Kortárs tánc

És te, hogy vagy?

cseppkánon3 leadBeszélgetés Goda Gáborral - INTERJÚ

Hérakleitosz gondolatairól, a vízről, mint analógiáról, az Artus sajátos formanyelvéről, az előre mutató múltba nézésről és az új, Cseppkánon című bemutatóról beszélgettünk Goda Gáborral, az idén harminc éves Artus Stúdió művészeti vezetőjével.

- Október 9-én mutatjátok be az új, Cseppkánon – Hogy vagy, Hérakleitosz? című előadásotokat a Művészetek Palotájában. Egy Artus-néző számára korántsem meglepő az alcímként feltett kérdés, hiszen az elmúlt 30 évben újra és újra felbukkant Hérakleitosz neve a munkáitokban.

csepp goda
- A '80-as évek elején találkoztam először Hérakleitosz szövegeivel, ami felnyitotta a szememet, alapvetően alakította gondolkodásomat, a világ és az ember működéséről alkotott szemléletemet. Az ő filozófiájában hihetetlen egyszerűséggel alkot egységet a mára kettészakadt nyugati és keleti gondolkodás, és közben rámutat: a lényeg egy és ugyan az. Aztán az évek során újra és újra elővettem ezeket a szövegtöredékeket, miközben én magam is elkezdtem írni. Az első előadás, ami az ő mondataira épült, az Alvajárók volt '90-ben. Az Alvajárók címe még arra a hérakleitoszi gondolatra, lehetőségre utalt, mely szerint a hétköznapi lét alvajáró jellegéből rá lehet ébredni egy másfajta valóságra. Az egy meg egy az egy (Tibornak szeretette1) már az egység, a „minden egy", míg az Ulysses nappalija az ellentétek harmóniájának hérakleitoszi fogalmát járta körül, utóbbiban konkrétan idéztük is a filozófus azon mondatát, hogy „nem értik meg, mint van az, ami ellenkezik, önmagával mégis összhangban van". Mikor a Cseppkánonon elkezdtünk dolgozni, a célunk az volt, hogy összegezzük az elmúlt 30 évet. Felidézünk régi képeket, összehívjuk a régi tagokat. Ünneplünk. De a munka másképp alakult. Előkerült egy régi írásom, a Gondolatfolyó, mely egy kép arról, miszerint a gondolat olyan, mint egy folyó, mely öröktől fogva áramlik, és amiből mindannyian merítünk, akármikor is élünk. És ekkor döbbentem rá, hogy évtizedek óta dialógusban vagyok Hérakleitosszal. Így aztán kettőnk képzeletbeli párbeszédfolyama lett a munka egyik pillére.

- Hérakleitosz filozófiája szerint minden, még az állandónak látszó dolgok is folyamatos változáson mennek keresztül – e gondolat tökéletes analógiája lehetne az Artus elmúlt 30 évének is, hiszen az önismétlés csapdáját kikerülve, sikerült szert tenned egy saját formanyelvre. Hogyan tekintesz erre a nyelvre?

- Ahogy nála, úgy nálam is a víz például egy fontos analógia a világ működésére, változására, folyamatosságára. Természetesen ennyi év után óhatatlanul visszatérnek motívumok és formai sajátosságok, illetve kialakul egy nyelvezet, amit jómagam nem kitalálok, hanem használok. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor egy gyerek szépen lassan elkezd beszélni egy nyelvet: valójában fogalma sincs, hogy egy nyelven beszél, csak használja. Ez az anyanyelv adott, az csak van, míg a többi nyelvet meg kell tanulnod ahhoz, hogy elsajátítsd. Ebből is adódik, hogy egy külső szem sokkal inkább meg tudja határozni, hogy milyen formanyelvvel is bír az Artus.

- Az előadásaitok – melyek gyakran reflektálnak a korábbi munkáitokra – alapján úgy tűnik, hogy csak a múltba nézve lehet a jövőbe tekinteni.

cseppkánon1

- Mikor már tizenöt éve folyamatosan csináltam előadásokat, jöttem arra rá, hogy valójában nem újabb és újabb produkciókat hozok létre, hanem folyamatosan egyetlen előadáson dolgozom, aminek évről évre csupán egy újabb epizódja készül el: a kérdés mindig ugyanaz volt, ugyanazt jártam körül többféleképpen. Ezért, mikor '97-ben belekezdtünk a Noé-trilógiába, azt mondtam, hogy ezt az előadást három éven keresztül fogjuk csinálni, mégpedig úgy, hogy minden évben egy rész fog elkészülni: az egyes részek önálló művekként is értelmezhetők lesznek, azonban mi nem külön, hanem mindig az előző résszel együtt fogjuk játszani. Végül a három év munkáját egyben, egy előadásként játszottuk. Visszatekintve azt gondolom, hogy az elmúlt harminc évben is valójában egyetlen egy előadást csináltunk, melynek vannak olyan motívumai, témái, gesztusai, tárgyai, melyek újra és újra előkerülnek az egyes részekben. Egy idő után már tudatosan ügyeltem is arra, hogy minden produkcióban legyen utalás egy korábbi munkára, hogy nyilvánvaló legyen a nézők számára is, hogy minden előadásunk egyazon alkotásfolyam részei, melyek így szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A Cseppkánonban egy tíz évvel ezelőtti helyzet kerül elő újra, mert úgy érzem, hogy megint fontossá, aktuálissá vált egy gondolat, és jelen nézőinknek is – akik nem látták a korábbi előadást – meg kellene ismerniük azt. A mi színházcsinálásunk is olyan, mint egy folyam, folyamatosan áramlik és örvénylik: ciklikusan visszatérünk egy-egy korábbi ponthoz, végül azonban mindig egy új szintre lépünk.

- Hérakleitosz szerint az emberi lélek két alkotóeleme a tűz, ami nemes célok felé visz, illetve a víz, ami aljas szenvedélyekre buzdít és elpusztít.

- Ugyanakkor azt is mondja, hogy a lelkek a vízből párolognak fel – és pont ez a lényeg, hogy semminek sincs egyértelműen pozitív, vagy negatív oldala, a víz egyszerre tud éltető és pusztító lenni. Hogy minek látjuk, az rajtunk múlik. A kérdés mindig az, hogy mire fókuszálunk. Az alcímben szereplő hogy vagy..? kérdést például nagyon könnyű feltenni: mikor szembe jön velem az utcán egy rég nem látott ismerős, és a hogylétem felől kérdez, mindig elgondolkodom, hogy vajon tényleg szeretné-e, hogy válaszoljak, vagy inkább csak mondjam azt, hogy „kösz, jól". Ha pedig tényleg érdeklem, akkor mit mondjak, hogy vagyok: arról meséljek neki, hogy épp az adott pillanatban a kapcsolataimban, a munkáimban, az országban hogyan érzem magam? Mert az egyiket nézve jól, a másikat nézve rosszul... Tehát az, hogy hogyan érzem magam, azon múlik, hogy mire – munkára, családra, politikára, pillanatra stb. – fókuszálok. Így tehát szabadságomban áll eldönteni, hogy vagyok, nem a körülmények, hanem én döntök.

- E kérdésen akartok közösen gondolkodni a nézőkkel a Cseppkánonban?

- A legtöbb embert a gondolatok és érzések marionettfiguraként rángatják, csapongó gondolatok, kavargó érzések és a körülmények határozzák meg, hogyan érzi magát az adott pillanatban. Az alcímben feltett „Hogy vagy, Hérakleitosz?" kérdés mindenkinek szól, és arra próbál rávilágítani, hogy kellő tudatosság mellett mindenkinek lehetősége van eldönteni, hogyan érzi magát.

- A nézőkkel való együttgondolkodást általában közös térben szoktátok elérni, most azonban a Művészetek Palotájában kukucskaszínpad lesz.

- Valóban, ez most egy kivételes helyzetnek, kalandnak számít, hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan arra törekedtünk, hogy a nézővel egy térben legyünk, illetve hogy interakcióba lépjünk – ez az, amit szeretek és jól tudok csinálni, ugyanakkor a konvencionális nézőtér-színpad elrendezés is nagy kihívást jelent: a mindennapokban is kerülünk olyan helyzetbe, amikor nincs valódi interakció, amikor valamire csak messziről, kívülről lehet rálátni. A kérdés számomra az, hogy egy ilyen merev helyzetben lehetséges-e úgy a közlés, hogy az végül a nézővel közös élménnyé, valódi kapcsolattá váljon.

- A fellépők száma is kivételes helyzetre utal, hiszen ha jól számolom, 26-an lesznek majd a színpadon. Ez milyen lehetőségeket ad?

- Egészen rendkívüli hatással bír az, ahogy huszonhat emberből árad az erő. A kép megkomponálása pedig komoly feladattá válik, mivel ez a huszonhat ember egyszer sem fogja elhagyni a színpadot. Arra törekszem, hogy a kép egyszerű legyen, ugyanakkor teljességet sugalljon. Az egyszerűség a legnehezebb és a leginkább időigényes az alkotói munkában.

- Ráadásul van egy huszonhetedik szereplő is: a víz.

cseppkánon2- Az előadás közben elered az eső, zuhogni fog, ami képileg nagyon erős, megdöbbentő hatással bír: a munkafolyamat során minket is meglepett, hogy az eső mennyire meg tud változtatni egy jelenetet. Miután először lepróbáltuk az előadást esőben, mindent meg kellett változtatnunk – nem láttuk előre a zuhogó víz jelentőségét. Most már azonban tudjuk, hogy az eső nem csupán téralkotó és tartalmi eszköz, hanem gyakorlatilag az egyik főszereplője az előadásnak.

- Milyen lesz a zene?

- Az emocionális emberi hangokat egy preparált zongora kopogós, kemény hangzása fogja megzavarni. A zenére emellett a minimál irány, a repetíció a jellemző, ugyanakkor lesznek benne emelkedett hangvételű részek is. Ami külön érdekes, hogy Philipp György, aki az előadás egyik zeneszerzője és az Á la c'ARTe Kamarakórus művészetei vezetője, huszonkét éve, gyerekként szerepelt a Gyöngykánon című előadásunkban, és most a Cseppkánonban felnőttként ugyanazt a dalt fogja elénekelni – így térünk vissza megint egy pillanatra a múltba, majd lépünk, áramlunk tovább.

Az interjút Antal Klaudia készítette.

2015. október 7.