Interjú

Kortárs tánc

Amikor a faun a saját farkába harap

GRECS LEADBeszélgetés Grecsó Zoltánnal az Egy faun alkonya bemutatója előtt

...az alkotás egy komoly mozaikjáték, akkor működik jól, ha a végén minden a helyére kerül, ha a dolog a saját farkába harap. Közben lehet érezni, mikor nyer létjogosultságot egy mozdulat, egy kép, egy történés – és ez nagyon jó érzés.

- Délután érkeztél haza Párizsból, este már tanítasz, egy jó hét múlva bemutatód lesz a Szkénében. Rengeteget dolgozol. Párizsban mi járatban voltál?
GRECSO3- Jonah Bokaer performanszán léptem fel. Ő független művész, azzal alapozta meg nagyon gyorsan a világhírnevét, hogy együtt dolgozott Merce Cunninghammel. Mostanság kiállítás-megnyitókra specializálta magát, nálunk is fellépett a Ludwig Múzeumban, így ismerkedtünk meg.
- Itthon különböző zsánerű koreográfiákat készítesz, például szólókat, duókat, avagy irodalmi alapú „cselekményes-történéses" táncjátékokat, van egy improvizációs tánccsapatod, a Willany Leó, magad is sokat táncolsz, miközben tanítasz a Színművészetin és a Táncművészeti Főiskolán. Azért vállalsz ennyifélét, mert muszáj a fennmaradáshoz, vagy ennyire vonz a sokféleség?
- Ez alakul, változik. A pályám elején tényleg mindent el kellett vállalnom, de ma már szerencsére nincs így. Imádom a szakmám minden oldalát, de ezek közül az alkotás a legnehezebb. Abban még keresem a hangomat, ott nincs olyan rutinom, mint a tanításban vagy a táncolásban, úgyhogy alaposan el is fáradok egy-egy koreografálásban. Nagyon sok energiámat elszívja, de nagyon szeretem, mert az alkotás egy komoly mozaikjáték, akkor működik jól, ha a végén minden a helyére kerül, ha a dolog a saját farkába harap. Közben lehet érezni, mikor nyer létjogosultságot egy mozdulat, egy kép, egy történés – és ez nagyon jó érzés.
- Mikor érzed inkább, vagy többször ezt a bizonyos létjogosultságot? Ha kisebb, szóló-duószerű dolgozatot készítesz, vagy ha – ahogy ezekre már van példa az alkotásaid között – Moliére-, avagy Csehov-adaptációt koreografálsz?
GRECSO1- Nekem nagyon fontos az irodalom, hogy tudjak táplálkozni valamiből... Úgy látszik, az alma nem esik messze a bátyjától...
- Ezt a kedves, de nem is kicsi képzavart én örömmel veszem, de hadd szúrjam közbe (hátha újszülött olvasóink még nem tudják): a bátyád Grecsó Krisztián, az író.
- Igen. Folytatva, Valencia James (az Egy faun alkonyának egyik szereplője – a szerk. megj.) nemrég azt mondta, hogy a Faun neki nagyon hasonlít a Képzelt betegre, mert sok benne a történelem, a valóságszál. Biztosan így is van, de engem meglepett ezzel, mert én meg úgy érzem, hogy ez most annyira belőlem jön, amennyire csak lehet. Persze, hogy Nyizsinszkijről mesélek, de közben arról beszélek, hogy milyen táncosnak lenni, mi mindennel kell szembenézni, hogyan és kinek kell behódolni, hogyan lehet talpon maradni, és hogyan hasonulunk meg abban, hogy tulajdonképpen nem vállalhatjuk magunkat. Vagy milyen ára van annak, ha mégis vállaljuk?
- Mondok négy nevet, és válaszd ki közülük azt, akiről leginkább szól az Egy faun alkonya: Stéphane Mallarmé, Claude Debussy, Vaclav Nyizsinszkij és Grecsó Zoltán.
- Becsapós kérdés. Azért szeretem az irodalmat, mert minden alkalommal el tudom hitetni magammal, hogy az adott művel foglalkozom, aztán ahogy „aktualizálom" a témát, mindig előjönnek a saját tapasztalataim: hogy „velem ez hogy volt?", én hogy élném meg? Illetve Nyizsinszkij esetében: milyen volt az én első találkozásom vele? Vagy: hogy koreografáltam én először Debussyre? Ezek kapcsán próbálom megérteni az ő helyzetét, az ő történetét. A végére valami olyasmi alakul ki, hogy: ez a Nyizsinszkij élete ugyan, de a Grecsó Zoltán próbálta megérteni.
- A premier előzetes sajtóanyagából az olvasható ki, hogy a fókuszban Nyizsinszkij és Gyagilev viszonya, munka- és intim kapcsolata áll. A koreográfiának viszont egy női és egy férfi szereplője van: Valencia James és Rusu Norbert. Ezek szerint közvetlen megfeleléseket, követhető cselekményt vagy narratívát, esetleg eseményeket beazonosítható szereplőkkel nem kell keresnünk az előadásban...

- Igen, ettől még nehezebb a kirakós játék. Májusban volt egy munkabemutató, amelyet néhány barátom megnézett. Azt mondták: ne haragudjak, de ők nem tudják, ki volt Gyagilev, sem gimnáziumban, sem egyetemen nem tanultak róla, de ennek ellenére az előadást élvezniük kellett volna. Ezen sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy teljesen igazuk van: az előadásnak sokféleképpen és sokféle módon kell kommunikálnia a nézővel. Aki a „Gyagilev – Nyizsinszkij" szállal tisztában van, az nagyon jó, hogy megkapja a kis asszociációs játékait, az talán narratívát is talál majd, annak kicsit egyértelműbb lesz az előadás. De annak is, aki nem ismeri ezt a szálat, meg kell kapnia azt, amiről valójában szól az előadás.
- És miről szól?
GRECSO2- Nem Nyizsinszkijről és Gyagilevről, hanem a viszonyukról. Arról, ahogy Gyagilev birtokolni akarta Nyizsinszkijt. Nagyon érdekes ez a birtoklási vágy... A hatalommánia... Mi hozza ezt elő? Hogy lehet, hogy egy olyan ember, mint Gyagilev, akiről mindenki azt gondolná, a világ legmagabiztosabb, legelszántabb embere, ehhez képest Nyizsinszkij mellett nyámnyila kisegér lesz? És az egyetlen eszköze Nyizsinszkij kordában tartására az, hogy elnyomja.
- Mért van az, hogy amikor tizenhat évesen először szerelmesek leszünk, rögtön azt kérdezzük, „hová mész?". Már az első csók előtt tudni akarjuk, hogy mikor mit csinál a másik.
- Állást foglalsz a darabban a „nagy Nyizsinszkij-kérdésben"? Többen azt vallják ugyanis, hogy Pulszky Romola volt csak igazán erőszakos, merthogy Nyizsinszkijt tulajdonképpen elrabolta Gyagilevtől.
- Én is pontosan ezt gondolom. Nyizsinszkij sohasem vállalta magát, egyetlen egy ponton sem, és cseberből vederbe esett. Gyagilevnél a karrierért adta fel a szabadságát, utána pedig az egzisztencia miatt. Igazából mind a kétszer elárulta magát. Nem akart ő sem a Gyagilev, sem a Pulszky Romola kismókusa lenni. Valószínűleg a Romola kismókusának jobb volt lennie, de azzal a döntéssel meg kiírta magát a színpadról. Az hihetetlen fájdalom lehetett.
- Igen, Nyizsinkszkij minden bizonnyal emberileg gyenge, túlságosan befolyásolható volt, miközben mindmáig a világ legnagyobb táncos legendája...
- Ez is érdekel. Eddig, ha olyan valakivel találkoztam, aki nagyon sokra vitte, általában kiderült róla: egy robot. Felmerül bennem: művészként lehet egy-egy vasárnap délutánunk, vagy tényleg mindennap reggeltől estig robotolnunk kell?
- Visszatérve egy előbbi kérdéshez: kijelenthető egyértelműen, hogy az előadásban az egyik szereplőd, mondjuk, Gyagilev, a másik meg Nyizsinszkij, vagy egyszerűen két emberről van szó...
- Nem ennyire egyszerű a helyzet. Én azért kiosztottam a szerepeket. Maradjunk annyiban, hogy Valencia egy híres koreográfusnő, akinek azonnal behódol... Behódol a kisbogár.
- Nyilatkoztad, hogy a darabban vannak idősík-váltások is. Tudjuk majd azokat egyértelműen követni, például a kísérőzene, vagy bármilyen más színpadi eszköz segítségével?
- Én azt szeretném, ha végig a mában lennénk. Lesznek váltások, de ez a Nyizsinszkij ma él, és ez a Gyagilev ma oszt parancsokat. Ők a ma művészei, az igazi Nyizsinszkij és Gyagilev élete csupán támpontul szolgál. Ha utazunk is időben és térben, az mindig a ma élő művészek emlékeiből tárul a szemünk elé.
- Mi jót tudsz ígérni a nézőnek? Egész konkrétan: mivel csábítgatnád, hogy jöjjön be a színházba, és nézze meg az előadást?
- Az öndicséret mindig büdös, de azért, mert jó. Amikor azt látom a próbán, hogy abban a bizonyos kirakós játékban a végén minden a helyére kerül, nekem katarzisom van. Például borsózik a hátam, amikor a végén megértem, hogy az Andor miért áll, ahol az előadás elején...

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2015. október 22.

 A bemutatóról bővebben itt olvashatsz: Egy faun alkonya