Balett

Péter Márta: Ünnepi alvilág

orfeusz leadPécsi Balett: Orfeusz és Euridiké – JEGYZET

Ma tisztes egyensúlykeresés jellemzi a társulatot, a stiláris változatosság mellett a stabil, kiegyensúlyozott üzemmódra törekvés, amely megszólíthat és megtarthat lehetőleg minden nézői korosztályt, és kielégíthet lehetőleg sokféle ízlést.

A Pécsi Balett ötvenöt éve hordja nevét, máig nem díszítette divatos jelzővel, pedig megtehette volna, ha éppen a társulati címke lenne a legfontosabb védjegy. És megtehette volna azért is, mert félévszázadnál hosszabb történetében az eredetileg is vállalt modern, avantgárd stílus kategóriáján belül – és olykor azon kívül – is akadtak komoly váltások (sőt, válságok is), amelyek különféle társulatvezetői-koreográfusi koncepciókban, technikai-stiláris irányokban jelződtek. A nehéz szakaszokkal, mélymenetekkel is tarkított folyamatos változókészség azonban erővel is szolgált az úton, amely vállalhatóan a mába vezetett, mégpedig anélkül, hogy az együttesi múltat, annak eredeti szellemi alapját és hozadékát valaha is meg kellett volna tagadni.

orfeusz

Fotók: Mihály László

Ma tisztes egyensúlykeresés jellemzi a társulatot, a stiláris változatosság mellett a stabil, kiegyensúlyozott üzemmódra törekvés, amely megszólíthat és megtarthat lehetőleg minden nézői korosztályt, és kielégíthet lehetőleg sokféle ízlést. És nagyon valószínű, hogy manapság már e vállalt sokféleség is kiállásnak hat. Ennek fényében különösen jó választásnak tűnik, hogy a társulat Cameron McMillan idei premierjével, az Orfeusz és Euridiké bemutatójával ünnepel. – A tánctanulmányait Ausztráliában végző új-zélandi művész a tokiói nemzetközi balettverseny győzteseként 2001-ben került Londonba, mégpedig az Angol Nemzeti Balett klasszikus repertoárjának szólistájaként. Csakhogy McMillan, úgy tűnik, nyugtalanabb természetű, szereti az új kihívásokat, ezért hat évvel később már szabadúszóként keresi kenyerét; megismerkedik Merce Cunningham munkáival és stílusával, dolgozik pl. Christopher Bruce, Russel Maliphant, Wayne McGregor mellett – igazán impozáns a névsor és fajsúlyos „áthallásokra" gerjeszt, mint a nevében rokon híres angol koreográfus-előd, Kenneth McMillan (akinek népszerű Manon című balettjét éppen a pécsi társulat évfordulójával egy időben tűzték műsorra a budapesti Operaházban.) Cameron McMillan alkotói tapasztalatai ugyanakkor saját koreográfusi gyakorlatából nőttek ki, s az előéletére gondolva nyilván nem véletlenül, ilyen kérdésekben összegződnek: „Mi történik, ha a klasszikus formát kortárs gyakorlattal közelítjük meg? Mi a szerepe a klasszikus balettnek a 21. században?" Az alkotót foglalkoztató gondolatok ma valószínűleg minden komoly készültségű kortárs koreográfust töprengésre késztetnek.

orfeusz3

Ujvári Katalin

Cameron McMillan nem először dolgozott a pécsi társulattal, és A jó és a rossz kertjében című 2010-es táncdarabja fontos belépőnek bizonyult; emlékeim szerint különösen az első rész szolgált erős és zárt koreográfiai-képi vonulattal. És az alkotó már akkor is bibliai-mitológiai forrásokra utalva keresett tartalmi fogódzót az emberi létezés erkölcsi, etikai taglalásához. A tematika azonban most konkrétabb, így a történet szereplői és konfliktusaik is egyénített mozgásrajzolatot kívánnak, ugyanakkor a táncos alapmatéria az említett 2010-es opust idézi. Milyen is tehát ez a táncanyag? Először is feltételezi a minden részletében precízen megmunkált táncos testet, a klasszikus tréning rutinját, ahonnan teljes biztonsággal lehet elrugaszkodni a neoklasszikus „mozgásferdítések" és a változatos kortárs stílusok felé, amelyekből aztán kikeverődhet egy artisztikus levegő- és talajmunka, meg feltűnhet a színpadi testek sajátosan táncos kommunikációja, egyfajta áramló kontakt is. A sokféleséget pedig átjárja, összetartja valami sodró hajlékonyság, egy laza izomzati és ízületi készenlétiség, mondhatni, egy minden táncpillanatot jellemző potenciális erő vagy folyamat, ami – ha tovább boncolgatnánk – talán maga a stílus lenne, avagy a stílus titka. Az Orfeusz és Euridiké tematikájához illően pedig feltűnik még egy további jelenség, egy visszatérő gesztus is, a karok és kezek olykor egyértelműen expresszív munkája, ami a Pécsi Balett korábbi korszakaira és egy tágasabb művészeti horizontra is rezonál, még ha nem is tudatosan. A társulat pedig otthonos ebben a sokrétegű fogalmazásmódban, technikai és plasztikai szempontból is kiegyenlített összképet mutat.

orfeusz1

Az évszázadok alatt sokak által és sokféle módon feldolgozott téma egyik hordozó szövete most Christoph Willibald Gluck operája, amely értelmezési hátteret rajzol a koreográfia mögé, és a táncba fogalmazott történet sok jelenetével kötődik is az opera szövegkönyvéhez. A felhangzó részletek szerint egyébként mintha Gluck operájának mindkét, bécsi és párizsi változatára is támaszkodott volna Riederauer Richárd, aki a 18. századi opera zenei témáit saját kortárs zenei anyagába szőtte (vagy olykor fordítva). A hangzás mindenesetre néhány ponton valóban monumentálissá erősödik, míg az áriák, szólóénekek intimebb, inkább az érzelmekre koncentráló táncpillanatokat hoznak. Riederauer elektronikus hangzatai, monoton ütemsorai a másvilági szenvedések meggyőző kíséretének tűnnek, miközben a koreográfus által feltett kérdés zenei téren is megfogalmazódik: hová vezet a klasszikus formák és a kortárs gyakorlat ütközése. Ez maradjon nyitott kérdés, hiszen sokan kísérleteznek ezzel, és nagyon különböző eredmények születnek. A szcenográfia abszolút egységes, és a díszlet- és jelmeztervekért felelős Molnár Zsuzsa hatalmas táncszínpadi gyakorlatán túl talán azért is, mert McMillan végig a pokol mélyén tartja alakjait. A pokol világításában pedig (vajon ki gondolta ki?) elsősorban a sötétszürke dominál, néha szűrőkkel lágyítva a zord teret. A háttérben nyújtózó lépcsősor ad némi távlatot és reményt, hogy innen is van kijárat, bár a mitológiai források meg a librettók szerint a halottak lelkeit nem nagyon engedik a fenti világba. Hát persze, Orfeusznak is lantjával és gyönyörű énekével kell kikönyörögnie, hogy viszontláthassa kígyómarástól elhunyt szerelmét (máshol feleségét). Itt van egy mikro történet, a kezek játéka, a letakart arc, amit Euridiké elutasításként értelmez, s amiért Orfeusz a fölfelé vezető úton végül hátrapillant, ezzel kiteljesítve a drámát. A kétfelvonásos alvilágban ugyanakkor leginkább szenvedés van, egytónusú lét uralkodik, amelyen csak némi fodrozódás Orfeusz és Euridiké személyes története. A probléma persze másképp festhet operaszínpadon, és a táncalkotó McMillan nyilván nem véletlenül foglalkozik alapvető műfaji kérdésekkel. Koreográfusi vállalása ebből a szempontból is figyelemreméltó, amint a Pécsi Balett szólistáinak és egész társulatának kiemelkedő teljesítménye is.

Orfeusz és Euridiké (Pécsi Balett)

Rendező-koreográfus: Cameron McMillan. Zene: Christoph Willibald Gluck, Riederauer Richárd. Díszlet-jelmez: Molnár Zsuzsa. A koreográfus asszisztense: Szabó Márton.
Szereplők: Tuboly Szilárd (Orfeusz), Ujvári Katalin (Euridiké), Nagy Írisz (Ámor), Szabó Márton (Hádész), Kócsy Mónika (Perszephoné), Molnár Zsolt (Hermész), Kerekes Soma Lőrinc (Kharón), továbbá Bálint Adél, Hoffman Virág Zoé, Koncz Péter, Madonia Florence, Matola Dávid, Szécsi Theodóra, Tóth Klaudia, Harka Máté, Keresztes Patrik.

Művészetek Palotája, 2015. november 1.