Interjú

Kortárs tánc, Balett, Néptánc

Minek ide kritika, ha minden nagyon jó?

Beszélgetés Kutszegi Csabával – a tánckritikáról és a Hagyományok Háza egy közelgő, szokatlan bemutatójáról

… nem túlzás azt állítani, hogy ez a kuratórium meg akarja szüntetni a magyar tánckritikát.

Nem szokványos helyzet főszerkesztőt interjúvolni a saját lapjában. Miért kértél erre?

Meg akarok szólalni bizonyos témákban, és amikor a megfelelő publicisztikai formán gondolkodtam, az tűnt a legszimpatikusabbnak, ha egy jót beszélgetünk…

kepatmeretezes hu IMG 20190913 105301Kutszegi Csaba

Amióta ismerlek, soha sem láttalak igazán vidámnak, ahogy most is inkább csak mosolyogsz, de a szemed szomorú.

Pedig alapvetően vidám vagyok. Ezt a családom tagjai meg is erősítenék, állandóan bohóckodom ugyanis, úgy szívből, őszintén, jókedvűen. Amúgy pedig van okom vidámnak és akár mérgesnek is lenni.

Miért mérgelődsz?

Most éppen azért, mert emlékszem, tíz évvel ezelőtt még valaki méltán lehetett büszke arra, ha egy olyan lapot szerkeszt, amelyben jó művészetkritikák jelennek meg. Nem véletlenül mondok tíz évet, ugyanis tíz éve indítottam el a Tánckritika.hu című internetes folyóiratot, amire akkor kifejezett igény volt a táncszakmában. Most viszont úgy érzem, mintha szabályosan döglődne a művészetkritika műfaja. Mintha a szakma már nem is igényelné, és itt nem a kritika szeretéséről vagy nem szeretéséről beszélek. Ebben a helyzetben nem látom értelmét magának a lapnak sem. Ésszel átgondolva, persze azt mondom, hogy van rá szükség…

kepatmeretezes hu IMG 20190913 105043Kutszegi CsabaDe kinek, ha azt mondod, a szakmának már nincs?

Nyilván csak a szakma egy részének nincs. A baj az, hogy egyre többen ülnek irányító pozíciókban, kuratóriumokban olyanok, akik kifejezetten ellenségüknek tartják a kritikát. Egy korombeli zenekritikus írta azt nemrég, hogy két-három évtizeddel ezelőtt a kritikusok hihettek abban, hogy a tehetségeket támogathatják, a szélhámosokat pedig leleplezhetik. Most bármit is írjunk, a fogadtatásnak egyetlen szempontja az, hogy – a megbíráltak szerint – segítem-e vagy tönkreteszem az illető bizniszét. A szakma egyre több tagját nem érdekli a gondolat, a vélemény, csak az, hogy az írás – feltehetően – árt-e vagy használ neki.

Van mostanság a kultúrában biznisz?

Régebben egy koreográfus vagy rendező nem keresett jelentősen többet a táncosoknál, színészeknél. Most egy felkapott rendező, ügyes színházigazgató sokkal többet keres, mint a színészei, így színvonalas egzisztenciát tud teremteni magának. Ezért mennek sokan ölre a jó pozíciókért és lehetőségekért, ezért gyártják – akik megtehetik, kiügyeskedik – sorozatban, szakmányban az előadásokat a saját társulatukban és körben, az országban. Ez egyre inkább biznisszé kezd válni.

Mindeközben a kormányzat nem támogatja a lapokat megfelelő átgondoltsággal, összeggel és átláthatósággal. Ad valamennyit, majd egy részét visszaveszi, esetleg átütemezi.

A művészetkritikát mindenütt a világon az állam vagy az önkormányzatok tartják el, mert a piacon önmagában nem élne meg. Mi az első évben egy szerény összegű, afféle biztató támogatást kaptunk, a második évben viszont, az előző esztendőnket elismerve, elég szép összeget kaptunk, majdnem annyit, amennyit kértünk, és ez így ment három éven át. Ekkor átalakult az NKA, és a lapok támogatásáról nem a szakmai kuratóriumok döntöttek, hanem összevont folyóirat-kuratórium, amelynek első döntéseként mi nulla forintot kaptunk tőlük, vagyis úgy döntöttek, hogy nincs szükség a Tánckritika.hu-ra. De ezen nem kell csodálkozni, mert abban a kuratóriumban egyetlen táncos vagy színházi ember sem volt. Külön kellett könyörögni, hogy egy másik keretből adjanak annyit, amennyivel egy évig eltengődhetünk.

DSC 8479Köszörüljük a csorbát (próbafotó) / Fotó: Papp Kornél

Kihez megy könyörögni az ember ilyenkor?

Egykori táncosként, a táncvilágban élve nem nehéz megtalálnom (akármilyen kormány regnál) azt a kollégát, akiről azt gondolom, hogy tud segíteni. Nem szégyellem, hogy akkor kitartó lobbizással ilyen úton jutottam – a megelőző években kapott összeg kb. negyedéhez.

Aztán, egy idő után az NKA-ban visszaadták a szakmai sajtót a szakmai kuratóriumoknak, ahol ismét csupa régi kolléga ült, és némi lobbizás után megkaptam az eredeti összeg háromnegyedét, ami éppen elégségesnek is bizonyult, amit persze annak köszönhettünk, hogy a szakmai (kritikusi-szerkesztői) munkám mellett-helyett botcsinálta reklámszervezői tevékenységet kezdtem el űzni, amit egyébként utálok, és se időm, se tehetségem nincsen hozzá. Azután némileg átalakult ez a kuratórium, és a régi-új grémium már idén, az első évében elvonta eme újabb, csekélyebb támogatásunknak a felét. A támogatott és még megmaradt három tánclapra (egy nyomtatottra és két internetesre, köztük a Tánckritika.hu-ra) az idei pályázati kiírásban nevetségesen csekély, mintegy 5 millió forintot szántak, de a döntéskor még ebből is elvettek 1 milliót: átcsoportosították más programokra. Gondolom, ezek után nem túlzás azt állítani, hogy ez a kuratórium meg akarja szüntetni a magyar tánckritikát.

Mennyi cikk jelent meg eddig nálatok?

Ha normálisan pörög az ügymenet, akkor havi 12-15.

Mi lesz most félpénzen?

Nem tudom, de az biztos, hogy amíg nekem kedvem van hozzá, addig ez a lap nem fog megszűnni. Márpedig mindaddig kedvem lesz hozzá, amíg látok magam körül néhány csillogó szemű írókollégát, akinek van kedve írni, tud is és akar is. Kevés pénzért is akár. Azt már elengedtem, hogy a lap a szerteágazó hazai táncvilágnak átfogó kritikai tükre legyen – pedig ez lenne a feladata. Eluntam a sok háborúskodást, de a jó modorú lobbizást is. A színházi szakmában sem háborítatlan csönd, nem szeretet és béke honol szerteszét, de ott azért jobban vigyáznak a szakmai lapokra. A táncosok-koreográfusok között pedig egyre inkább terjed a felfogás, mely szerint nincs szükség kritikusok véleményére, a kritizáltak jobban értenek a dolgokhoz, és minden úgy nagyon jó, ahogy a szakmánk széles látókörű, kitűnő, tehetséges és megújulásra mindig kész vezető művészei csinálják.

DSC 8538Köszörüljük a csorbát (próbafotó) / Fotó: Papp Kornél

Mindeközben mi ez a félmosoly?

Mert van okom örülni is. Tizenkilenc éven keresztül dolgoztam Koltai Tamással a Színház című lapnál, ami csodálatos, izgalmas és főleg tartalmas-tanulságos kaland volt. De én eredendően mégiscsak a színházcsinálók közé tartozom (ha már nálunk muszáj külön kasztba helyezni színházcsinálókat és színházkritizálókat, amivel persze én sohasem értettem egyet). Táncos voltam jó harminc évig, koreografáltam is, egy jelentős operaházi balett-bemutató szövegkönyvét is jegyzem, és egy ideje azon iparkodom, hogy szövegeim színvonalas előadásokban színpadra kerüljenek.

Erre volt már korábban is példa…

Felolvasószínházi előadás készült már darabomból, megjelentem a Színház drámamellékletében, kiadták regényemet, vagyis a betűvetés mindig is az újságírásnál szélesebb értelemben érdekelt. Most néptáncos barátaimmal együttműködve kínálkozott egy nagyszerű lehetőség. A néptáncosok alapvetően hagyománytisztelők, de sokukban erős az igény rá, hogy konkrétan aktuális témákról is megszólaló, kortárs művészek is legyenek. Én pedig – amellett, hogy csodálom és rajongva szeretem az autentikus folklórt – minden, a jelenséget másképpen értelmező kezdeményezést érdeklődve figyelek. Tehetséges néptánc-koreográfusok sok mindent kipróbáltak már, de nem nagyon emlékszem olyan előadásokra, amelyek előre megírt, kifejezetten színdarabszerű verbális szöveget mutattak volna be „néptánc-nyelven”, színpadon. Sikerüljék bárhogy a kísérletünk, ez hihetetlenül érdekes. Egy régebbi darabomat frissítettem fel, direkt azért, hogy fizikai színházi, mozgásos, néptáncos nyelven tudjon megszólalni. Ifj. Zsuráfszky Zoltánnal (ő az előadás rendező-koreográfusa) elindultunk a Staféta-pályázaton, azon belül is a kiemelt „néptánc – cirkusz” kategóriában… És nyertünk.

DSC 8631Köszörüljük a csorbát (próbafotó) / Fotó: Papp Kornél

Nem titok, hogy ebben a kiemelésben Fekete Péter keze volt, aki korábban a Magyar Állami Cirkuszt is igazgatta.

Így van, ő a saját (értsd: államtitkársági) keretéből adott 20 millió forintot erre a két témára, összesen négy bemutatóra úgy, hogy az egész Stafétára így lett talán 40 millió. Mi megnyertünk egy lehetőséget a produkciónk létrehozására. Ez egy tízszereplős előadás lesz, zenésszel, hat táncossal és három színésszel.

Hol tartotok?

Két hónapja próbálunk, még néhány hét van a bemutatóig. Elképesztő, ahogy a színészek beveszik a néptáncot, úgy táncolnak – majdnem! –, mint a profi táncosok. Utóbbiak pedig hihetetlen lelkesedéssel küzdenek a szöveggel, úgy látom, nagyon élvezik, hogy színészek lehetnek.

Miért érzed időszerűnek ezt a szöveget.

Ez egy mában játszódó, megtörtént középkori eseményeket felidéző, nemzeti kérdésekkel foglalkozó, társadalomkritikus blődli, amely szinte kiált valami olyan, életerőtől duzzadó, eleven forma után, amilyet a néptánc képes most kínálni. A címe: Köszörüljük a csorbát, a premiere október 9-én lesz a Hagyományok Házában.

Az interjút Török Ákos készítette.