Esszé

Kortárs tánc, Balett

Horeczky Krisztina: Fránya modernek

Magyar Nemzeti Balett: Fehér, Fekete – Ellentétek vonzásában

Lesújtó, hogy makacsul rokonságot kívánnak felmutatni a Black & White-darabok és Lander akadémikus, érzelmileg-intellektuálisan tátongóan üres műve között, csak mert utóbbiban fekete és fehér tütüt viselnek a balerinák.

Kis Kylianológia
Az Operaház balettegyüttesének viszonyulása a modern és főleg a kortárs táncműfajhoz izgalmas kutatási terület lehet a lélek mélybugyraiban kedvvel elmerülőknek – még ha ez a búvárkodás nem is szolgál újszerű fölfedezésekkel. A közel négy évtized óta „zavaros és egyszerű, mint a fehér tányér” kapcsolatot vizsgálva, neveztem már a modern/kortárs táncot „lelencgyereknek ridegtartáson”. Ez az anyátlan-apátlan gyermek, akit az Andrássy úti aranypalotában székelő mostohái egy évadban néhány napra kihoznak az árvaházból, a sötétségből a szűrt fényre bocsátva, nyűgként jelentkezik. Mivel se kiköpni, se lenyelni nem tudják – miközben azt a látszatot keltik, mintha foglalkoznának vele –, főleg köpnek rá. Majd úgy tesznek, mintha szeretnék. Ennek egyik emblematikus példája Jiří Kylián (1947-) esete, akit tavaly Seregi-díjra érdemesített a dalszínház – a bécsi Staatsoper szólistája, Lukács András és Juronics Tamás után. Ez olyannyira bizarr, mintha a szintén 1968-ban, Csehszlovákia szovjet megszállásakor emigrált Miloš Formant tüntetnék ki Bacsó Péter-díjjal, két, vele bántóan nem azonos rangú, elismertségű, formátumú magyar pályatársát követően. (Már amennyiben egy balett-táncost, aki több táncművet készít(ett), koreográfusnak tekintünk.) Eztán Kylián úr 2015. május 9-i keltezésű, a Facebookra posztolt, a fasizmus feletti győzelem hetvenedik évfordulója apropóján hangsúlyosan politikus tartalmú köszönőlevelét az Operaház honlapján megkurtítva, félrefordítva közölték. Úgy került ki a sajtóba, hogy nincs benne az a kijelentés sem: fontos számára, hogy a Holland Táncszínház (Nederlands Dans Theater, továbbiakban: NDT – a szerk. megj.) munkái beutazzák a világot (értsd: eljutnak Magyarországra is – a szerk. megj.), főleg akkor, ha az ország politikai vezetése elnyomó, kivált, ha diktatórikus. A megcsonkított-cenzúrázott szövegben nincs szó hidegháborúról, keleti blokkról, ahogyan a balkáni és az ukrán háborúról sem. Viszont betoldották a szövegbe az alábbi, az eredeti levélben nem szereplő mondatot: „A következő színházi szezonban pedig két további koreográfiámmal is eljutok Önök, a magyar közönség elé.”

FF sarabande CsibiSarabande

A 2013-ban alapított Seregi-díj célja „a legtehetségesebb koreográfusok elismerése és alkotási lehetőséghez juttatása”, a díjra „az adott évben új koreográfiát készítő, pályájának csúcsán lévő, kiemelkedő teljesítményt nyújtó” művészt jelölhetik a kuratórium tagjai. Bár Kylián legutóbbi műve, a Fortune cookies 2014-es, ki vitatja, hogy volt már néhányszor a karrierje csúcsán, valamint hogy kiemelkedőt alkotott, sőt, hogy az egyik „legtehetségesebb” – kivált a díjra nomináltak között, illetve abban a klubban, amelybe tavaly, szándékai ellenére bekerült. S lám, a jó munka meghozza gyümölcsét: a következő esztendőben lehetőséghez is jutott. A Magyar Nemzeti Balett legújabb modern estjén először mutatta be hazai balett-társulat a Falling Angelst és a Sarabande-ot. Mindkét klasszikus az 1986 és 1991 között az NDT-nek készített ún. Black & White-sorozat darabja (a másik négy mű: No More Play, Petite Mort, Sechs Tänze (Hat tánc), Sweet Dreams). Így a balettegyüttes eltáncolta a tánctörténeti jelentőségű munkák közül az először 2001-ben bemutatott Hat táncot (1986), a 2013 óta műsoron lévő Petite Mort-t (1991), majd idén a fönt említett opusokat.

FF1 ANGELS CsibiFalling Angels

Az ünnepelt NDT 1 háromszor járt Magyarországon, ahogyan utánpótláscsapata, az NDT 2. Az először 1986-ban az Operaházban vendégszereplő NDT 1 az alábbi műveket adta elő Kyliántól: Svadebka (Szvagyebka-Lakodalom; 1982), Stamping Ground (Tánckuckó; 1983), L’Enfant et les Sortiléges (A gyermek és a varázslatok; 1984), L’Histoire du Soldat (A katona története; 1986), és Az alvajáró (ez feltehetően az 1983-as Dream Time). 2002-ben a Vígszínházban volt látható a Falling Angels, a Sarabande és az 1995-ös Bella Figura, majd 2005-ben a Müpában az 1997-es Wings of Wax (Viaszszárnyak). Fontos, hogy az NDT-nek 74 modern balettet készítő Kylián, aki 1975-től 1999-ig volt a kompánia művészeti igazgatója és 2009-ig házi koreográfusa, néhány éve levetette darabjait a nevével egybeforró NDT repertoárjáról a nemzedékváltás és önnön megújulása érdekében. (Azóta Kylián Productions és/vagy Kylworks névvel jelöli projektmunkáit.) 2014-ben a Budapest Táncfesztivál kiemelt eseménye volt duója, az East Shadow (2014), melynek szereplői múzsája-felesége, Sabine Kupferberg, valamint a Joffrey Ballet hajdani táncosa, Gary Chryst.

Bukott férfiak – A lányok angyalok
A Sarabande és a Falling Angels metafizikai párdarabok: az előbbit hat férfira, az utóbbit nyolc nőre írta a koreográfus. Az 1990-es Sarabande ihlető forrása az eredendően erotikától átfűtött, azonos nevű barokk tánc, továbbá az 1980-ban Ausztráliában járt Kylián érdeklődése a kontinens bennszülöttei iránt, a „Chado” elnevezésű („A tea útja”) japán teaszertartás, valamint J. S. Bach zenéje. (Az „idegen”, egzotikus kultúrák iránti vonzódás az 1980-as, ’90-es években divatirányzat is volt Nyugat-Európában és az USA-ban, de esetünkben nem trendkövetésről van szó.) Kylián honlapján az áll, hogy férfisoviniszta („male chauvinist”) látásmód jellemzi a Sarabande-ot, amelyet önironikus megjegyzésként értékelek. A Bach hegedűre írt d-moll partitájának sarabande-tételére és Dick Heuff kiáltásokkal, zihálásokkal tarkított elektronikus hangkulisszájára komponált egyfelvonásos komoly előadóművészi képességeket követel. Egyszerre kell a törzsi viszonyok közepette nyersen maszkulinnak, érzelmileg sebezhetőnek, agresszívnak, infantilisnak, érettnek, kifinomultan érzékinek, groteszknek és tragikusnak lenni, továbbá meg kell születni, majd át kell élni egy-két orgazmust – mindezt huszonhárom percben. A széles érzelmi skálán mozgó barbarizmusban a Black & White emblémájának is tekinthető, mozgó-fölemelkedő abroncsszoknyák jelképezik a nőt (anya, szerető).

FF6 SAR PalyiSarabande

A Magyar Nemzeti Balett Fehér, Fekete-estjén Jurij Kekalo, Mark James Biocca, Carlos Taravillo Mahillo, Jevgenyij Lagunov, Borisz Mjasznyikov és Pierpaolo D’Amico előadásából hiányzik a szexus, az előadóművészi kvalitás, az artisztikum. (Ezt hiányoltam rendre a Petite Mort-ból is.) Noha a hat táncos szinkronmozgása viszonylag tisztes, nem birtokolják meggyőzően a modern tánctechnikát (ez a váll-, törzs- és csípőmozgásnál főleg feltűnő), a sarabande-tételnél nem érzik a zenét, a kéz- és karmunkájuk kidolgozatlan, a lábon csúszásnál (vagy inkább siklásnál) többször bizonytalanok, a finom nüanszokra érzéketlenek, emellett nem eléggé dekoratívak. A mű nagyjából felénél játszódó, eredetileg rendkívül rafinált érzéki szóló lelombozó. Az 1997-es Black & White-dvd-n, illetve az Interneten (Numeridanse.tv) megtekinthető, hogy a fekete Zane Booker – maga a két lábon járó nemiség – mit művel a háromperces monotáncban, félmeztelenül, alsónadrágban, a bokájáig lecsúszott pantallóban. Merthogy Kyliánnál lecsúszott gatyában kell érzékinek, sebzettnek, szívszorítónak lenni, többek között ez benne a trouvaille, a feladat. Valamint jelentéssel kell bírnia annak, hogy a darab elején ordítanak (gy.k.: születés), aztán vetkőznek, legvégül pedig az egyik férfi elsírja magát. A Kyliánítlanított premier-előadáson mindennek elveszett a jelentése, és ismét beigazolódott, hogy a férfiasság/érzékiség nem igyekezet kérdése, ahogyan nem imitálható és nem is instruálható.

FF2Falling Angels

Az Erkel Színházban a kasztrálás után lépnek színre a bukott angyalok. Tűnődtem, hogy az 1989-es, negyedórás Falling Angels nehezebb erőpróba-e, mint a Sarabande, és arra jutottam, hogy az – bár másképpen. Steve Reich ütőhangszerekre írt szerzeményét ghánai ünnepi szertartási zene inspirálta. Az 1971-es Drumming első tételére komponált minimalista darab nem karizmatikus jelenlétet kíván (amely karizma a vértelen Sarabande-ból teljességgel hiányzott), hanem makulátlan összhangot-összmunkát, tökéletes precizitást a legapróbb részletekben is. A fekete dresszben, fehér fénynégyzetben, fényfolyosóban vagy -cellában mozgó táncosok szinkronban, illetve apró fáziskülönbséggel hajtják végre ugyanazt a mozdulatot/mozdulatsort az egyre gyorsuló, többritmusú kompozícióra. Ugyanolyan fontos a kar- és a kézmunka, mint a gesztus és a mimika; a mintha joystickkel irányított, fénykelepcébe zárt figuráknak a lábujjuktól az arcizmukig mindenük ugyanúgy, sokszor egyszerre mozog. Kristina Starostina, Jessica Leon Carulla, Boros Ildikó, Cristina Balaban, Angela Mingardo, Asai Yuka, Kelemen Ágnes és Purszky Lilla lehetne a ritmikai váltásoknál ügyesebb, néha könnyedebb és játékosabb, a csípőmozgásnál is érzékibb, emellett a szólókon is volna mit javítani. Produkciójuk mégis több korrekt helytállásnál. Koncentráltságukban, fegyelmezettségükben nem éreztem iskolás jelleget, néha pedig magasabb színvonalú művészi élmény is nyújtottak. Furcsállom ugyanakkor, hogy nem jutott fellépési lehetőséghez egyik szereposztásban sem a modern és kortárs táncművekben is többször bizonyító Kozmér Alexandra, aki tartalommal is képes volna megtölteni a művet. Amely művet eltáncolni mégis kiváltság, főleg hazánkban – hasonlóképp az egy szereposztásban látható Sarabande-hoz.
A 2014-es Modern + 1-esten Kylián Petit Mort-ja és Hat tánca mellett tűzték műsorra Harald Lander Carl Czerny zenéjére koreografált Etűdökjét, melyet az operabalett először 1973-ban mutatott be. Most ismét egy csokorba fűzték a Kylián-műveket az azoktól esztétikailag teljességgel eltérő, 1948-as opusszal. Lesújtó, hogy makacsul rokonságot kívánnak felmutatni a Black & White-darabok és Lander akadémikus, érzelmileg-intellektuálisan tátongóan üres műve között, csak mert utóbbiban fekete és fehér tütüt viselnek a balerinák. A harminckilenc szereplős, néha ásítóan unalmas balett-technikai bemutató három szólistájában, azaz a jellegtelen Karina Szarkiszovában, Jevgenyij Lagunovban és a bár igen jó Dmitrij Tyimofejevben nincs ok felfedezni a klasszist. Azonban a balett-társulat összmunkájában – egy-két nagyon szép epizódban, például a diagonális irányokban haladó ugrássorozatoknál – látom a teljesítményt és főleg, bár az még nem egyenlő a virtuozitással, a nagyfokú precizitást.

Parasztvakítás
A Magyar Nemzeti Balett elmúlt évekbeli kísérletezései a modernekkel alkalmat kínálnak egy időszaki összegzésre. Kylián korszakos művei és a svéd Johan Inger 2001-es remeklése, a Walking Mad tavalyi bemutatását parasztvakításnak vélem. (Inger mint az NDT 1 volt vezető táncosa egykor a Sarabande-ban is táncolt, az említett Black & White-dvd-n is szerepel.) Nem gondolhatok mást ugyanis, ha nem látszik a folytatás, a jövőre vonatkozó kortársbalett-koncepció. Másfelől a Sarabande kapcsán felmerül az a kérdés is: miért érdemes bemutatni állami költségvetésből, adófizetői forintokból működő, nevében magyar és nemzeti operabalett-társulatunknak egy mesterművet kifogásolható színvonalon külföldi táncosokkal – ha azt hasonló nívón magyar táncosok is előadhatnák, és ki tudja, talán az épülésükre is szolgálna?

FF etud PalyiEtűdök

Mivel a külföldi táncosok foglalkoztatása legalább annyira (ha nem még inkább) érdekli a társulat ügyei, botrányai iránt (is) fogékony közönséget és az ún. „szakmát”, mint az operabalett előadásainak milyensége, számokba fojtottam a premiert. A Kylián-darabokban 14 külföldi és 3 magyar, a népes balettkart is szerepeltető Etűdökben – tudomásom szerint – 17 külföldi és 22 magyar táncos lépett színre. Az Etűdök esetében csak a három szólista nevét tüntetik föl a szereposztásban, a többi harminchat táncosét nem. A teljes esten tehát 31 külföldi és 25 magyar táncos volt látható. Ez az arány kissé másképpen alakul majd a későbbiekben, mivel a Falling Angels második szereposztásában négy magyar balerina, a Lander-műben pedig két magyar férfiszólista lép színre, míg ez utóbbi harmadik szereposztásában mindhárom szólista magyar. Jelzem, a külföldi táncosok nevét üdvös volna pontosan, a magyar helyesírás szabályainak megfelelően leírni és közölni a dalszínház honlapján, a műismertetőkben és a sajtóanyagokban. Példázom: Kekalo Iurii helyett Jurij Kekalo, Myasnikov Boris helyett Borisz Mjasznyikov, Biocca Mark James helyett Mark James Biocca és így tovább.

FF7Sarabande

Az operabalett kényszeredett modernista törekvéseit más szempontból szemlélve: tény, hogy a dalszínház balettegyüttese legutóbb – talán nem legutoljára – Lőrinc György balettigazgatói regnálásakor, 1961 és 1977 között volt szinkronban a korral. Ekkor, a magyar operabalett virágkorában, mutat(hat)ták be Alvin Ailey, Balanchine és Béjart műveit. Kylián és Inger kapcsán is elméláztam azon, kitől-kiktől nem táncolt el ez idáig egyetlen művet sem az Andrássy úti balett-társulat? Több okból is eszembe jutott Mats Ek (1945-) a maga lenyűgöző, újító szellemű oeuvre-jével. A svéd koreográfusnak, 1981-től 1993-ig a Cullberg Ballet művészeti igazgatójának ez idáig egyedül a Pécsi Balett adta elő néhány művét hazánkban. 1983-ban mutatták be az Emlékek és látomások című svéd balettesten a Memories of Youth-t (Ifjúkori emlékek; 1980) és a Sowetót (1977). (Egyébiránt: Mats Ek édesanyja, a mozgáskomponistaként úttörő Birgit Cullberg alapította a Cullberg Balettet, a táncos-koreográfus-színházi rendező apja Anders Ek színész, több Bergman-film szereplője.)
Noha szervesen nem tartozik ez írás tárgyához, Ek kapcsán egy szakportálon ildomos szót ejteni az éppen hogy csak elkezdődött esztendő egyik olyan történéséről, amely vélhetően nem kerül be a táncművészet aranyalmanachjába, és kínossága okán nem is verték nagydobra. A párizsi Théâtre des Champs-Élyséesben mutatták be idén januárban négy alkalommal (január 6-10-ig) Mats Ek három egyfelvonásosból álló estjét, a From Black to Blue-t. Műsoron volt az 1994-es She Was Black, az 1996-os Solo for 2, és a 2015-ös Hâche (Fejsze). A She Was Blacket a drezdai Semperoper táncosai adták elő, így abban fellépett az egykor a Magyar Nemzeti Balettet erősítő Simon István – mint a társulat első szólistája. A mértékadó nemzetközi (szak)sajtóban (France Musique, Le Echos, Le Figaro, Financial Times.com etc.) mindezt búcsúestnek harangozták be, megrendült cikkekben adva hírt Ek visszavonulásáról, mellbevágó szenzációként közölve, hogy az elsősorban Európában ünnepelt koreográfus letiltja művei előadását. A The New York Times portálján január 12-én, a printlapban másnap közölték a médium tánckritikusa, Roslyn Sulcas írását a tárgyban, hogy mindebből, ebben a formában, egyetlen szó sem igaz (Mats Ek, the swedish choreographer, says his goodbye isn’t quite a farewell). Történt, hogy a mozgáskomponista az utolsó előadás napján a színfalak mögött közölte Sulcasszal, hogy a sajtóban megjelentekkel ellentétben a búcsúja nem végleges, nincs szó hattyúdalról. Két évre vonul vissza az alkotástól, hogy lélegzethez jusson. És főleg: az elkövetkező két évben állítja le a darabjai előadását, eladását. Azonban még ez sem teljesen igaz. Merthogy mint Sulcas megjegyzi (beékelve egy linket a cikkébe, bizonyítékként), a Svéd Királyi Balett június 4-én adja elő a társulatnak készített, 2013-as Juliet & Romeót a washingtoni Kennedy Centerben, egy turné keretében. Továbbá: Ek, és a párizsi előadásokban is szereplő neje-múzsája, Ana Laguna az elkövetkező hónapokban két pas de deuxt ad elő stockholmi tánceseményeken. „Ez egy másik biznisz” – így az alkotó. Aki újfent bizonyítékát adta, hogy a művészi nagyság ritkán társul nemes jellemvonásokkal, valamint hogy egy búcsúestre, harsány hírveréssel, kapósabbak a jegyek, mint úgy általában.
Noha az azóta a Financial Times-nak is interjúban magyarázkodó Mats Ek szavait egyre nehezebb komolyan venni, kezdetnek megtenné, ha Kylián után a Nagy Svédnek is odaítélnék a Seregi-díjat. Az elismerő, baráti gesztus mellett így is jelezve, hogy a Magyar Nemzeti Balett készséggel lehetőséget biztosítana számára a bemutatkozásra.

Fotók: Csibi Szilvia, Pályi Zsófia

Fehér, Fekete – Ellentétek vonzásában (Magyar Nemzeti Balett)

Erkel Színház, 2016. január 29.