Gonzó

Kortárs tánc

Laczkó Zoli levelet ír anyjának

ulti-leadUltima Vez: Amire a test nem emlékszik - GONZÓ

Hiába, kockázat nélkül nincs semmi. Nincs üzlet, nincs találkozás, nincs fizikai színház. És nemcsak az a kockázat, hogy fejbe talál-e egy féltégla, hanem az egész élet egy kurva nagy kockázat – na, anyám, figyuka, erről szól a fizikai színház.

Ultima Vez: Amire a test nem emlékszik - GONZÓ 

Hiába, kockázat nélkül nincs semmi. Nincs üzlet, nincs találkozás, nincs fizikai színház. És nemcsak az a kockázat, hogy fejbe talál-e egy féltégla, hanem az egész élet egy kurva nagy kockázat – na, anyám, figyuka, erről szól a fizikai színház.

Amikor tavaly felköltöztem Pestre, anyám szomorú szemében láttam az aggodalmat: „be fog téged darálni a fővárosi kortárs kultúra; még az sem kizárt, hogy operaházi balett helyett fizikai színházat fogsz nézni". Nem mintha anyám, aki egész eddigi életét szülőhelyén, a viharsarki kisvárosban tengette, tudná, mi fán terem a fizikai színház, de olyan rettenetesen hangzik ez az ügyetlen jelzős szerkezet, hogy drága szülém már egy jó ideje a gyermekek ijesztgetésére is alkalmasnak találja. Igen, manapság már a felvilágosult vidéken nem mumussal meg tollat vevő zsákos zsidóval ijesztgetik a gyereket, hanem imigyen: „ha nem szoksz le a csúnya beszédről, elviszlek a fizikai színházba..." Sokat látott fővárosiként erre én azt mondom: oké, anyus, de akkor te meg megnézed az operában a Munkácsy-balettot. No, ennyire persze nem vagyok rossz fiú, ráadásul anya csak egy van, igazából soha nem tenném ki őt ekkora egészségügyi kockázatnak.

Mert édesanyám jó és okos asszony (gyermekkorában balerina szeretett volna lenni), most is fején találta a szöget: naná, hogy a hétvégén megint nem operába mentem, hanem a Trafóba fizikai színházat nézni. Ráadásul belgát.

Most akkor – anyámnak okolásul – leírom, mit láttam az előadáson. Néha egy kicsit majd kommentelem is.

Cím: Amire a test nem emlékszik.

Rendezés, koreográfia és látvány: Wim Vandekeybus.

Előadja: az Ultima Vez.

ultima1

Fotók: Danny Willems

Az elején két táncos dobálja magát a földön, sürögnek-forognak, néha úgy odavágják magukat a műanyag padlóhoz, mintha egy-egy darab deszka vagy féltégla volnának (téglák majd később érkeznek, de akkor még nem tudok róluk). Hátul egy nő egy dobszerű valamit piszkál, persze nem dob az, hanem valamilyen elektromos érintésérzékelő, simogatásra, kapirgálásra súrlódó hangot ad, ha ráütnek, hangosabban szól, mint a kierősített mélydob. A fiúk az ilyen ráütéseknél vágják oda magukat a legkeményebben, olyankor azt gondolom, hogy a fizikai színház azért fizikai színház, mert az emberi testek olyanok benne, mint a tárgyak vagy az élettelen anyagdarabok (mert az a színház, amelyikben élő testek szerepelnének, ugye, az biológiai színház lenne...).

ultima téglás

A következő etapban téglákkal a kezében jelenik meg egy srác, pontosabban mésztartalmú pórusbeton falazóelemeket hoz magával (ha már fizikai...), mintha pocsolyán kelne át száraz lábbal, mindig maga elé tesz egy-egy téglát, és arra lép. Aztán színezi, variálja az akciót: élére állítja, meg többet tesz egymásra, úgy lép rájuk, és egyensúlyoz rajtuk. Egyre többet kockáztat, közben mások is megjelennek még nagyobb elemekkel, és azokon még magasabbra állnak. De mindez semmi ahhoz az őrülethez képest, ami akkor kezdődik el, amikor rohangálva magasra hajigálják a téglákat, és a legtöbbet az utolsó pillanatban kapják el, mielőtt fejbe vágna valakit. Lányok is jönnek, mindenki nagyon ügyes a rohanásban és elkapásban, néhány azért leesik, meg a sok súrlódástól is száll a por, szóval minden nagyon fizikai... Ekkor éppen azt gondolom, hogy a fizikai színházban (fizikai) tárgyakkal kockáztatják a (mégis) biológiai testek épségét.

De hogy még bonyolódjon a helyzet, a harmadik tételben a direkt egymás felé haladó szereplők kicsiket ütköznek egymással, és közben ügyesen lelopnak egymásról néhány ruhadarabot, leginkább zakót meg törülközőt. Ha nagyapám élne, biztosan ragyogó szemmel nézné a történteket, mert pont ilyeneket mesélt a háború utáni markecolásokról: ha az embernek volt véletlenül egy jó kabátja, alig ment benne sötétedés után öt métert, tuti, hogy lelopták róla.

Hiába, kockázat nélkül nincs semmi. Nincs üzlet, nincs találkozás, nincs fizikai színház. És nemcsak az a kockázat, hogy fejbe talál-e egy féltégla, hanem az egész élet egy kurva nagy kockázat – na, anyám, figyuka, erről szól a fizikai színház.

ultima-tapi

A negyedik kis részben veszekedő párok rohannak a színpadra, állat durván vegzálják egymást: mintha direkt, rohadt nagyon rá akarnának taposni a másik lábára. Fiúk a lányokéra, lányok a fiúkéra. Az utolsó pillanatban persze a potenciális áldozatok mindig elugranak. Nem kell tehát se tégla, se törülköző, sem élettelen élő test, elég, ha az élő testek eléggé agresszívak, és máris fizikai lesz a tkp. biológiai színház. Igen ám, de a testek nemcsak testileg, hanem lelkileg is durvák: a férfiak terpeszbe állítják a nőket, és aztán alul-felül össze-vissza motozzák, taperolják őket. A hímek bizalmatlanok, de közben élvezkednek is. Biológiai testük fizikailag lágyan, finoman működik ugyan (matat, érint, motoz), ám nem-biológiai lelkük erőszakosan betör, áthatol, leigáz. A fizikai színházban a lelkiség sokkal durvább, mint a fizikalitás.

ultima-székes

Aztán megint fordul a kocka: kiderül, hogy finom lélektartalom, sőt bonyolult, mély gondolatok is kifejezhetők például két szék segítségével. Ugyanis azt játsszák, hogy az egyik székre ülő kicsit arrébb utánozni próbálja a másik székre ülőt. Csak van egy kis csavar a dologban: a két szék mindig máshogy áll. Sőt, van úgy, hogy az egyik az oldalán, vagy a támláján fekszik. De az utánzó akkor is ugyanúgy akar beleülni, mint az utánzott. És még a mellette lassan elhelyezkedők is az „eredetihez" hasonló pozitúrát igyekszenek felvenni, nos, ebből az következik, hogy van, aki arccal hasra fekszik, van, ki a szék oldalánál vízszintesen próbál a levegőbe feküdni. Ez számomra a szuper konformizmus röhögtető megjelenítése. De van benne valami anyám-félén bájosan emberi is. Elvégre a groteszk jelenetben minden szereplő groteszk odaadással kapcsolatot próbál létrehozni, a székek köré besurranó utánzók meg egyenesen közösséget építenek – elcsúszott világokban, vagy éppen más-más dimenziókban.

ultima-pihés

A lelki-fizikai-biológiai könnyedség mezsgyéjén továbbhaladva elénk tárul, hogy a fizikai színházban nemcsak súlyos tárgyak repkednek, zuhannak, becsapódnak, hanem egyenesen ki lehet gúnyolni még a gravitációt is. A fizikai világ korlátokat szab ugyan a létezésünknek, de korlátlan a szabadságunk abban, hogy e korlátokat kijátsszuk. Ahogy azt láthatjuk, elég rá-ráfújnunk egy tollpihére, és az sosem esik le a földre, hanem gyönyörű kiszámíthatatlansággal repked ide-oda. Kundera megírta, Vandekeybus (fizikai színházban) megrendezte a lét elviselhetetlen könnyűségét.

ultima-taposós

Annyit azért a végén én is megkockáztatok, hogy mindezen, amit leírtam, anyám sem fog csak úgy napirendre térni, mert van valami abban a fizikai színházban, ha még nekem is ilyen szép gondolatok jutnak eszembe róla.

Ultima Vez: Amire a test nem emlékszik

Eredeti zene: Thierry De Mey, Peter Vermeersch. Próbavezető: Eduardo Torroja. Styling: Isabelle Lhoas, és asszisztense, Frédérick Denis. Technikai vezető: Davy Deschepper. Fényterv: Francis Gahide. Fénytechnikusok: Davy Deschepper, Karin Demedts. Hangtechnikusok: Davy Deschepper, Bram Moriau, Tom Buys. Rendezés, koreográfia és látvány: Wim Vandekeybus.

Előadók: Ricardo Ambrozio, Tanja Marín Friðjónsdóttir, Zebastián Méndez Marín, Aymara Parola, Maria Kolegova, Livia Balazova, Eddie Oroyan, Pavel Masek, Jorge Jauregui Allue.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. január 31.