálja furcsa, bizarr mesévé a három derék táncos legény faláda-tologató cirkuszi tornaszámát – hát, nem tudom.
Szoboszlai Annamária kritikája a Humus Vertebra előadásáról
Hogy miről szól a Humus Vertebra, hogy akar-e egyáltalán szólni bármiről azon túl, hogy ceruza-animációjának gnóm lényeivel korrumpálja furcsa, bizarr mesévé a három derék táncos legény faláda-tologató cirkuszi tornaszámát – hát, nem tudom.
Sok a kép, sok a kép. Tele vele a város: az utcán, az alján, a sárga villamos meg a királykék(es) busz oldalán, a nők táskáján, alatta a pólón, meg még lejjebb, beljebb, az embertesten, bőr alá szúrt színekben is ott a kép. A tévében, a színházban. Csak a kiállítóterek, galériák üresek...
Ritka vidám véget ér a Dame de Pic Humus Vertebra című előadása, Karine Ponties rendezésében. A színpad besötétedik, két csavargó külsejű alak képzeletünk Hold-vizén ladikba ül, míg a harmadik óvatosan, egészruhányi fekete trikóját ügyesen igazítva fölmászik a magányos toronyként meredő faládára – a Világ Uraként. Emberekkel bábozó ördög gyanánt. Kéményre szorult kivert kutya bőriben, kinek csak egy maradt, a Hold, megugatni való. Fekete szakállas ördögi figuránk, ki alig pár perccel ezelőtt beavató totem-istenként cövekelődött feltartott ujjakkal az egyik sarokba, s combján kecsesen magasra emelt földsöprő atlétája alatt felvillantotta fehérneműjét, fehérneműje alatt mást, nyilatkoztatván: íme, létezik (vagy nem létezik), most hetyke kis vakkantásokkal múlatja az éjt, aztán nyüszögve, szomorún vaúzik. Mögötte – ha jól emlékszem, újra pereg az előadást elejétől végig megtámogató furalényes animáció, metamorfikus valami, mi meg fel-felzokogó vállal tűrjük kínunkba a kacajt.
fotók: Trafó
Hogy miről szól a Humus Vertebra, hogy akar-e egyáltalán szólni bármiről azon túl, hogy ceruza-animációjának gnóm lényeivel korrumpálja furcsa, bizarr mesévé a három derék táncos legény faláda-tologató cirkuszi tornaszámát – hát, nem tudom. A kezdőképen pöffeszkedő vitorlavászon zárja el kíváncsi tekintetünk elől a csodát, nem hagy láttatni mást, csak a tánctérnyi sugarú, egymást metsző fehér köröket. Majd lehull a lepel, s a sötétségből feldereng egy faláda plusz ember installáció. A faládák lazán – engem kilövésre kész ágyúra emlékeztetően – egymásnak dőlnek; a csövön egy csúszásában megakadt emberke, mögötte meg még egy, aki mintha elődje sarkába kapaszkodna. A moccanatlan pár perc, a tényleg remek aláfestő zene hagyja, hogy belénk ivódjék a kép, hogy odautaztassuk a szemünk abba a másik világba, ahol az ördög virgonckodik vászonra kövér szarvaival, macska meg kutyafejű szörnyszülöttek társaságában, akiknek embertestén ijesztőn trónt ül az állatiság. David Lynch filmrendező Elefántemberének hangtalan társai ők, a fantázia és a cirkuszi batár különös szörnykompániája, rajzolt képekben. Mit rakhat még hozzá ehhez a képhez az ember, többé-kevésbé normális fejjel, lábakkal, kezekkel? Körbetornázhatja a kört, építhet a fakoporsókból légvárat, lépcsőt, mozgólépcsőt – kiegyensúlyoztatni a szemfényvesztő csodavilág nyeklő bábjait, akik ágyún ültükben ugyan megszabadultak földhöz szegző homokzsákjaiktól, mégsem képesek felülemelkedni a hétköznapok üres cirkuszán. A homokzsákok zajosan ledöbbennek a padlóra, a szimpatikus hármas meg animálja önmagát. Rajzfilmfigurák ügyességével, képtelen bravúrjaival szállnak ringbe gyáva oroszlánok, vérengző elefántok, tréfás kedvű Arlequinek helyett kegyünkért, és mozgatják szinte kettőbe a három dimenziót úgy, hogy összecsomózódik színpad és vászon, élő és élettelen, mozgás és a mozgás képekből ragasztott illúziója.
Annyi csak a bibi, hogy nem történik meg a csoda. A mese beleizzad az akarásba. Hiába a hosszú fekete trikójában s keménykalapjában atlétának állt hímnős ördög, hiába a két ágrólszakadt koma (kikhez képest Twist Oliver úri parola), s hiába a sok aktív mozgás és tornaelem… Ha az utolsó jancsiszögből is nem árad ránk a bűvölet édes fuvallata (csak a próbák szaga), akkor a megátalkodott néző ördögi gonoszságra vetemedik: gondolkodni kezd. Beleköt a vitorlavászonba, az ügyetlenkedő technikusba; neheztel, amiért fából van az ágyú, fehér csíkból a Föld, projektorból a telihold. Szemet szúr neki, hogy a táncosok nem lelik meg egymás kezét; hogy az épített lépcső nem az Égbe, csak másfél méter magasba megy. Kínosan feszeng, mikor érzi, hogy nem csak ő, de balján-jobbján is motozva remeg a publikum; és őszintén rácsodálkozik – tök ide, tök oda –, hogy mennyire (tök) kínos lehet a színházban a nem elégséges képi fordulatszám és a felhajtott trikó.
A Humus Vertebrából hiányzik a mese, a varázslat őszintén öntudatos, ámde tündéri eleganciája. És még egy kurta farkú malachajnyival több is.
Humus Vertebra (Dame de Pic / Compagnie Karine Ponties)
Koreográfus: Karine PONTIES. Animáció, művészeti munkatárs: Stefano RICCI. Díszlet: Wilfrid ROCHE. Fény: Florence RICHARD. Zeneszerző: David MONCEAU. Zene: Sigur ROS. Jelmez: Samuel DRONET. Műszaki vezető: Guillaume FROMENTIN. Videó- és fénytechnika: Stefano SERRA.
Előadók: Eric DOMENEGHETTY, Claudio STELLATO, Jaro VINARSKY.
Presi-danses programsorozat, Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. január 31.
