Interjú

Mozgásszínház

Sok múlott a Kohlhaason

Beszélgetés Hegymegi Mátéval –

"Mindig az anyaghoz próbálom megtalálni a megfelelő formát. Igazából nem egy saját nyelvet keresek, nem szeretnék egy nyelvet. "

 Hogyan választasz témát? Mostanság az ember azt gondolná, hogy különösen vonzódsz a német nyelvhez, irodalomhoz vagy színházhoz…

Pedig nem. Kétféle dolog szokott előfordulni: vagy ahhoz keresek anyagot, amiről beszélni szeretnék, vagy aktuálissá válnak bennem már régóta dolgozó tervek, például úgy, hogy egy színházban lehetőség nyílik a bemutatására, vagy – harmadikként – éppen megjön hozzá a bátorságom.

HegymegiMate Wproba SlezakZsuzsi webHegymegi Máté / Fotó: Slezák Zsuzsi

Nemrég Woyzecket rendeztél a Szkénében. Mi vonzott a majd’ kétszáz éves, napjainkban gyakorlatilag agyonrendezett drámában?

Nem gondolom, hogy „agyonrendezettebb”, mint például a Sirály, vagy sorolhatnám. Nem véletlen, hogy ezek a történetek újra előkerülnek. Ami nagyon érdekelt, hogyan tud az ember egy olyan szűk körben is magányos lenni, mint amilyenben Woyzeck él. Ez a trepljovi kozmikus magány. Hogy mi vezet el odáig, hogy az ember olyan dolgokat tegyen meg, amiket józan-ésszel nem tenne meg, hogy azt pusztítsa el, amit a legjobban szeret. Mi minden kell ahhoz, hogy egy alapjában véve nem bolond, csak labilis ember – mert az előadással mi azt állítjuk, hogy nem volt az –, szóval, mi tudja kibillenteni az embert annyira, hogy a realitás összefolyjon a vízióval, a rémképekkel. És hogy ez az űzöttség meddig tud fokozódni…

Természetesen nem vonom kétségbe, amit mondasz, de arra vagyok igazán kíváncsi, hogy mik azok az apró mozgatók, azok a konkrét, pici lökések, amelyek végül is meghatározzák a döntésedet.

A Woyzeckre több mint öt éve készülök. Természetesen nem erre az előadásra, hanem hogy megrendezzem. Erre az előadásra körülbelül másfél évet készültünk. Természetesen az is nagy kérdés hogy van-e olyan erős Woyzeckünk és Marie-nk, akikkel meg lehet csinálni. Akkor már két éve tanítottam a Színművészetin azt az osztályt, amelyikbe Major Erik és Tóth Zsófi jár. Két fiatal színésszel akartam megcsinálni a két főszerepet. Aztán jött a kérdés, hogy én tartok-e már ott, hogy ilyen fiatal embereket tudok ilyen súlyú szerepekben vezetni. Mert mégiscsak másmilyen 10-15 éve pályán levő színészeket vezetni. De végül azt gondolom, ez volt a jó döntés, jól sikerült, és nagyon örülök neki, hogy ezzel a csapattal csinálhattam meg az előadást. Nekem nagyon fontosak a színészek és az, hogy mit tesz a személyiségük a megírt karakterekhez.

Woyzeck SlezakZsuzsi 1668 webTóth Zsófia és Major Erik a Woyzeckben / Fotó: Slezák Zsuzsi

Megvan az anyag, van téma, amiről beszélni szeretnél, van eszme, vannak hozzá már emberek is. Mindehhez hogy adódik konkrét, gyakorlati lehetőség is?

Én általában nem csinálok se koncepciót, sem szereposztást mindaddig, amíg nem mutatkozik legalább egy pici esély arra, hogy pályázni is tudunk. Addig viszont természetesen nem írom bele a pályázatba senkinek sem a nevét, amíg nem beszéltem vele. Én máshogy nem tudok pályázni, mint hogy közben már szerkesztem, írom a darabot, és megvan a fejemben a tér is, amelyben játszódni fog az előadás. Azt tudtuk, hogy a Woyzeckkel a Stafétán pályázni fogunk (a Staféta Pályázat Budapest Főváros Önkormányzatának fiatalokat támogató programja – a szerk. megj.), ám ha ott nyerünk is, az összeg körülbelül a költségek felére lesz elég, mondhatni: legalább a színészek gázsija kijön belőle. De tudtam azt is, hogy a Szkénébe visszamehetek dolgozni, és ők támogatni fogják az elképzelést. És végül támogatott az NKA is. Korábban oda még nem nagyon volt értelme pályáznom, egyszer kaptunk talán háromszázezer forintot, igen, a Kohlhaasra, de most sikerült egy jelentősebb összeget nyernünk. Így adódott össze a költségvetés, így álmodhattunk kicsit nagyobb víziókat is.

Kicsit közhelyesen hangzik fiatal, pályája elején levő rendező esetében, de tény: az előadásaidon úgy látszik, mintha keresgélnéd a saját nyelvedet. Amikor témát keresel, mennyire az alakuló saját színházi nyelvedhez keresed a témát, illetve mennyire a téma és a lehetőségek, például a szereposztás határozza meg, hogy milyen irányban mozdulsz el, milyen irányba keresgéled a saját formanyelvedet?

Mindig az anyaghoz próbálom megtalálni a megfelelő formát. Igazából nem egy saját nyelvet keresek, nem szeretnék egy nyelvet. Nagyon sok színházi nyelvvel találkoztam már: például az egyetemen Horváth Csaba osztályában, ami nagyon sokat adott nekem vagy később a színházakban ahol dolgozhattam. A Bádogdobot például nem tudnám elképzelni egy üres térben mozgásszínházként, ahogy mondjuk a Sömmit, amit k2-csapattal csináltunk. Azért kerestem meg Máté Gábort a Bádogdob ötletével, mert azt gondoltam, hogy ezt az előadást a Katona színészeivel, abban a színházban szeretném megcsinálni. Tehát mindig az anyaghoz keresem a formát, és nem fordítva, formához anyagot.

Woyzeck SlezakZsuzsi 1871 webWoyzeck / Nagypál Gábor / Fotó: Slezák Zsuzsi

Logikus a kérdésem: ha mindig az anyaghoz találod meg a megfelelő formanyelvet, akkor hogyan fog kialakulni saját, rád jellemző színházi nyelv?

Nem akarom, hogy legyen egy olyan nyelvem, amelyikről tudom, hogy majd ugyanaz lesz a következő rendezésemben is. Azt hiszem, hamar el is unnám. Egy ízlésvilág mégis közös az előadásaimban, illetve mindegyikben ott van a stilizáció, a test használat, csak mindig egy kicsit másféleképpen, más fokon. Ilyen például a játékmód: azt hiszem, sohasem csináltam még igazán realista vagy naturalista előadást.

Mit tanítasz az egyetemen a színészosztályban?

Tulajdonképpen mozgás és próza viszonyát. Hogyan tud a két dolog egymás mellett létezni a színpadon úgy, hogy a mozgás ne illusztratív legyen, hanem jelenéssel bírjon. Filmes példát szoktam mindig előhozni, a montázstechnikát: két kép egymás mellett egy harmadik jelentést ad ki. Ennek nincsen rendszere, nincsenek szabályai. Egy adott gesztus más és más szövegek mellett teljesen új értelmet fog kapni. A hallgatóknak azt kell megérteniük, hogy mindig tudniuk kell a testüket úgy használni, hogy annak jelentése legyen. Nem rendezem, hanem igyekszem rávezetni őket, hogy megértsék ezt a nyelvet és ők is tudjanak vele fogalmazni.

Nemrég mutattátok be az Ódry Padlásán az osztály Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak című vizsgaelőadását. Én azt nem egy markáns rendezői koncepciót megvalósító színházi alkotásnak, hanem egy igen rendes (test)nyelvvizsgának láttam. Horváth Csaba mozgásnyelvét, amit te megtanultál és kitűnően beszélsz, tanítod a hallgatóknak. Jól látom?

Ez egy vizsga, amiből előadás lett, de az elsődleges célja a diákok tanulási folyamata, nem a rendező a központja, az ő érzékenységük és mozgással való kifejezésük, amit érdemes figyelni. Én kevés, mozgásban ennyire jól fogalmazó prózai osztály láttam eddig. Persze, ha mi valakitől sokat tanultunk, az Csaba volt, nyilván egész életünkben hatással lesz ránk. Én sok mindent máshogy csinálok, de az, amit tanítok, a legjobban ezen a nyelven érthető, ismerhető meg.

dob2Bádogdob / Fotó: Dömölky Dániel

A fizikai színházi rendezőként végzettek közül elég kevesen rendeznek, a többség inkább színészként lép fel Horváth Csaba újabb és újabb produkcióiban. Nincs ebben ellentmondás?

Nálunk úgy volt, hogy az egyetemen körülbelül a harmadik évfolyamban kellett eldöntenünk, merre akarunk fordulni: rendezni szeretnénk majd, vagy inkább színészként folytatni. Szerintem egyébként – bár van rá nem egy ellenpélda is – rendezni vagy koreografálni is a legjobban úgy lehet, ha az ember maga is belülről megtanulja, hogy mit kell csinálni a színpadon. És ez fordítva is tud hasznos lenni. Én például egyáltalán nem akartam rendező lenni, Ladányi Andreánál táncoltam a nyíregyházi tánckarban, és színész akartam lenni. Azért örültem az induló szaknak, mert azon mozgást és prózát egyszerre lehetett tanulni. Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy végül inkább rendező lettem. Azt hiszem, nagyon sok múlott azon, hogy a Kohlhaas bemutatója sikeres volt. Igazából az indított el.

És van elég lehetősége ma egy fiatal rendezőnek?

Ez nem csak a fizikai színházi rendezők problémája. Mostanában olyan nincs már, hogy a végzés után ugyan vidéken kezd az ember, de mindenképpen lesz munkája. Régebben sokkal több olyan vidéki színház volt, ahova érdemes volt egy-két évre leszerződni. A pályakezdő színészek nagy része szívesen lemenne most is vidéki színházakhoz, mert ott nagyobb szerepekben, több stílusban dolgozhatnának, de közben félnek, hogy lent ragadnak, és nem fogja a szakmából senki látni őket. A pályakezdő rendezőknek meg az a legnehezebb, hogy a legelején nem lehet hibázniuk. Ha az ember kap egy nagyobb lehetőséget, de az nem úgy sikerül, akkor utána nagy valószínűséggel már nem fogják újra hívni. Ebben a helyzetben az ember nem, vagy csak ritkán mer kísérletezni, inkább megpróbálja azt csinálni, amiről úgy gondolja, megy neki.

badogdob1 toldyBádogdob / Tasnádi Bence / Fotó: Toldy Miklós

Nekem a legutóbbi három „német anyagfeldolgozásodból” legjobban a Bádogdob tetszett. Úgy látszik, nem csak én vagyok nagyon elégedett vele, mert hogy visszahívtak a Katonába. Ha jól tudom, Jeanne d’Arcot próbálsz a Kamrában…

Igen, Garai Judit dramaturggal együtt rakjuk össze a szöveget több Jeanne d’Arc-, illetve Johanna-darabból, meg a korabeli periratokból. Decemberben lesz a premier.

Vissza szoktad nézni később a rendezéseidet?

Minden előadásomat megnézem, ha éppen nem máshol játszom.

Térjünk vissza egy kicsit még a legfrissebb Woyzeckhez. Mennyire vagy elégedett vele?

Soha nem vagyok teljesen elégedett. A Woyzecket még csak háromszor-négyszer játszottuk, de mindig próbáltunk előtte. A független előadásoknak sajnos ez a sorsa: egy hónapban egyszer találkozik a csapat, egyszer próbálhatunk, az előadás napján. Nem társulat vagyunk. Egyébként a Woyzeck nagyon sok részével elégedett vagyok, de van, amin még dolgoznunk kell. Ennek az előadásnak nagyon nehéz a játékmódja. Formailag kifejezetten elégedett vagyok vele, nagyon szeretem, amit felraktunk, de folyamatosan fejlődik és hangoljuk az állapotokat. Nagyon nehéz ezeket a súlyos mondatokat jól megszólaltatni. Olyan, mint egy zenemű, nem lehetnek hamis hangok, mert borul az egész összhangzat, de nagyon jó érzékű színészek alkotják a csapatot és öröm hallgatni, ha minden hang a helyén van.

A színészi játék finomhangolása könnyebben megy egy társulatban. Ezért is, meg más okok miatt is fiatal rendezők hamar arra jutnak, hogy saját társulatot kell alapítaniuk. Te nem tervezed ezt?

Egyértelmű, hogy erre vágyom, illetve Kovács D. Dániel barátommal nagyon sokat beszélgetünk arról, hogyan kellen ezt megcsinálni. Mert együtt szeretnénk megcsinálni. Szükségem volt rá, hogy ennyi ideig különböző helyeken dolgozzak, van is még mit tanulnom, de úgy érzem, eljött az ideje, hogy egy irányba tereljük a tapasztalatainkat. És most össze is álltunk öten, rendezők, és elkezdtünk komolyan dolgozni a projekten.

Nagyon kíváncsivá tettél. Ki az öt rendező?

Erről most még nem mondhatok többet. De úgy néz ki, már a kapuban állunk. Ez persze erősen finanszírozási kérdés is. Mi, öten azt gondoljuk, hogy leraktunk már annyit az előadásainkkal, hogy az garancia lehet a minőségre és merjünk egy következő szintre ugrani. És szeretnénk bizalmat kapni, mert azt gondoljuk, hogy a színházban igenis lehet hibázni, sőt, azokat a megoldásokat kell keresni, melyek keskeny élen mozognak, kockázatosak, mert végül azok tudnak igazán fontos, éles állításokat tenni.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

  1. november 20.