Interjú

Kortárs tánc

„Az egyszerű a legnehezebb…”

Beszélgetés Maria Camposszal, Guy Naderral és Duda Évával

A Jurányi Inkubátorházban két magyar, egy spanyol és egy libanoni beszélget arról, hogyan készül magyar, spanyol és libanoni egy budapesti duplaestre.

A Trafóban április 1-én és 2-án kerül színre a Duda Éva Társulat, új nevén: a Movein Mission Double Billje. A Barcelonában 2009 óta együtt dolgozó Maria Campos és Guy Nader Mesh, a társulat vezetője pedig Breathe! címmel készít új darabot. Az egyik próba után egy tea mellett beszélgettünk a Jurányi utcai főhadiszálláson.

- Hol találkoztatok? Hogy jött létre az, amiért most itt beszélgetünk: egy közös est a Trafóban?

DudaDuda Éva / fotók: Dömölky Dániel

Duda Éva: Szabó Györgynek köszönhető, hogy mi most közösen lépünk a Trafó nézői elé. Ő kezdett el velünk tárgyalni – külön-külön. Röviddel utána pedig láthattuk is egymás előadását egy nyári fesztiválon, Isztrián, San Vincentiben.
Guy Nader: Gyurival először Barcelonában találkoztunk jó két éve: ő koprodukciós partnereket keresett magyar kortárs tánc projektekhez egy találkozón, és mi is éppen azért voltunk ott, mert partnereket kerestünk a készülő produkciónkhoz. Ezt a rendezvényt, a Nemzetközi Művészeti Platform Találkozót abban az évben úgy szervezték, hogy összehoztak olyan alkotókat, előadókat, szervezőket, akik addig nem ismerték egymást: kezdjenek együtt dolgozni valamin – minden produkciós kényszer nélkül –, majd mutassanak meg ebből a munkából tízpercnyit. A lényeg tehát a találkozás volt, a tapasztalataink megosztása másokkal. Itt szólított meg minket Gyuri, mert érdekelte a munkánk.
Maria Campos: Majd két évre rá egyszer csak jelentkezett, hogy szeretne minket Magyarországra hívni egy koprodukciós projektre: van itt egy társulat, amellyel dolgozhatnánk.
- Láttatok Duda Éváék előtt magyar táncosokat, Magyarországon készült előadást valahol?
M. C.: Igen, 2013-ban láttunk egy barcelonai utcafesztiválon egy nagyon jó csapatot: Anton Lachky koreográfiáját adták elő, köztük volt Varga Csaba, Csák Bea, most hirtelen nem emlékszem a többi névre…
G. N.: 2010-ben láttam egy magyar szólistát, Fehér Ferencet: én ekkor láttam először magyar alkotást.
D. É.: Én pedig minden videót megnéztem rólatok, ami csak látható…
- Szóval valódi „match-making” történt, mint házasságközvetítéskor… Megkaptátok, hogy itt kivel kell dolgoznotok, vagy választhattatok táncosokat?
G. N.: Ősszel eljöttem egy hétre a Movein Stúdióba, tartottam a társulatnak egy workshopot és egy belső válogatást, amelyen kilencen vettek részt, köztük az az öt ember is, akivel most dolgozom. Fura, hogy megint öt mellett döntöttem, az előző darabunkban is öten voltak. Pedig az öt táncossal elég nehéz dolgozni: nem elég sok, hogy csoport legyen, de közben már mégis az…
D. É. : Igen: hét már könnyebb, sőt, a kilenc – vagy három… De most először én is pont öttel dolgozom; közülük hárman mindkét darabban játszanak.
- Éppen beléptem a Mesh-próba végén, amikor Guy azt mondta a táncosoknak, hogy sokkal kevesebbet és egyszerűbben mozduljanak, mert ha mindenki valami „nagyot” akar, az öt ember esetén már túl sűrű lesz. Mindig mindenki a színen van?
M. C.: Maga a csoport a kiindulás: elkezd alakulni, kijön belőle négyes, hármas és persze kettősök, szólók is… Van a darabnak egy alapstruktúrája, ami aztán kb. hetven százalékban megváltozik a munka során, mert a táncosok önmagukból alkotnak, s az ő energiáik, dinamikáik formálják a struktúrát.
- Azt is mondtad a táncosoknak, hogy ne „akarásból” jöjjön a mozdulat, hanem „magától”. „Csak semmi dráma, semmi mögöttes jelentés: a ti dolgotok a színtiszta mozdulat, majd abból nekünk, nézőknek létre fog jönni a jelentés.”
G. N.: Egyszerűnek lenni nagyon nehéz… Nagyon keskeny az a határmezsgye, amely elválasztja a táncost attól, hogy a mozgást ne „akarja”, hanem egyszerűen csak végezze. A drámának nem a színpadon van a helye, az a nézőben kell, hogy megtörténjen.
- Nálunk, Közép-Kelet Európában a kulturális hagyomány olyan mélyen, évszázadokra visszamenően drámai és főleg verbális, hogy nagyon nehéz a puszta mozdulattal hatni. Nekünk, táncosoknak sem könnyű ezt az eszközt a maga tisztaságában használni, hiszen mi is itt szocializálódtunk.

Nader1Guy Nader

G. N.: A drámának nem a táncszínpadon van a helye. Ha ilyesmit akarok nézni, elmegyek a moziba, és ott beleélem magam egy film történetébe. Élőben azonban nyers, eleven dolgot akarok látni, érzékelni.
M. C.: Ezért dolgozunk annyit a fizikai állapoton, amelyben a táncosok létre tudják hozni ezt a minőséget. A partnermunka lényege, hogy ne „izomból” akarják egymást emelni, mozgatni, hanem egyszerűen legyenek ott a testükben, a központjuk legyen erős, a súlypont és az alátámasztás stimmeljen, és akkor már minden apró részlet finom és magától értetődő lehet.
G. N.: És ehhez bizony az anatómiát is érteni kell!
- Ahogyan ti dolgoztok, abból az következik, hogy minden mozgás tempója egyedi. Hogyan használjátok tehát a zenét?
G. N.: Az utóbbi időkben, mióta megengedhetjük magunknak, meghívjuk a próbákra a zeneszerzőt, tehát szinte együtt készítjük a hanganyagot. Nem szeretünk már előzetesen, más célból elkészült művekre dolgozni, mert a zenét a mozgás kell hogy meghatározza, s nem fordítva. De alárendeltségről nincs szó, tehát fogalmazzunk inkább így: párhuzamosan készül a kettő. Szeretem a munkát csöndben elkezdeni, és amikor már alakulnak a tempók, akkor készíttetek valamilyen anyagot a zeneszerzővel. Előfordul, hogy amit hoz, az elsőre nem tetszik, de aztán kiderül, hogy mégis működik, és van úgy, hogy kimondottan jó, ha a zenét ellenpontozzuk a mozgással.
- Most is itt van a zeneszerző?
G. N.: Eddig szkájpon dolgoztunk. Hát, így bizony nagyon nem ugyanaz… De most ígéretet kaptunk, hogy az utolsó hétre sikerül idehívni őt.

CamposMaria Campos

M. C.: Korábban én is belekezdtem így, szkájpon egy szólóba, de nem működött. Végül muszáj volt elhívnom a zeneszerzőt…
- A mozgás és a hangok mellett hogyan alkalmazzátok a látvány, és főleg a világítás eszközeit? Az imént hallottam, amint éppen bediktálják nektek a nagy fehér paravánok méreteit, amelyek majd a színpadra kerülnek…
G. N.: Ez is egy lehetőség… De majd meg is nézzük őket, és még több változat is lehetséges. A vizualitásban is a minimális a célunk. Nem akarunk a térhasználattal plusz információkat adni; az a fontos, hogy minden lényeges látszódjon. A koreográfiának kell beszélnie, ne a fény adja meg a dramaturgiát. A fényváltásokat ugyanúgy lassú, semleges tempóban hagyjuk, mint ahogyan az alkonyat sem egyetlen radikális fényváltás, hanem szép lassan megtörténik. Az egyszerű a legnehezebb. És rendkívül időigényes létrehozni azt…
- Most már értem, miért mondta Éva, amikor megkérdeztem tőle, mióta vagytok itt, hogy „sajnos csak öthetet tudnak maradni”. A hazai gyakorlatban ez nem kevés. Hogy veszik a táncosok ezt a kihívást? Egyáltalán: láttok valami közös jellemzőt a táncosainkban, ami esetleg eltér az általatok megszokottól?
G. N.: Nagyon akarnak, szeretik a kihívást, a rizikót, igen, talán többet is akarnak, mint amennyi kell. Fizikálisan nagyon rendben vannak. Nagyon idegesítő lehet, hogy naponta újra meg kell ismerkedni a testtel, egymással, egy másféle testhasználattal, és érthető, ha néha frusztrálja őket, hogy úgy érzik, blokkolva vannak egy ilyen komplex feladattal. Miközben remek, pozitív feszültség van a teremben. Nagyszerűek a táncosok.

Campos Nader leadGuy Nader és Maria Campos

D. É.: Valóban szokatlan nekik ez a munkamódszer, mivel mi többnyire egyáltalán nem a formából indulunk ki. Ám ezúttal én is a megszokottól eltérő módon készülök a darabommal…
- Láttátok már egymás készülő műveit?
D. É.: Ezt a jövő hétre tartogatjuk…
G. N.: Éva, te is alkalmazol improvizációt?
D. É.: Igen. Olyannyira, hogy végül is arra épül a koreográfia. Én korábban nagyon pontos szerkesztéssel dolgoztam, talán mindössze öt százalék improvizációs lehetőséget hagytam az előadásaimban. Nekem fontos a precizitás és a kiszámíthatóság. Most is így kezdtük. Úgy dolgozom, mint egy rendező: felvázolom a helyzeteket, aztán ezek mentén összerakjuk a jeleneteket. Szépen haladtunk is vele, örültünk, hogy mennyi minden összeállt: énekkel, beszéddel, mindenféle eszközzel… Majd két és fél hét után elérkeztünk egy új jelenethez, és akkor kiderült, hogy az „a” darab. Hogy abból a jelenetből kell megcsinálni az egész előadást. És a többire pedig semmi szükség, el kell dobni. Azt éreztük, hogy azt az egy jelenetet kell kidolgozni, mert abban van a lényeg. Ugyan még nem értünk a végére, de szépen alakulunk, szinte önmagát rajzolja a mű.
- Izgat a vége? Általában fontos tudnod, hogyan lesz vége a darabodnak?
D. É.: Most éppen nagyon izgat, mert jelenleg, amikor beszélgetünk, éppen minden időt átadtam a vendégeimnek, tehát nem tudom a sajátomat próbálni. Persze ennek előnye is van: így átgondolhatom az egészet, nyerhetek egy kis távlatot. Van bennem egy kis pozitív feszültség, mert persze többféle vége is lehet. De annak mindenképpen örülök, hogy képes voltam elvetni az eredeti ötleteimet valami másért: hagytam, hogy a pillanat felülírja a tervet.
- Közeledik a bemutató! Nem tudjátok elosztani a napot fele-fele alapon?
D. É.: De igen, jövő héttől már így dolgozunk, és akkor bekéredzkedünk egy nagyobb terembe is, mert a Trafóban mindössze három napot tudunk majd dolgozni a húsvéti munkaszünet miatt. A saját termünk pedig nagyon kicsi, és ez befolyásolja az alkotást is.
- Ennyi izgalom, ennyi lelkes munka után mit hoz a jövő: mikor és hol látható majd az előadás a mostani két estén kívül?
D. É.: Először be kell mutatnunk, most ez a legfontosabb, látatlanban senki nem fog minket lábon megvenni. De azért már van érdeklődés, és jó néhányan jönnek majd a bemutatóra (reményeink szerint külföldről is), akik kíváncsiak – és potenciális „vevők”. Nekem mint társulatvezetőnek nagyon fontos ez is: az előadások, az utaztatás, a forgalmazás lehetősége, a rengeteg befektetett munka utóélete.

Az interjút Lőrinc Katalin készítette.

2016. március 23.