Esszé

Populár, Kortárs tánc, Képzés, Mozgásszínház, Balett, Néptánc

A mozdulatművészet születésnapjára

Kutszegi Csaba esszéje

lead exhNem örülök annak, hogy a mozdulatművészet százéves évfordulóját a mai követők nem iskolák, oktatási folyamatok, művészi akciók korszerű újraélesztésével, hanem saját fontosságuk újrafogalmazásával ünneplik.

Kutszegi Csaba esszéje

Nem örülök annak, hogy a mozdulatművészet százéves évfordulóját a mai követők nem iskolák, oktatási folyamatok, művészi akciók korszerű újraélesztésével, hanem saját fontosságuk újrafogalmazásával ünneplik.
 

A magyar mozdulatművészet kezdete 1912-re (is) datálható (amennyiben engednünk kell belső-külső kényszerünknek, hogy mozgalmak, művészeti irányzatok kezdetét egy évnyi idővallumba belehelyezzük), ugyanis nálunk akkor kezdtek megnyílni az első mozdulatművészeti iskolák. De vannak, akik 1902-re helyezik a nagy kezdetet, mert abban az évben lépett fel Magyarországon – ráadásul Európában is! – először Isadora Duncan. De nekünk most, 2012-ben jobban jön az 1912. év, mert így kerek a százas, és mániákusan évfordulók mentén haladó kulturális emlékezetünk idén felébreszthető, ill. ráirányítható nagyszerű mozdulatművész eleink létezésére, tevékenységére.

isadora-duncan1
Isadora Duncan (1903)

Tiszta szívvel, lelkesen és maradéktalanul kellene örvendeznem, hogy ez egyáltalán megtörténik, hisz elvitathatatlan, hogy mennyi nagyszerű dolog köszönhető a mozdulatművészetnek, a személyiségfejlesztés és önismeret terén milyen kisebbfajta csodák történhettek meg hajdan az iskolákban, a közös programokon és akciókban, a hajnali találkozásokon a természet ölén; de az sem kétséges, hogy a mozdulatművészeti mozgalommal teret nyert szemlélet – éppen a személyiségre, az öntudatra, énképre meg persze a testre gyakorolt hatása révén – megtermékenyítette a művészetek fejlődését, elősegítette a mindenkori „modern" és alternatív gondolat megszületését. És a tánc mellett a mozdulatművészet hatott a képzőművészetre, színházra, zenére, irodalomra, de még a filozófiára is.

Mégsem vagyok maradéktalanul boldog, mert nem nagy kerek évfordulók kapcsán kéne sebtiben összekapkodnunk, amit emlékeink közül éppen elérünk, hanem folyamatosan megbecsülve a mozdulatművészetet (is), helyén kellene kezelnünk azt. Ha a helyén kezelnénk, megbecsülnénk, ápolnánk a hagyományait, állandóan tovább fejlesztenénk, megújítanánk, nem kampányszerűen múzeumokban emlékeznénk rá, és nem kétes értékű és fogyaszthatóságú kukucskaszínházi előadásokba kényszerítenénk a reprodukált szeánszait, hanem igyekeznénk levinni az emberek közé az eszméjét és gyakorlatát. Kultúrházakba, iskolákba, civil közösségek klubjaiba, közparkokba, edzőtermekbe, erdőkbe, rétekre, folyópartra – minden olyan helyre, ahol a színvonalas önismereti agy-, lélek- és testmozgásra vágyók közvetlenül magukénak érezhetnék a mozdulatművészetet. Ahogy ez történt is az elmúlt száz évben, egészen addig, míg el nem lehetetlenítették a mozgalmat.

elmozdulas 02
Mozgáscsoport a Madzsar-iskolában (1928-1929)

A mozdulatművészet elsősorban – minden ízében – életmódmozgalom volt, és csak közvetve hatott a „magas" művészetekre, éppen azzal, hogy szélesebb rétegekben is saját tapasztaláson alapuló érzékenységet igyekezett kifejleszteni mozdulatra, szóra, látványra, zenére, alternatív gondolatra. Most, hogy százéves lett, éppen olyan, mint egy százéves matróna vagy aggastyán: bár csodálnivaló szellemi frissességének még örülhetünk, de dinamikája már sehol, régi fényképekkel, ereklyékkel vesszük körül, melyeket az ünneplők meghatottan szemlélhetnek, miközben fiatalok egy csoportja megpróbál úgy csinálni, ahogy a nagyok csináltak hajdanán, és az erről készült videofelvételnek mindenki bágyadtan örül.

Nem örülök annak sem, hogy az elhalványuló emlékekben élő mozdulatművészet körül még ma is érezhető a feszültség és a torzsalkodás. Ha valamiért, hát ezért nevezhető hungaricumnak a mozgalom (nem én találtam ki, hogy e manapság jól hangzó meghatározást, ha kicsit erőltetetten is, de alkalmazni lehet a mozdulatművészetre is), amúgy a magyar eredet és a magyaros jelleg olyan kevés benne, mint Sportszeletben az aerobik (még ha a harmincas években aktuális kurzushatásra jelentek is meg a különböző iskolák mozgásanyagában stilizált néptáncelemek is). A feszültség régi és mai oka leginkább az, hogy a mozdulatművészet egésze és annak különböző iskolái is mindig is (ma is) szerették-szeretik valami ellentéteként meghatározni önmagukat. Míg a mozgalom egésze a klasszikus balettal és mindenféle akadémikus vagy csak merev szabályokon alapuló tánccal szemben szerette meghatározni magát, addig az egyes iskolái egymással szemben. Úgy látszik, soha nem fogjuk megtanulni a Kárpát-medencében, hogy belső veszekedéssel sújtott, megosztott mozgalmakat, ügyeket a mindenkori hatalom játszi könnyedséggel el tud tüntetni. A mozdulatművészet hívei, védelmezői ma is azoktól féltik hevesen a mozgalom emlékét, akik a helyén akarják kezelni azt (ezt személyes tapasztalatból tudom), miközben a mozdulatművészet javára írnak olyasmit is, amihez alig, vagy csak halványan, közvetetten volt köze.

LandauDienes

Például a Gyagilev Balett 1912-es budapesti fellépése és a magyar mozdulatművészet megszületése között érdemi, egymásra ható és egymásból eredő kapcsolatot feltételezni igencsak nagy csúsztatás, még akkor is, ha Vaclav Nyizsinszkij bizonyítottan kapcsolatban állt Dienes Valériával. A Gyagilev Balett koreográfusai által használt mozdulatnyelv a Cári Színházakban kimunkált kőkemény klasszikus baletten alapult, amely iskolázottságot megtagadni soha, legfeljebb megújítani akarták az orosz táncművészek – míg Isadora Duncan táncfelfogásának alapvető lényege a klasszikus balett normáinak teljes megtagadása volt. Mindezek ellenére a Gyagilev és később a Monte-Carlói Orosz Balett koreográfusait, táncosait és a holdudvarukban megjelent zeneszerzőket, képző- és egyéb művészeket jogosan a táncművészet nagy megújítói között tarthatjuk számom. Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert fel-felüti a fejét olyan nézet, hogy mindaz, ami a XX. századi tánctörténetben progresszív és előre mutató, csakis a mozdulatművészetnek köszönhető, és ami balettal kapcsolatos, az csak retrográd, maradi, vaskalapos és uncsi lehet. Ez ugyanolyan hamis állítás, mint az, hogy a mai magyar kortárs táncnak a nyugati hatások mellett a legfontosabb előzménye a magyar mozdulatművészet volna. Az előzmények között ez utóbbi is fellelhető ugyan, de jóval erősebb hatása volt (még egyszer: a nyugatról érkezett áramlatok mellett) a néptáncot megújító törekvéseknek és az úgynevezett modern balettnak, melynek képviselői között – a lázadó Eck Imrétől a konszolidálódó neoklasszikus Seregi Lászlóig – számos különböző kvalitású és hatású koreográfus dolgozott Magyarországon.

AngeloTurnay

Fenyves Márk a Jelenkor 2012. évi 6. számában írt cikkében szabályosan lenyúlja Eck Imrét a mozdulatművészet számára... Legalábbis megkísérli: bizonygatja, hogy minden, ami a pécsi együttesalapító koreográfiájában jól sikerült és előre mutató, az a mozdulatművészet hatására lett olyanná. Bár Fenyves Eck balettos múltját is nagyvonalúan elismeri („Eck Imre gyermekkorát az Opera közelében töltötte. Nádasi Ferencnél, majd az operai iskolában tanult táncolni."), de ennél jelentősebbnek tartja a mozdulatművészet felől Eckre áramló progresszív hatást, amelynek Fenyves írásában „tényszerű" bizonyítékai is akadnak. Például: „Nádasi iskolája találkozási pont volt a mozdulatművészekkel: többen közülük tőle tanultak." Ezt a („találkozási pontot" illetően) szintén kissé nagyvonalú kijelentést Fenyves Szöllősi Ágnes szóbeli közlésére alapozza, mely szerint „Berczik Sári (aki eredetileg mozgásművészetet és balettet tanított) az 1930-as évek második felétől növendékeit balett képzésre a Nádasi-iskolába irányította." (sic!) További bizonyítékok: a „találkozásipont-elméletet" Fenyves szerint alátámasztja, hogy Nádasi felesége, Nádasi Marcella a Dienes-iskolában is tanított; továbbá: „az ötvenes években Eck, aki akkoriban a Nemzeti és a Madách Színház tánckaránál dolgozott, az ott tevékenykedő Szöllősi Ágnes és Kármán Györgyné Vidor Judit ex-mozdulatművészek számára koreográfiákat tervezett." Hát, ebből aztán tutira az következik, hogy Eck balettos múltja szinte elhanyagolható, és alkotásaiban minden progresszió, minden esztétikai lázadás a mozdulatművészet hatására történt. Balettművészet és mozdulatművészet e nem túl mély áramú kapcsolódásait érdekességként érdemes ugyan feltárni (mért ne lettek volna ilyen kapcsolódások azonos korban élt, mozdulattal foglalkozó emberek között?), de egy Eck-koreográfiában ezek alapján konkrét mozdulatművészeti hatásokat kimutatni egyszerűen sarlatánság. Eck Imre volt olyan formátumú gondolkodó és alkotóművész, hogy nyugodtan feltételezhetjük róla: „belülről koreografált", és döntően saját, egyedi, kiérlelt intenciók alapján újítgatta a balett formanyelvét, és nem azért volt képes rá, mert Nádasi Marcella a Dienes-iskolában is tanított. Fenyves Eck személyétől függetlenül is tesz cikkében valóságalapot nélkülöző, lazán általánosító kijelentéseket. Szerinte az erkölcsnevelő szándék inkább jellemző a modern táncos szemléletmódra (értsd: a mozdulatművészetre), mint a balettra. Ezt vajon honnan lehet tudni? Aztán az okfejtés így folytatódik: „Ahogy az egy este keretén belül előadott, több, egymással nem összefüggő rövid koreográfia bemutatása is." (Értsd: ez is inkább a mozdulatművészetre jellemző.) Ez a kijelentés persze igaz is volna akkor, ha – egyebek mellett – a teljes Gyagilev és későbbi Orosz Balett mindenestül (Fokinnal, Massine-nal, Nyizsinszkijjel, Karszavinával, Pavlovával együtt) a balettot alapvetően elutasító mozdulatművészet kategóriájába tartozna. (Mert ugyanis az Orosz Balett Európát akkortájt ámulatba ejtő műsorain döntő többségében egymással nem összefüggő rövid koreográfiák szerepeltek.)

mozdulat
A Mozdulat c. kiállítás - Iparművészeti Múzeum

Nem örülök annak, hogy a mozdulatművészet százéves évfordulóját a mai követők nem iskolák, oktatási folyamatok, művészi akciók korszerű újraélesztésével, hanem saját fontosságuk újrafogalmazásával ünneplik. Sajnos az Iparművészeti Múzeumban megrendezett Mozdulat – A magyar mozdulatművészet története és kapcsolatai 1902-1950 között című egytermes kiállítás és annak promóciója is inkább az utóbbit igazolja. A hajdani fotók, eredeti filmbejátszások, szövegek, jelmezek, tárgyak és későbbi koreográfia-rekonstrukciók videofelvételei egyfajta kegytárgyakként funkcionálnak, esélyük sincs arra, hogy a jelenséggel először találkozó mai fiatalt megérintsék, intellektuálisan felizgassák, vagy egyáltalán valahogy hassanak rá. Az alternatív gondolkodás, az újszerű elme- és testmozgatás nagy alakjai élettelen múzeumi tárgyakként, palackba zártan kísértenek a kiállító teremben, ha tényleg múzeumi tárgyak, akkor a mában nincs szükség mozdulatművészetre, ha pedig van szükség és kereslet a mozgalomra, akkor nem múzeumban kell ünnepelni a születésnapját. Félreértés ne essék: nem is kukucskaszínházban.

Bár közel sem fújom betéve a magyar mozdulatművészet 1902 és 1950 közötti történetét, mégis úgy érzem, zavarba ejtő az Iparművészeti kiállításának ad hoc jellege: a teljesség érzete helyett a látogató azt észleli, hogy – bár az anyag nagy része szép és különleges – provizórikus a válogatás, a hangsúlyok elhelyezése. Kérdés persze, hogy egyáltalán összeszedhető-e anyag teljesség igényével a témáról és a korról. Még ha a Fenyves Márk vezette Orkesztika Alapítvány – Mozdulatművészeti Gyűjtemény mellett több intézmény és magánszemély is kölcsönöz műtárgyakat az alkalomra... Ahogy ez az Iparművészeti kiállítása kapcsán is történt.

elmozdulas01
Az Elmozdulás c. kiállítás - Kassák Múzeum

Kevesebbet markol, de talán többet fog a Kassák Múzeum Elmozdulás. Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában című kiállítása. Valahogy jobban is helyén kezeli a jelenséget: társadalmi kontextusba igyekszik helyezni a művészeti törekvéseket. A Kassákban nem is egyszeri születésnap-megünneplésben gondolkodnak. A Madzsar-kiállítás első eseménye egy Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban című sorozatnak, már ezért is a kiállító teremben nem áhítat és magasztalás lengi körül Madzsar Alice személyét és mozgalmát, hanem a látogató tanúja lehet egy olyan kísérletnek, melyben a kurátorok egy régi, de dokumentálható jelenséget korának társadalmi-emberi összefüggésrendszerében próbálnak bemutatni. Az Iparművészetiben olyan kérdések merültek fel bennem, hogy vajon itt van-e mindenki, ki miért kapott kisebb vagy nagyobb hangsúlyt, érdemes-e egykori közösségi akciókat mai színházi körülmények között rekonstruálni, míg a Kassákban azon tűnődtem el, hogy miért párolgott el életünkből a hajdani munkáskultúra, manapság miért definiáljuk önmagunkat mindannyian egyenarcú fogyasztóként (a különbség az köztünk, hogy ki többet, ki kevesebbet képes fogyasztani).

Apropó, önmeghatározás! Lehet, az a legnagyobb hibánk, hogy az évfordulókon sem az ünnepelttel, hanem inkább önmagunkkal foglalkozunk. Boldog születésnapot, mozdulatművészet!

 

Mozdulat - A magyar mozdulatművészet története és kapcsolatai 1902-1950 között

Koncepció: Beke László. Kurátor: Vincze Gabriella. A kiállítás rendezésében közreműködik az Orkesztika Alapítvány – Mozdulatművészeti Gyűjtemény (Fenyves Márk mozdulatművész). További munkatársak: Tihanyi Lajos (látvány), Mayer Éva (grafikai munkatárs), Gaál Georgina (sajtó).

Iparművészeti Múzeum, 2012. június 29 - szeptember 9.

Elmozdulás. Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában
Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban I.

Kortárs elmozdulás: Katarina Šević képzőművész és a Tehnica Schweiz művészcsoport. Kurátor: Csatlós Judit. Kurátor-asszisztens: Juhász Anna.

A kiállítás a 20!2 KASSÁK ÉV rendezvénysorozat része.

Kassák Múzeum, 2012. június 23 - november 4.