Esszé

Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: „Ilyenek voltunk, vadak és jók”

A TÁNC Fesztiválja leadA Tánc Fesztiválja – XVI. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó

Mi, táncosok talán egy kicsit már túlértékeljük egyik kedvenc szentenciánkat, hogy tudniillik azért fogalmazunk mozdulattal, mert amit közölni akarunk, szóval elmondhatatlan. Lehet, hogy nincs is közölnivalónk? Vagy a „csak mozdulat" már kevés a megfogalmazásához? Vagy tényleg át kell adni a táncot a tánctagadóknak, a színházat a színháztagadóknak?

A Tánc Fesztiválja – XVI. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó

Mi, táncosok talán egy kicsit már túlértékeljük egyik kedvenc szentenciánkat, hogy tudniillik azért fogalmazunk mozdulattal, mert amit közölni akarunk, szóval elmondhatatlan. Lehet, hogy nincs is közölnivalónk? Vagy a „csak mozdulat" már kevés a megfogalmazásához? Vagy tényleg át kell adni a táncot a tánctagadóknak, a színházat a színháztagadóknak?

Megérett rá a helyzet, hogy előhozakodjunk a művészettörténeti párhuzammal: a magyarországi kortárs tánc mára beérkezett a maga manierista korszakába. Ez, mint tudjuk, nem egyszerűen manírosságot jelent, hanem egy olyan – remélhetőleg időleges – művészi zsákutcát, amelyben a jelen levők magabiztosan uralják ugyan a technikát, gondolatilag-ideológiailag is meg vannak alapozva, de újat mondani képtelenek, fogható-dekódolható üzenetet nem fogalmaznak meg, mi több, formalisták, technicisták, kliséalkalmazók, és látszólag alig emlékeznek rá, hogy a színház és a tánc valamikor az érzékekre hatott. Korunk manierista kortárstánc-alkotója forma- és eszközérzékeny, tartalommal csak elnagyoltan foglalkozik, mert tudja, hogy nem trendi érthetően kifejteni azt, általában pragmatista szemléletű, számára a téma csak ürügy, nem tesz különbséget a valódi, mély intellektuális tartalom és annak látszata között. Hogy mindez a kétéves haldoklás után csodák csodájára (és minden logikának ellentmondóan) újraéledő XVI. A Tánc Fesztiválján jutott eszembe Veszprémben, arról kicsit sem a fesztivál tehet, sőt: mi más feladata lenne egy országos seregszemlének, mint hogy a terület képviselőit szembesítse önmagukkal.

Hogy ez a szembenézés megtörtént-e valakinél is, arról fogalmam sincs, mert kommunikáció nem áramlik a szakma szereplői között, központilag nem támogatott fesztiválon nem is nagyon lehet, mert a fellépők dolguk végeztével pakolnak és sietnek haza, a szervezők ugyanis nem tudják vendégül látni őket egész héten, de menniük is kell, mert nem mondhatnak le egyetlen fellépést és/vagy tanítást sem, mert azonnal bedőlne a privát és a társulati büdzséjük egyaránt.

Meg kell védenem a fesztivál programválogatóját (fesztiváligazgató: Krámer György), mert jóllehet volt olyan előadás, amelyet én szívesen otthon hagytam volna, és lett volna néhány olyan is, melyet örömmel láttam volna a műsoron, de a fesztiválprogram összességében reális keresztmetszet a közelmúlt terméséről, értsd: ha tíz degeszre fizetett hivatásos válogató egész éven át napi huszonnégy órában nagyítóval kutatott volna az országban, érezhetően különb műsort ők sem prezentálhattak volna. Ez van, „per pillanat" ilyenek vagyunk. Még akkor is, ha néhány éve még másmilyenek voltunk: „vadak és jók" – ahogy énekli a nemzet jókedvvel és bőséggel támogatott férfi csalogánya.

duda after 01 domolky daniel WEB 003

After

Vadak és jók voltak a kortárstánc-koreográfiák, bátor kísérletező szándék jellemezte az alkotókat, a szcéna hittel és lendülettel volt teli, mindenki úgy érezte: a színházi, sőt összművészeti progresszió zászlóshajója, lendülete, motorja a kortárs tánc – és ez így is volt. Elkerülhetetlen folyamat minden korban minden művészeti ágban, hogy az egykor minden szabályt felrúgó formabontók „jól beváló" eszköztáruk állandósításával egy idő után (ön)klasszicizálódnak (kevésbé finoman: egyre csiszoltabb a módszerük, miközben egyre kevesebb újdonság jut eszükbe). Ilyenkor kiemelkedően fontos, hogy az őket követő-tagadó újabb generációk, az egykori tagadók tagadói, milyen szellemi munícióval indulnak el a pályán. Ám e tekintetben sem biztatók a tapasztalataim: az újabb tagadók egy jelentős része tagadja a színházat és a táncot is, de mindezt színházi keretek között teszi, mert hol másutt tenné. Nem nehéz megjósolni, hogy ebbe az önellentmondó csapdába sokkal könnyebb belesüppedni, mint következetesnek maradva, érdekesen kimászni belőle.

köd-bonifer-kar

Ködből, csöndből

Ilyen helyzetben kiemelkedően fontos lenne szabadságot és függetlenséget, valamint pezsgő szellemi és megfelelő anyagi körülményeket biztosítani az újjal kísérletezőknek, mert hisz csakis ők a fejlődés zálogai. Nem lehetne ma a kortárs esztétikát nagyvonalúan beinvitálni a kőszínházi struktúrába, ha az nem lenne előzetesen kikísérletezve. Abban az országban, ahol az állami finanszírozás megvonásával meg akarják fojtani a független szférát, és el akarják tüntetni az alternatív gondolatot (márpedig nálunk egyre inkább felsejlik ez a központi szándék), ott a kultúráért felelős döntéshozók ezzel éppen a kultúra sírját ássák meg, mert újító szándék nélkül még soha sehol nem újult meg semmi, a régi pedig megújulás nélkül csak ideig-óráig tart ki (semmire nem igaz ugyanis, hogy ami egyszer bevált, örökké jó lesz). Persze a mindenkori politikusok is egyre inkább pragmatisták, és nyilván ők is pontosan tudják, hogy nekik mennyi időre van szükségük ahhoz, hogy...

Milyenek voltunk, és milyenek vagyunk? Meg kell védenem az idei veszprémi találkozó versenyprogramjának alkotóit, még azokat is, akik mindenki számára nehezen fogyasztható (kevésbé finoman: élvezhetetlen) előadásokat készítettek. Csak van annak valami oka, hogy Duda Éva olyan előadással jött el, mely a sokat látott, hideg-, meleg-, természetikatasztrófa- és kortársművészet-tűrő hivatásos nézőket is alaposan próbára teszi. Az Afterban rengeteg munka és mély tartalom van, valamint mondanivaló-adekvát forma- és térkezelés, remek táncos és színészi teljesítmények láthatók benne, de összességében az ember benyomása az, mintha direkt anti-színházat látna. Ez azért is furcsa, mert Duda Éva tapasztalt, több műfajban dolgozó koreográfus, bármikor nyúlhatott volna a darabon belül másfajta megjelenítéshez, mozgalmassá, színessé, pergővé tehette volna az előadásfolyamot, mint ahogy egy harsány-groteszk rövid rész erejéig meg is tette, de aztán visszatért a nem éppen színházbarát nézőaltató egzisztencialista nihilláttatáshoz. Biztos, hogy tudatosan tette, minden bizonnyal ez (is) az aktuális véleménye a világról.

hoff-katonka-horváth

Hoffmann meséi

Mint ahogy Juhász Zsolt is méltán lehet büszke a Ködből, csöndből című koreográfiájára, mert elmélyült, átgondolt munka eredménye, miközben bátor kísérlet arra, hogy József Attila tudathasadásos elmeállapotát a zseni taszító bonyolultságával láthatóvá-hallhatóvá tegye – tánccal, hangkompozícióval, vers- és naplórészletekkel, szimbolikus akciókkal, látványkódokkal. Mégis szomorúan azt kellett tapasztalnom, hogy az előadás másodszori látásra számomra vesztett az erejéből, de a veszprémi publikumot sem igen érintette meg a hangulata. Mert ez sem közönségbarát műalkotás, a sikeres dekódolásáért meg kell küzdeni, értékei pedig leginkább csak a szakmai szemnek mutatkoznak meg – ha társul hozzá megfelelő nyitottság.

Nemrég valahol olvastam egy radikális véleményt, mely szerint nem is művészi alkotás az, amely csak egyszer élvezhető, csak egyszer érdekes. Valóban, az ember számos példát tud hozni rá, hogy hány (nem is feltétlenül klasszikus) festményt, zeneművet, verset, filmet, színházi előadást, koreográfiát látott-hallott-olvasott többször az életében, és az mindegyik alkalommal újabb és újabb élményt nyújtott, egy pillanatig sem merült fel az „ezt már ismerem" unalma. A mai kortárstánc-alkotások döntő többsége azonban olyan, hogy másodszorra már kicsit sem érdekes, mert előre tudható, hogy mit kaphat-láthat benne az ember (amíg nem tudom, mi vár rám az előadáson, legalább reménykedem). Az én nézetemben Barta Dóra Hoffmann meséi című egyfelvonásosa sem nyújtott többet, mint a bemutatóján. Pedig értelmezéséhez elmélyülésre, általános műveltségre, opera- és irodalomismeretre van szükség, melynek darabra mozgósításához nem ártana többször is megnézni a szintén igen elvont szimbólumokkal építkező, bonyolultan szerveződő koreográfiát, de ezt nem könnyű megtenni, ha nem működik az a bizonyos érzéki színházi hatás. Ez akkor is igaz, ha a színház- és tánctörténetben mindig is voltak olyan irányzatok, melyek nagy mesterei tudatosan száműzték műveikből az érzékiséget, hogy csak intellektualizmus legyen bennük. Ráadásul Barta Dóra nem is erre törekszik, csak – véleményem szerint – valamiért túlságosan elmerül a szimbolikus történetalap tánccá átértelmezésében, miközben mély és nagy mennyiségű nézői ismeretanyagra apellál (ami sehol sem jellemzi a publikum többségét), ezért koreográfiája nehezen követhető és értelmezhető. Barta is választhatna könnyedebb, nézőbarát megoldást, de nem teszi, mert nyilván azt gondolja: komoly kortárs alkotónak kötelessége fajsúlyos, nagytömegű intellektuális tartalmat megmozgatni, szinte tobzódni, dagonyázni a barokkosan zsúfolt utalásrendszerben.

diverzity1

Diverzity

Ez is tipikus manieristavonás, de a kortárstánc-szcéna jelenlegi legnagyobb manieristája talán Kovács Gerzson Péter, aki évtizedek alatt tökéletesítette ki a mozgásnyelvezetét és eszközrendszerét – a hozzá társított adekvát alkotói üzenettel párhuzamban. Ez a formai-tartalmi konglomerátum az elmúlt néhány évben látványosan nem képes újat mondani, ráadásul a koreográfus a DiverZityben látszólag kéjeleg az általában vett és darabon belüli önismétlésben. Ez is lehetne akár korunknak mutatott görbe tükör is (hogy tudniillik ugyanazokban a klisékben döglődik a világunk is), a DiverZityben talán ez is benne van, de mégiscsak úgy érzi az ember (pláne másodszori megnézése közben), hogy három-négy tétel és tizenöt-húsz perc simán kihúzható volna az opusból. Mindemellett érdekes a darab felütése (zombiszerű véglények parttanul magyarkodva virtuskodnak), de jó lenne, ha a táncost próbáló újabb és újabb tételek során valamikor valamilyen konklúzióra utalás is felsejlene. De nem sejlik fel, csak zajlik a folyamatos alkotói formabravúroskodás és a homályba vesző tartalmi sokat sejttetés. Mindemellett az érzékekre is kétségtelenül hat az előadás, de nyomasztóan, mint egy zsúfolt, dekadens barokk freskó.

Nem lettem gazdagabb Kun Attila Hordájának újabb megtekintésével sem. Jómagam nem akarok az unalmas önismétlés hibájába esni, de megint csak azt mondhatom: a Horda is túl sokat, szinte mindent akar egyszerre. Szeretne érzelmekre is ható, de mélyen szántó, sokat mondó szimbolikus-filozofikus mozgásszínház is lenni, miközben szinte neoklasszikus rendben prezentált technikus táncot is felmutatna. Ráadásul ez utóbbi (a tánctechnika) ebben az előadásban egyáltalán nem magabiztos, bravúros és attraktív-elegáns, hanem helyenként csiszolatlan és kidolgozatlan.

horda01

Horda

Mivel magam is zsűritag voltam, tudhatom, és el is árulom: a zsűri egyhangúan egyetértett abban, hogy fent említett előadások egyike sem érdemel alkotói fesztiváldíjat (sajnos közéjük sorolhatjuk Kulcsár Noémi és Juhász Kata közös estjét is, melynek összefoglaló címe: Tanulmányok a testről). Ennek ellenére azt gondolom, hogy az előadások alkotói-előadói munkájukért figyelmet, elismerést és megbecsülést érdemelnek. Az összkép, amit a művek tükröznek, nem véletlenül ilyen. Egyik opus sem felszínes alibi munka, a koreográfusok ebben az időszakban, ebben a környezetben, a mai sokrétű elvárások közepette – hosszú vajúdás után – ezekkel az alkotásokkal álltak elő. Ez szimptómaértékű; elemzést kíván, nem lesajnálást és kiábrándulást.

110330 willany leo-9

Willany Leó-est

A jobb híreket a végére hagyom. Dacára annak, hogy meggyőző előadás kevés találtatott (vagy éppen ezért), a zsűri előadói díjakkal igyekezett biztató üzenetet megfogalmazni. Ilyennel jutalmazta Katonka Zoltánt a Hoffmann meséiben nyújtott alakításáért, Jenna Jalonent a Willany Leó együttesben és az After című előadásban nyújtott alakításáért, valamint Lázár Esztert a Tanulmányok a testről című két egyfelvonásosban mutatott teljesítményéért. A versenyen kívül bemutatott „off" programok jobb benyomást keltettek, vagy értékeik jobban észlelhetők voltak. Sikeresen mutatkozott be a Lőrinszky – Lőrinc (élő zene – tánc) improvizációs kettős, a Willany Leó együttes szintén improvizációs off-programja pedig – szokatlan módon – a zsűri különdíját is elnyerte. A Grecsó Zoltán vezette formáció nagy vonalakban előkomponált improvizációi valóban üdítőek, színesek, hangulatosak, és számomra egyik legfontosabb erényük az, hogy bennük kitűnően képzett táncosok (is) technikás-színvonalas kombinációkkal mutatkoznak meg.

morgan5

Morgan és Freeman

Összművészeti díjat kapott Fehér Ferenc a Morgan és Freeman című egyszemélyes előadásáért. Fehér színpadi társa egy általa mozgatott bábu, mely kvázi gonosz lény, aki piszkálja, ösztökéli, vagy éppen hátráltatja őt, a „szabad lényt" (ilyenkor nyilván arra tippelünk, hogy a két alak ugyanazon személyiség egy-egy karaktere). Az egyszerű képlet alapján, egyszerű eszközökkel készült produkció éppen egyszerű személyessége okán emelkedett ki a mezőnyből. Az előadás nem hibátlan, de a megjelenítés professzionista eszköztárán átsugárzó személyesség soha nem megy ki a divatból, és a kortárs kísérletezés sem nélkülözheti azt.

És végül, de nem utolsósorban: A nagy füzet. Horváth Csaba Agota Kristof írása alapján készült rendezéséről Veszprémben is kiderült, hogy remekmű. Jómagam sokkal jobbnak láttam, mint a Szkéné színházbeli premierjén (pedig akkor is igen tetszett), nemhogy kopott volna, de fejlődött, összeért az előadás. Olyannyira, hogy számtalan újabb finomsága, jelentésárnyalata is megmutatkozott. Súlyos kérdés vetődik fel: az egyik oldalon sorakoznak a szinte befogadhatatlan táncelőadások, a másikon meg virul, tündököl a jól megírt verbális szöveg és a hozzá társított mozdulatkombinációk elegyéből komponált „fizikai színházi" előadás. Vajon milyen következtetést kell ebből levonnunk? Messzebb most nem merészkedek, de annyit talán megkockáztatok: a korszerűségnek nem kell feltétlenül érthetetlenséggel társulnia. A hatás különbsége ugyanis leginkább abból fakad, hogy a folyamatosan felhangzó igényes verbális szöveg (még a mindent tagadó formai kísérletekben is) akárhogy is, de valahogy mindenképpen lefordítja, primér módon értelmezhetővé teszi az üzenetet. Mi, táncosok talán egy kicsit már túlértékeljük egyik kedvenc szentenciánkat, hogy tudniillik azért fogalmazunk mozdulattal, mert amit közölni akarunk, szóval elmondhatatlan. Lehet, hogy nincs is közölnivalónk? Vagy a „csak mozdulat" már kevés a megfogalmazásához? Vagy tényleg át kell adni a táncot a tánctagadóknak, a színházat a színháztagadóknak? Bevallom, ez utóbbi nekem már túl „korszerű".

nagyfüzet

A nagy füzet

Viszont egyre inkább híve vagyok az olyan gondolati alapokon is nyugvó fizikai színháznak, mint A nagy füzet, melynek színpadi megjelenítéséhez valóban igen adekvát módszer a mozgásos-akciós „szóértelmezés, szómagyarázat". Hiszen az eredeti regény is arról szól, hogy megváltozik a szavak jelentése, érzékekre hatása (az ikrek őrizgetik a régi szavakat, gyűjtik az újakat, miközben kemény gyakorlatozással elérik, hogy le tudják küzdeni az eltűnt, szeretetteljes szavak elviselhetetlen hiányát). Horváth Csaba szavakhoz társított mozdulatai és akciói kibővítik a szó jelentéstartományát, vagy ha éppen nem, akkor a más és a többlet jelentés alternatíváját mutatják fel. Mindezt úgy, hogy nézőként erőlködő töprengés nélkül is érthetem, érezhetem.

A Forte Társulat és a Szkéné Színház – egyéb díjak mellett – A nagy füzetért megkapta az idén először odaítélt Jancsó Miklós-díjat. Ez önmagáért beszél, mindent elmond, sőt, a szavak puszta jelentésén túlmutatva, többlet üzenetet is megfogalmaz.

Veszprém, 2014. május 13-17.