Esszé

Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Nem bízunk a táncban?

A Tánc Fesztiválja, XVIII. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó – ESSZÉ

Nem állítom, hogy a veszprémi A Tánc Fesztiválja demonstratívan leképezi a teljes szcénát, de az elvitathatatlan, hogy immár két évtizede próbálja feltérképezni a tánc klasszikus balett és autentikus néptánc közötti tartományát, és igyekszik bemutatni annak legértékesebb, emblematikus alkotásait.

A veszprémi A Tánc Fesztiválja hivatalos öndefiníciójában összművészeti találkozónak minősíti önmagát. A tánc és az összművészetiség együttes hangsúlyozása jól jellemzi napjainkat: nincsenek egyértelmű, markáns műfaji profilok, kívánt, elvárt és kedvelt a határátlépés, mely nélkül már szinte nem létezhet kortárs művészet, miközben igazán újszerű kísérletezéssel nem lep meg senki. A közönség pedig (akinek fontosságát minduntalan hangsúlyozzák a szervezők) a táncban leginkább és kitartóan a táncot keresi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogékony az innovációra, de – legalábbis a veszprémi közönségdíj évek óta ezt tanúsítja – a tánc fesztiválján főleg a táncot díjazza.

2016moderato leadModerato Cantabile / fotó: Puskel Zsolt

A magyar kortárstánc-szcénán néhány éve határozott elbizonytalanodást látok. Ennek csak egyik jele, hogy a sikeres kortárstánc-koreográfusok – „ezer szempontból” értékes és releváns – alkotásaikban mintha egyre kevésbé bíznának a táncban. Régóta közhely, hogy a magyarországi kortárs tánc inkább színház-, mint táncközpontú (míg a Magyarországra is szórványosan ellátogató, világszerte meghatározó kortárstánc-koreográfusok tekintélyes része briliáns tánctechnikára építkezik), az idei veszprémi kínálat meg egyenesen azt bizonyítja: a legtöbb koreográfiában fontosabb szerephez jut a tánc melletti vagy táncon túli kifejezőeszköz-közeg. Legyen az verbális, zenei, képzőművészeti vagy egyéb társművészeti anyag. Persze, mondhatnánk, ez az „összművészetiség” (és még sok minden más) mindig is a (máig definiálatlan) kortárs tánc sajátja volt, de akkor is elgondolkodtató a tény: egy táncműfaj kitartóan nem hagyja meghatározni magát, miközben nemcsak a hagyományos értelemben vett tánc, de a koreografált mozgás és a szabad mozdulat is egyre inkább mellékszereplő lesz benne.

2016moderato puskel zsolt2Zsadon Flóra és Czár Gergő a Moderato Cantabilében / fotó: Puskel Zsolt

Nem állítom, hogy a veszprémi A Tánc Fesztiválja demonstratívan leképezi a teljes szcénát, de az elvitathatatlan, hogy immár két évtizede próbálja feltérképezni a tánc klasszikus balett és autentikus néptánc közötti tartományát, és igyekszik bemutatni annak legértékesebb, emblematikus alkotásait. E tekintetben hazánkban egyedülálló kezdeményezés. A válogatás minden évben felvállaltan szubjektív, de kis országról és (számszerűségében) kis művészeti stílusirányról lévén szó, a legtöbbször olyan versenyprogram alakul ki, melyből következtetni lehet az egész műfaj trendjeire, állapotára.

2016boleroBolero

Az idei gazdag, majd’ egyhetesre nyúlt fesztivál tizenkét versenyszámából az alábbi háromról állíthatom határozottan, hogy benne a tánc és/vagy az artisztikus mozgás kiemelkedő, legalább primus inter pares szereppel bír: Moderato Cantabile (Szegedi Kortárs Balett), hu.gyoribalett (Győri Balett) és Menetfény (Tranzdanz). Az első kettő balettelőadás (ha kortárs is, vagy modern), a harmadik akár tipikus kortárstánc-koreográfiának is nevezhető. Mozgásközpontúak, de ezen kívül szinte semmi egyéb nem köti össze őket, sem stílusbeli ismérvek, sem hasonló minőségi kritériumoknak megfelelés. A Moderato Cantabile – zsűritagként tanúja lehettem – egyhangú döntéssel és hatalmas fölénnyel elvitte a fesztivál „Táncművészeti Fődíját”, amiből annyi tanulság mindenképpen levonható, hogy a színvonalas, jól sikerült (helyenként remekműgyanús) műalkotás magabiztos (tánc)technikai felkészültségen alapuló ihletett, elmélyült tolmácsolását a nézők és a szakmai elemzők egyaránt magasan értékelik (a két befogadás-technika között egyébként lényegi különbség nincs is). Az olasz Enrico Morelli koreográfiájában jómagam leginkább azt értékelem, hogy rendkívül finom, érzékeny és érzéki táncnyelven „beszél”, és bár a szcenírozása is téma-adekvát (jelentéses díszletfal-mozgatások, látványos-szimbolikus csillár stb.), az „értelmi” kommunikációban és az érzelmi hatásban is mindig a mozdulat a korona benne, minden egyéb alkotóelem őt szolgálja. Ez nem azért erény számomra, mert a tánc magasabb rendű műfaj volna a többinél, hanem mert szeretem a táncot… És hol várhatnám el leginkább a színvonalas megjelenését, ha nem táncelőadásokon? A Moderato Cantabile koreográfusa finom érzékenységgel kezeli a 20. századi tánctörténet egyik igen kényes kérdését is, hogy tudniillik hogyan lehet tánccal-mozdulattal történetet mesélni. A modern és a kortárs tánc képviselői jó ideig szinte szemellenzősen (néha kifejezetten hisztérikusan) elutasították a cselekményábrázolást (mondván, hogy az a 19. századi és még régebbi pantomimes, „cselekménymutogató” balettek retrográd öröksége), ezért (is) a mai koreográfusok minimum óvatosan kezelik a történet-megjelenítést. Mindeközben persze az is igaz, hogy szokványos történetek banális megjelenítése – még parádésan eltáncolva sem – az igényes művészetfogyasztót már nem elégíti ki (illetve: aki ilyesmire vágyik, kedvére válogathat a média igen gazdag szappanopera-kínálatából). Morelli a Moderato Cantabiléban mozdulatnyelven, ragyogó érzékkel inkább finoman sejttet, mintsem szájbarágósan prezentál egy irodalmi alapú szerelmiháromszög-történetet, amelynek eseményeire, fordulataira inkább hangulatváltásokból, érzelmi hullámhegyekből és -völgyekből következtethet a néző.

2016bolero2Bolero

A hu.gyoribalett előadásán látható táncot is szeretném, ha az első rész koreográfiája (Velekei László: Belső hangok) határozottan meghaladná a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek modernbalett-stílusát, melynek mai langyosan tartása egyfajta üres, jólfésült (neo)klasszikuseszmény-követés csupán, aminek a szép testek és a jól képzett táncosok miatt mindig lesz közönségsikere. Ám ez a fajta közönség- és piacbarát balettozás nem mellékes hasznai mellett lassan elfeledteti a publikummal, milyen is az egyszerre technikás és felkavaró, érzéki, csontig hatoló táncélmény. Azt gondolom, a Győri Balett fogékony fiatal művészeinek lendületes vérátömlesztésre lenne szükségük, amit egy olyan (művészi vízióval rendelkező) művészeti vezető biztosíthatna, aki nemcsak biztonságos létezésre és túlélésre hajt, hanem – kiugró művészi hozadék reményében – kockázatot is vállal. A második részben, Lukács András Bolerójában azt vettem észre, hogy az általam már korábban is látott koreográfiából kikoptak a Lukács András-i finomságok. A legtöbb táncos nem találja meg a kar, a felsőtest és a libbenő szoknyaszerűség finom, érzéki harmóniáját, pedig ennek a koreográfiának ez a lelke. Ismerve Lukács András korábbi munkáit és ihlető forrásait, azt gondolom, hogy a Bolerójában Martha Graham és Maurice Béjart világa keveredik frivolan, egyfajta hommage és tiszteletadás gyanánt. Ha a nem tánctörténész néző ezt nem is veszi észre, a mozdulatok ihletettségét érzékeli – ha ihletett a tolmácsolás. Mindezek ellenére a társulat sikere és a nézői szavazatok alapján kapott közönségdíja megérdemelt, még ha tudjuk is, hogy Ravel Bolerója behunyt szemmel, színpadnak háttal ülve is sikeresen élményt nyújt.

2016menetfeny jokutiMenetfény / fotó: Jókúti György

Kovács Gerzson Péter Menetfénye zavarba ejtő produkció. Elvitathatatlan erőssége a táncos megjelenítés, a sokféle mozdulatnyelv, zenei hangzás, látványvilág, de mindenekelőtt: a tudatos, következetes szerkezeti építkezés. Mindezeket érzékelem is több tételen keresztül, és a hangulat, az érzelmi hullámzások észlelése mellett úgy vélem, találok megfejtést, értelmezést a sokszor direkten konkrét gesztusjelekre is, ám egy idő után végleg elvesztem az összes fonalat, úgy érzem, egyre inkább lemaradok valamiről, vagy elmaradok valakiktől, és ezt nézőként nem tudom tolerálni (igenis: minden értem, vagy miattam történjen az előadáson). Még akkor sem tolerálom, ha igen kedvelem a provokációt, élvezem a mögötte rejlő cinkos összekacsintást az alkotó-előadókkal. A Menetfény esetében is tudatos provokációt gyanítok, ha így van, kifejezetten tisztelem érte KGP-t, hogy tudniillik még mindig van kedve, ereje, kitartása görbe tükröt mutatni a szakmának és a társadalomnak. Ha viszont a Menetfény nem tudatos provokáció, hanem egy bonyolult párkapcsolat „őszinte története” (a koreográfiában több mint egy órán át izolált egyedek törtetnek dinamikusan, vagy helyezkednek mélán, érintés csak a legvégén történik: egy nő és egy férfi egymásra találva, őrült páros forgásba kezd), akkor a szerkezeti arányokat eltúlzottnak gondolom: a „slusszpoén” nem indokol ekkora előkészítést. Ugyanakkor elismerem (ha egyáltalán jó irányba kapizsgálok): nő és férfi egymásra találása bonyolult képlet, például elképesztő, hogy Sztravinszkij is mi mindent „hordott bele” a Menyegző zenei kompozíciójába.

2016zombiHelló, Zombi! - Czap Gábor, Fehér Ferenc és Szitás Balázs / fotó: Mészáros Csaba

Igazság szerint a mozgásközpontúság alapján kiemelt három előadás közé tartozna Fehér Ferenc Helló, Zombi!-ja is, azért nem sorolnám mégsem oda, mert – bár rendkívül igényes, érdekes, egyedi és aprólékos műgonddal kidolgozott az előadás mozgásvilága – a koreográfia alapköve mégis az extrémitásra törekvés. Ez a (kortárs) tánctól nem idegen ugyan, de táncon túlmutató fogalom, mely Fehérnél is – rendszeresen – egyfajta mankóul (is) szolgál (pusztán ettől persze sem értékesebb, sem kevésbé értékes nem lesz a munkája). A Helló, Zombi! – kiemelkedő és hatásos mozgáskultúrája ellenére – inkább képzőművészeti performansz, ha úgy tetszik, mozgó testszobrászat, amely különösebb kommentár igénye és levonandó messzemenő következtetések felmutatása nélkül bizarr lényeket és tényeket mutat be divatos sötét legendák apropóján, igen expresszíven. Előfutárai ennek a művészetnek és esztétikai alapvetésnek A romlás virágai és az Egy dög Baudelaire-től, valamint – kissé lájtosabban, de táncban – Nyizsinszkij Faunja. Az érző-vágyó élőhalottak ez utóbbi mitológiai lény 21. századi reinkarnációi.

2016oidipusz jokutiOidipusz - Bozsik Yvette és Vati Tamás / fotó: Jókúti György

Átevezve az „összművészetiség” egzaktan szintén meghatározhatatlan kategóriájába, tánckedvelőként örömmel üdvözlöm, hogy a fesztivál Összművészeti Fődíját a Bozsik Yvette Társulat kapta Oidipusz című produkciójáért (koreográfus-rendező és címszereplő: Bozsik Yvette). Ha létezik olyasmi, hogy valami/valaki pápább a pápánál, akkor nyilván – még a fesztivál versenyprogramjában is – található lenne nem egy olyan előadás, mely még inkább összművészeti, mint az Oidipusz. Amellett, hogy az ilyen összehasonlításoknak és fokozásoknak nincsen értelmük, az Oidipusz mellett nálam az is szól, hogy tánc-, avagy mozdulatközpontú az összművészetisége. Sőt, az elmúlt évek Bozsik-koreográfiáinak átlagához képest (ez természetesen szintén teljesen értelmetlen átlagolás), az Oidipusz táncnyelve, mozdulatvilága kifejezetten erősnek mondható. Az előadás „klasszikus” összművészetisége leginkább abban rejlik, hogy színházi-irodalmi alapját (a Szophoklész-tragédiát) nem táncürügyként kezeli, hanem sajátos eszközeivel kifejti, továbbgondolja, azaz tetszetős, de felszínes illusztráció helyett mozdulattal, látvánnyal többletet teremt a verbális alaphoz. Ebben fontos tényező a mozgó díszletekkel-kellékekkel operáló, képzőművészeti igényű látványvilág, valamint az erős, koncepcionálisan a koreográfiához készült kísérőzene is. A szövevényes, gyakran ismerendő korábbi eseményekre is épülő cselekményszál kibontása itt sem direkt és szájbarágós, sőt, gyakran mára hajazó szimbolikus akciókkal, vagy elvont, hangulatteremtő ábrázolással valósul meg. Kétségtelen, hogy az előadás aprólékos dekódolásához a tragédia és a thébai mondakör ismerete szükséges, de éppen az elvont ábrázolásmód miatt a történet „nagy vonalakban” is értelmezhető, azaz néhány alapvető tény és fordulat ismeretében is élvezhető a produkció.

2016oidipusz jokuti.2Oidipusz / fotó: Jókúti György

Verbális szöveg nem hangzik el az előadáson (nem is olvasható), az csak alapanyagként, rendezőelvként, áttételesen van jelen. Ezért sem tartom szerencsésnek, hogy néhány alkalommal a szereplők néma szájmozgással „közölnek egymással” sejthető tartalmakat, sokkal inkább helyén van a hangtalan szájmozgás olyan elvont szituációkban, mint amikor például fehér, maszkszerű arcok jelennek meg a sztélészerű keskeny paravánok tetején. Nemcsak artisztikus mozgásban, színészi játékban is helytállnak a szereplők, Bozsik Yvette mértéktartó visszafogottsággal, de drámai erővel mutatja meg a főhős királyságát és bűntudat marcangolta esendőségét, tündöklését és bukását. Az együttesvezető újraaktualizált táncos kondíciója és dinamikája helyenként lehetővé tenne részéről több, rövidebb, általa abszolvált expresszív mozdulatsorozatot, e téren nekem olykor hiányérzetem volt. Ám összességében az Oidipusz nagy ívű, jelentős alkotás, ínyenceknek is való intellektuális csemege.

2016UN boczko tamasUn - Maurer Milán / fotó: Boczkó Tamás

A további hét versenyprogramban nem a táncé a főszerep, sőt, olyan előadás is akadt, amelyben a mozdulat csak kísérő, nyomatékosító szerepet kapott. A Forte Társulat és a Szkéné Színház által közösen jegyzett Irtása adekvát jelentéstöbbletet felmutató fizikai akciókkal is operáló erős, dramatikus szószínház. Hasonló a másik Horváth Csaba-rendezés is, a Móricz-regényből adaptált Pillangó, melyet a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulata játszott, ám ebben az előadásban sokkal több és szervezettebb a koreografált mozgás. A Közép-Európa Táncszínház négy egyfelvonásosból álló K-Arcok című monotáncestjének két darabjában igen sok a verbális szöveg, a másik kettőben a tánc mellett jelentős szerepet visz a szerteágazó utalásrendszerbe ágyazott gazdag, sokrétű referenciatartomány. A Movein Mission (volt Duda Éva Társulat) Virtusának pazar, gazdag mozgásvilágában az (új)cirkusz dominál. Az Ulysses nappalija (Artus – Goda Gábor Társulata) tipikus Goda-alkotás: máshoz nem hasonlítható saját világ, akciók, performanszok, vetítés, zene, verbális monológok, megkoreografált mozdulatok, bizarr tárgyak, szituációk, történések műgonddal megkomponált lírai elegye. A Sóvirágról pedig meg sem tudom mondani, hogy micsoda tulajdonképpen. Egyfajta artisztikus keretekbe kódolt történelmi portré, melynek kizárólagos célja és értelme, hogy egy idős, holokauszt-túlélő asszony mementóként mutassa fel benne az életét. A színházi előadásszerűen megrendezett együttlét rendkívüli módon képes hatni a nézőkre-hallgatóságra, amiben a két szereplő természetes játéka mellett kiemelkedő jelentőséggel bír a tény: igaz történetek igazi szereplőjét látjuk.

2016UN boczko tamas2Un - Frenák Pál és Maurer Milán / fotó: Boczkó Tamás

Az egy-két éve (újra) dinamikus fejlődésnek indult fesztivál idén különleges eseménnyel is szolgált: a Frenák Pál Társulat ősbemutatóval jelentkezett. Teljesen lényegtelen, hogy Frenák legújabb, Un című koreográfiájában mennyi és milyen jellegű mozdulat látható, az akrobatikus elemek, vagy a gesztusnyelv dominál-e jobban benne (mindkettőnek kiemelt jelentősége van), felesleges találgatni, hogy a zenei és hangeffektek idézik-e elő a nagyobb hatást, vagy a látvány, a dinamizmus, az erőteljes képalkotás. A lényeg, hogy Frenák Pálon nem érződik elbizonytalanodás, alkotóként és előadóként is folyamatosan biztos pont a hazai és nemzetközi tánc-, kortárstánc- és színházi-művészeti életben. Az „un” franciául azt jelenti: egy. Frenák két ember egységéről, múlt és jelen egységéről, a különböző régiók és kultúrák egységéről, a művészetek egységéről beszél – közvetetten. Komplex színházi nyelvének meghatározó dialektusa az évek során kikristályosodott egyéni, magas szintű technikai felkészültséget is követelő mozgásnyelve. Frenák kitartóan bízik a táncban, bízik a mozdulatban.
Én meg – egyebek mellett – abban is bízom, hogy a megújult, évről évre sokszorozódó számú érdeklődőt vonzó veszprémi kortárstánc-fesztivált a jövőben mindenki a megérdemelt, méltó helyén fogja kezelni, értékelni.

A Tánc Fesztiválja, XVIII. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó Veszprém, 2016. május 23. – május 29.

*

A TÁNC Fesztiválja XVIII. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó díjazottjai
(Veszprém, 2016. május 23-29.)

1. Táncművészeti Fődíj: A Szegedi Kortárs Balett Moderato Cantabile című produkciójáért
2. Összművészeti Fődíj: A Bozsik Yvette Társulat Oidipusz című produkciójáért
3. Előadói díj: Matuza Adriennek a Győri Balett hu.gyoribalett című előadásban nyújtott teljesítményéért
4. Előadói díj: Ivanov Gábor a Közép-Európa Táncszínház K-ArcokUraim című előadásban nyújtott teljesítményéért
5. Különdíj: A Tünet Együttes Sóvirág – avagy a létezés eufóriája című produkciójáért
6. Különdíj: A Frenák Pál Társulat UN című produkciójáért
7. Különdíj: Forte Társulat és a Szkéné Színház Irtás című produkciójáért
8. Legjobb fotókollekció díja: Gáspár Gábor fotóiért
9. Közönségdíj: A Győri Balett hu.gyoribalett című produkciójáért