Gonzó

Kortárs tánc

A kortárs tánc tragédiája

Spicc Manci gonzója a Szimultán ablakról

lead_dusa– Nézd – szólt a tudós – az a helyzet, hogy a kor, amelyből ezen opus ránk maradt, a magyar kortárs tánc posztkoreográfikus kora volt. Az akkori kortárs táncosok, miután észrevették, hogy a színházművészetben elkezdődött a posztdramatikus korszak, hogy le ne maradjanak, gyorsan beindították a posztkoreográfikusat.

Spicc Manci gonzója a Szimultán ablakról

– Nézd – szólt a tudós – az a helyzet, hogy a kor, amelyből ezen opus ránk maradt, a magyar kortárs tánc posztkoreográfikus kora volt. Az akkori kortárs táncosok, miután észrevették, hogy a színházművészetben elkezdődött a posztdramatikus korszak, hogy le ne maradjanak, gyorsan beindították a posztkoreográfikusat.

 

Szörnyű álmom volt a Szimultán ablak premiere után. Egy U alakú, futurisztikus múzeumban jártam, ahol egy sötét alak fehérbe öltözött öreg tudós elé vezette kortárs táncért rajongó, idealista férjemet.

– Az ősvilág kihalt állatjai valódi példányokban állnak itt – mondta a tudós, és egy hatalmas terráriumra mutatott, amelyben egy-egy fényburában mozdulatlanul állt Kántor Kata, Bora Gábor és Katona Gábor. Ezrenként lakoztak apáink közt, míg barbárok valának, megosztva vélük a világ uralmát – folytatta a tudós – maradt felőlök sok csudás mese, például ezekről itten, hogy kortárs táncosok valának.

– Kihaltak? – kérdezte férjem megdöbbenve.

– Minő kérdés, hát nálatok nem így van? – válaszolt a kérdésre kérdéssel a tudós – él, ami hasznos, és mit ekkorig a túdomány pótolni nem tudott.

– Ezek szerint soha többé nem láthatom Kántor Katát Kovács Gerzson Péter-koreográfiában táncolni? – zuhant végső kétségbeesésbe életem örök párja.

– Azt nem mondtam – hunyorított a tudós sokat sejtető, hamiskás mosollyal, mint akinek már a hatos kategória jövőbeni sorsáról is tudomása van, majd így folytatta: ha kívánod, egy intésemre megmozdulnak.

Azzal rögtön be is intett, a terrárium falai legott eltűntek, mi egy meredek, sötét nézőtéren találtuk magunkat, ahol a zaj pillanatok alatt elcsitult.

– Az ilyen helyeket hívták régen színháznak – súgta a fülünkbe a tudós, miközben a mellettünk ülő sötét alak képére hideg, cinikus mosoly ült ki.

 

400szimultn_219_fot_Dusa_Gbor
Jelenet a Szimultán ablakból
fotó: Dusa Gábor

 

És a színpadon valóban megmozdultak mind a hárman. Igaz, csak alig-alig, hosszú ideig épphogy legyezgettek a karjukkal, amúgy kovácsgerzsonosan, hátuk mögé, hasuk elé nyúlkálgatva.

– Ez lenne a koreográfia? – szakadt ki uramból úgy tíz-tizenöt perc múlva, mély sóhajtás után a kérdés.

– Miért, nem tetszik? – rökönyödött meg a tudós.

– De-de, nagyon jól érzem itt magamat, frankón örülök, hogy élek, nem tudom levenni a szemem a táncosokról, komolyan, minden mozdulatuk izgalmas és érdekes, látom, hogy mindhárman elhivatottak, a lélekből fakadót fogalmazzák meg testtel, Kántor Kata lénye kifejezetten sugárzik…

– Mi kell még, ha mindezt képes vagy fogni? Revüt akarsz vagy elmutogatott bárgyú történetecskét?

– Nem, nem, az istenért, nem! Csak valami sejtést, hogy mégis mi a francról szól ez az egész… Úgy érzem, tök hiába ízleltem meg annak idején a tudás fájának gyümölcsét – ez utóbbi mondatot már csak magában mormolta párom.

– Nézd – szólt a tudós – az a helyzet, hogy a kor, amelyből ezen opus ránk maradt, a magyar kortárs tánc posztkoreográfikus kora volt. Az akkori kortárs táncosok, miután észrevették, hogy a színházművészetben elkezdődött a posztdramatikus korszak, hogy le ne maradjanak, gyorsan beindították a posztkoreográfikusat.

– Megszűnt a koreográfia?

– Dehogy szűnt meg… Csak átalakult! A koreográfusok egy része kitartó szorgalommal keresgélte a mozgás letisztult alapformáit, ezt akkortájt trendi szóval (főleg Jacques Derrida halála után) úgy mondták, hogy dekonstruálják az összes addig létezett mozgástechnikát, hogy a megtalált alapelemekből majd új struktúrákat konstruáljanak.

– A dekonstrukciót itt most határozottan látni vélem, de mintha új konstrukció nem nagyon épülgetne a helyén – szólalt meg óvatosan hitvesem.

 

 

pic1286885723
Kovács Gerzson Péter
fotó: Hamarits Zsolt

 

– Először is az előadásnak még nincs vége, és az utolsó pillanatig illik valamiben reménykedni. Azon kívül az új megtalálása nem megy pillanatok alatt, és nem is lenne jó, hogy ahogy rombolgattunk, rögtön építgessünk is, az olyan lekerekített, szájba rágós, egyszerű képlet lenne, amely nem fejezi ki eléggé sokrétűen a világ bonyolultságát. Mondanám, hogy mutatok mást, gyűjteményünkben van napra pontosan ugyanebből a korból olyan kortárs koreográfia is, amelyben annyi táncot láthatsz, hogy az előadás végére kifolyik a szemed. De ahogy ismerem a fajtádat, azzal meg más bajod lenne.

– Tény: nem nagyon kedvelem, ha például Shakespeare-re hivatkozva egy órán át széttáncolják magukat, és az egésznek annyi köze sincs Shakespeare-hez, mint a kutyám nyakörvének.

– Ugye-egye. Nem vagy te kritikus véletlenül?

– Nem-nem – tiltakozott férjem hevesen, majd suttogóra fogta: de ez a sötét, unszimpatikus alak mellettem, úgy tudom, nagy kritikus.

A tudós kicsit megborzongott, de az előadás folytatódott. A táncosok apránként, de észrevehetően fokozták mozdulataik intenzitását. A kiállítási tér közepére érkezvén, előbb három fényburában akcióztak tovább, például helyet cserélgettek egymással, majd egy nagy fényellipszisben közösködtek, és a vége felé mögöttük tűnt fel egy fényfolyosó, amely előtt lassan mozgó sziluettjük lenyűgözően szép látványt nyújtott. A mozdulatok intenzitása végig folyamatosan növekedett, de ennél még nagyobb trouvaille volt, hogy a teremben uralkodó, az előadókból áradó feszültség sem lankadt egy percre sem, sőt az is egyfolytában erősödött. A hangulat állandóan emelkedő ívéhez a kísérőzene is jócskán hozzájárult: nagylélegzetű, időtlenül hömpölygő hangáradás volt (a szférák muzsikáját képzeljük ilyennek), amelybe néha konkrét zenei utalások is beleúsztak. A tudálékos tudós magyarázott erről is valamit, hogy a zene olyan, mintha egy régi világvevő rádió állomáskeresőjét csavargatná egy unatkozó gyerek, és pechére mindig valamilyen szakrális opera vagy kórusmű finálétételére akadna. A mellettünk ülő sötét kritikus szellem itt elröhögte magát, de férjem a zeneszerző védelmére kelt, és elmondta: nem rossz a hasonlat, de az éter hangjai ihletetten, gyönyörűen szólalnak meg a kompozícióban.

Az előadás után még sok mindenről folyt köztünk a szó, egyebek mellett arról is, miért van oly elképesztően sok táncpremier kies hazánkban. Meg arról, hogy miért széthúzó a színházi szakma, és mely gondolat mentén haladva jöhetne létre az oly nagyon áhított összefogás. Álmom már kezdett szertefoszlani, de egy utolsó szóváltásra még határozottan emlékszem:

– Mondd, mi hát az eszme, mely egy ily népbe egységet lehel, mely, mint közös cél, lelkesíteni tud? – kérdezte férjem.

– Ez eszme nálunk a megélhetés – hangzott a tudós válasza.

Aztán hirtelen emelkedni kezdtem, azt hittem, meg sem állok az űrig, de csak egy hatalmas szikla tetején találtam magamat, ahonnét éppen leugrani készültem. Már indultam is, amikor meghallottam, hogy a férjem nekem kiabál:

– Anyának érzem, óh, Manci, magam!

A bejelentéstől lesújtva legott porba hullottam, és elkezdtem gyanakodni: én itt valahogy nagyon összekeverem a dolgokat. Persze, jutott eszembe, az utóbbi években elég sok Zsótér- és Horváth Csaba-rendezést is megnéztem.

 

Szimultán ablak (TranzDanz)

Koreográfus: Kovács Gerzson Péter. Látványtervező: KGP. Zeneszerző: Wondawulf (Jövőzene). Technikai munkatárs: Payer Ferenc.
Táncosok: Kántor Kata, Bora Gábor, Katona Gábor.

MU Színház, 2010. november 26.