Kortárs tánc, Néptánc

Kutszegi Csaba: Az önismeret fesztiválja

12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója -

Erdélyben sem áll az idő. Nincs mit tenni: a globális kultúra mindenkit elér, de ez nem fertőzés, hanem adomány. Ugyanis csakis a mindenkori befogadón múlik, mit és hogyan enged magára, ha a média manipulál is, szabad választásra mindenkinek lehetősége van, csak tudni kell élni vele.

Nem tudom megmondani, hogy akkor tudnék-e többet az erdélyi magyar hivatásos táncegyüttesekről, ha sűrűbben járnék határon túli barátainkhoz, vagy ha tisztes távolból figyelném a működésüket, és közben „messziről” igyekeznék információt, ismereteket begyűjteni a tevékenységükről, valamint jelesül a páratlan néptánckincsről, melynek őrzését, fejlesztését céljukul tűzték ki. Minél jobban belemerülök ugyanis a világukba, annál inkább úgy érzem, egyre kevesebbet tudok róluk.

Fotó: Barabás Zsolt

Alapos belemerülésre persze nem elegendő az a néhány nap, melyet a szakmai bizottságba meghívott vendég eltölthet a 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján, ám az intenzív jelenlét (például az aktív részvétel a sokszor parázs hangulatban zajló, néha sértődésekbe torkolló értékeléseken, szakmai beszélgetéseken) révén sok minden észrevehetővé, kihallhatóvá válik az érdeklődő szemnek és fülnek. Nekem például idén – egyebek mellett – az tűnt fel, hogy még Székelyföldön is, még a leginkább elhivatott hagyományápoló fiatalok számára is mennyire vonzók a kortárs művészetek, a kortárs kultúra (és technika) stílusa, dizájnja és eredményei, még akkor is, ha a legtisztább őszinteséggel vallják a hagyományőrzés fontosságát, és nap mint nap átélik annak örömét, szépségét, csodáját. Persze lehet, hogy ezen csak a hamis, stilizált-romantikus Erdély-képben gyönyörködő anyaországi rezervátumturisták csodálkoznak, jómagam azért megrökönyödés nélkül konstatáltam, hogy Erdélyben sem áll az idő. Nincs mit tenni: a globális kultúra mindenkit elér, de ez nem fertőzés, hanem adomány. Ugyanis csakis a mindenkori befogadón múlik, mit és hogyan enged magára, ha a média manipulál is, szabad választásra mindenkinek lehetősége van, csak tudni kell élni vele. És nyugodtan higgyük el: például a Tesztoszteron Zenei Alakulat alternatív rock-muzsikája senkivel sem fogja megutáltatni a széki forgatóst. Sőt, tök állat jó volt, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház aulájában a hajnalig tartó táncházat másnap rock-koncert követte, majd újra táncház…

Erdély - menyegző / fotó: Barabás Zsolt

Egyébként, ha akarják, ha nem, a néptáncalkotók majdnem mindegyikét foglalkoztatja a néptánc jövőképe és azon belül a megújulás versus még következetesebb hagyományőrzés kérdése. Ez utóbbiak hívei is némileg elmozdulnak a hagyományos folklór-összeállítások kisrealista skanzen-képeitől, már egyszerűen csak azért is, mert a mégoly megunhatatlan, tiszta autentikus anyagok színpadra viteléhez is elkerülhetetlenül szükséges valamilyen alapvetés, szerkesztési koncepció vagy interpretációs ürügy. És ha ez létrejön, vele együtt rögtön kialakul egyfajta átértelmezés, mesterséges távolságtartás, még ha a táncokkal hűségesen igyekeznek is követni a gyűjtött, rögzített vagy egyéb módon átadott hagyományokat.

Erdély - menyegző / fotó: Ádám Gyula

Már az első napon terítékre került a fő kérdés: a Háromszék Táncegyüttes Erdély – menyegzője és a Maros Művészegyüttes Most múlik című előadása más-más módon, de egyaránt a „Merre tovább, néptánc?” problematikáját feszegette. Előbbi rendező-koreográfusa, Mihályi Gábor a Magyar Állami Népi Együttes élén is alkotásaival hosszú évek óta egy újszerű, néptánc-alapokon nyugvó, korszerű, komplex színházi nyelv megteremtésén fáradozik – biztató sikerekkel. Az Erdély – menyegző címe, valamint a szomorú aktualitás (a lengyel filmrendező halála) is eszembe juttatta Andrzej Wajda Menyegzőjét, de a két alkotás jellege is indokolttá teszi az összevetést. A néptánc-előadás és a film is elvont, lírai tablóképekből építkező kompozíció, mely egyszerre konkrét és jelképes, történelmi-kulturális tényekre utal, társművészetek részleteit, motívumait idézi fel, miközben a műegészt összefogja egy szintén szimbolikus, de a gyakorlatában is ábrázolt, átélhető, emberi szintjén is értelmezhető népi menyegző-eseménysorozat. Eme alapképlet következetes kidolgozása aprólékos alkotói műgondot, jó arányérzéket követel (a stáb összes tagjától, valamennyi részterület felelősétől), de az értelmes-intellektuális tartalomszerkesztés mellett nélkülözhetetlen az érzelemre hatás is, amely elérése elmélyült, elhivatott, felkészült előadásmódot kíván a szereplőktől. Mindez teljesül is: az előadás egyszerre elgondolkodtat, elbűvöl, felemel és elvarázsol. Kiemelném egy különös hasznát, avagy eredményét: befogadóját rávezeti a többféle értelmezési lehetőség elfogadására, gyakorlatára. Ez ugyanis a kortárs művészetek egyik sine qua non-ja: az összetett, a világ sokféleségére utaló komplex műalkotások nem mindenkinek ugyanazt mondják, így lehetőséget teremtenek az egyéni értelmezésekre is. (Ezzel szemben az amúgy szintén felemelő, gyönyörű, gyűjtött-őrzött-ápolt folklórkincset – mindamellett hogy többféle egyéni asszociáció és érzelem felkeltésére képes – jószerivel csak egyféleképpen lehet értelmezni, élvezni.)

Most múlik / fotó: Ádám Gyula

Könczei Árpád, a Most múlik rendező-koreográfusa a Maros előadásával véleményt mond korunkról: maró iróniával felmutatja a néptánc egyik lehetséges, (sőt: már igencsak létező!) „továbbfejlődési” útját. A média uralta világ reflektorfényes kifutóira utaló emelvényen a fogyasztó tetszésének elnyeréséért mindenre képes táncos figurákat táncoltat, mellettük-mögöttük két hagyományőrző széki pár háttérbe szorulva, halkan járja kör- és páros táncát, és/vagy egy-egy csöndes percben fájdalmasan szép népdalokat énekel. A kontraszt önmagáért beszél, és várakozást kelt a nézőben, hogy tudniillik történni fog valami, talán artisztikusan megfogalmazódik egyfajta állásfoglalás, üzenet, elgondolkodtató, vitát kiváltó vélemény. Ehelyett azonban elejétől végéig „csak” az alapképlet működik: székiek kontra egyre harsányabb vicceskedés. Helyenként célba talált ügyes, énekes-táncos paródiák is láthatók-hallhatók, de az időben előre haladva, a míves, tartalmas, célzott paródia helyett egyre több a releváns üzenet nélküli szimpla, belterjes poénkodás, ami persze sokaknak felettébb szórakoztató. Szakmabelieknek leginkább azért, mert – műfajtól, stílustól függetlenül – a világ összes próbatermében, ha van egy szusszanásnyi idő, valamennyi előadóművész hasonló hülyéskedéssel szórakoztatja önmagát és a kollégáit, de csak kevesen gondolják azt, hogy ezt (esetleg kis változtatásokkal) a nagyérdeműnek is meg kéne mutatni. (Ezt bizton állíthatom, mert jó három évtizedes táncos pályámon magam is igen aktív résztvevője voltam e speciális cselekvésnek.)

Most múlik / fotó: Barabás Zsolt

Szakmai körökben Könczei értékorientáltsága jól ismert, életműve, koreográfiai és zenei munkássága ékesen bizonyítja a tiszta forrás iránti elkötelezettségét. Ebben a művében kísérletet tett arra, hogy tőle szokatlanul harsány színházi nyelven fogalmazzon. Véleményem szerint ez a próbálkozás csak részleges sikerrel járt. A paródia nemcsak technikailag igényes, hanem eszes műfaj is, túl laza (vagy éppen nem elég bátor) kezelése általában vagy nem mutat sehova, vagy unalmas-tartalmatlan, klisés ripacskodáshoz vezet. A Most múlik legnagyobb (számomra minden igyekezetem ellenére feloldhatatlan) ellentmondása abban rejlik, hogy ugyanazzal arat sikert, mint ami ellen kikel. Ez így nem önirónia, nem önmagunk elé tárt görbe tükör.

Üveghegy ösvénye

A kísérletezés az anyaggal, a próbálkozás a (néptánc)színpadi lehetőségek tágítására az Udvarhely Néptáncműhelytől sem idegen. Az Üveghegy ösvénye című előadásuk ötletét, forgatókönyvét, rendezését és koreográfiáját (ez utóbbit Mihályi Gábor társkoreográfussal együtt) Orza Calin jegyzi. A leginkább fiatal, keveset tapasztalt tagokból álló együttes Orza vezetésével igencsak nagy fába vágta a fejszéjét. Meglátásom szerint a rendezőn is kifogott a vállalás, melynek szellemisége, elméleti kigondolása dicséretes és impozáns, valamint bátor, új (talán valamennyire az Erdély – menyegzőre is hasonlító) utak felé is mutató, ám a gyakorlati megvalósulás sok kivetnivalót hagy maga után.

Üveghegy ösvénye

Eleve nem könnyű Kőrösi Csoma Sándor és Erőss Zsolt hegymászó életútüzenetét a színpadi tánc nyelvén érthetően, érzékletesen és élményt nyújtóan egy órában megfogalmazni, pláne ha az absztrakttá szélesülő sorsok egy ponton látszólag eléggé önkényesen egymásba csavarodnak, illetve mintha az elvont Kőrösi-sors a ráutalásos szövegek segítségével megjelenített konkrét Erőss-sorsban folytatódna. Ha még ehhez társul egy „bejárandó út – megmászandó hegy”, amúgy érthető szimbolika, továbbá megjelenik egy kis csodaszarvas-mondavilág, aztán talán tibeti maszkokban tűnnek fel táncosok, hogy a korábban megidézett nyugati kultúra mellett az ősi keleti szele is besüvítsen a színpadra, és ha mindeközben zeneszóra táncolnak, szöveget mondanak, színészkednek, vetítenek, díszletelem- és tárgymozgatással jelképeznek, nos, egy idő után a néző csak kapkodja a fejét, és szomorúan konstatálja, hogy menthetetlenül műveletlen, nem ér fel a magas kultúrához. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy az ő készülékében van a hiba. Az Üveghegy ösvényében rengeteg minden benne van, még több a további sejttetés, ráutalás, ez az információtömeg eleve nehezen kezelhető, ráadásul a darabban minden úgy kb. a helyén van, de semmi sem markánsan kiugró. A tánc sem. Egy fiatal, útját kereső együttesben talán érdemesebb az alapok felől, inkább a minimalizmushoz közelítő eszközökkel építkezni. Sokszor az fog többet, aki kevesebbet markol. És tovább facsarva a szólást: lehet, az akar sokat markolni, aki már előre fél, hogy csak keveset sikerül fognia. Sok munka, rögös út vár az együttesre, de a maga csúcsait mindenkinek kötelező megmásznia.

Táncoljatok!

A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes alkotógárdája nem törekszik újfajta színházi nyelv megteremtésére, célkitűzésük „a magyar népi kultúra feltárása, hiteles bemutatása, népszerűsítése és átörökítése”. A Táncoljatok! című előadásukkal kapcsolatban kifejezetten indokolt alkotógárdát emlegetni, hiszen Gábos Endre táncos-rendező a műsort kollégái koreográfiáiból szerkesztette össze. Ha a csíkszeredai táncosok nem is folytatnak formabontó színházi kísérleteket, közösen létrehozott előadásuk mégis elmozdul a hagyományos folklór-összeállítások tematikájától. Hiteles, autentikus anyagokat bemutató kis etűdjeiket irodalmi igényű szövegek felmondásával fűzték össze, a szövegek általában a táncról és a táncos-létről szólnak. Színpadukon minden egyszerű, sallangmentes, emberi. A régi táncokat nem színezik manírosan, akinek jó kedve van, az mosolyog, de vannak, akik inkább komor szépséggel, méltósággal táncolnak. Hajdanán eleink is így járhatták, mai követőik előadásmódjukban hozzájuk hasonlítanak, de érződik rajtuk az anyag, a hagyomány tisztelete. Nemcsak az eltérő karakterek, a különböző generációk összesimuló együttléte is megnyugvást, pozitív energiákat sugároz. A zene, a dalok, a táncok eredeti szépségükben mutatkoznak meg, ha a szakember találhat is az előadásban javítanivalót, a Táncoljatok! a nézőnek maradandó, csodálatos élményt nyújt. Ezek azok az alapok (tánc- és zeneanyagban, habitusban, lélekben), melyekhez mindig érdemes visszatérni, melyekből mindig lehet meríteni, melyeknek őrzőit tisztelet és elismerés illeti. És ezektől az alapoktól lehet elrugaszkodni, hogy az alkotó ember a változó világra új formákkal és tartalmakkal reagáljon.

Stabat Mater

A 12. EHTET-en az alapoktól legmesszebb a Nagyvárad Táncegyüttes rugaszkodott el: a Kun Attila koreografálta, a budapesti Közép-Európa Táncszínházzal (KET) közösen létrehozott Stabat Mater című táncoratóriumnak a néptánchoz semmi köze nincs. A szakmai kerekasztal-beszélgetésen ki is robbant a heves vita arról, hogy az EHTET néptáncegyüttesek, avagy táncegyüttesek találkozója-e. Bár ebben a kérdésben nem látok a kulisszák és az indulatok mögé, de erősen gyanítom (ezt többen meg is fogalmazták), hogy a vita tüzét nem kölcsönös művészi-világnézeti elutasítás táplálja, hanem – akkor más nem is lehet – eltérő érdekek. Ezek között pedig vannak rövid, és vannak hosszú távúak. Meggyőződésem, hogy az erdélyi magyar táncegyüttesek ügyét hosszú távon az összefogás szolgálja jól, ez ügyben elég arra utalnom (ahogy cikkem elején már tettem), hogy például a negyven év alatti generációk többsége láthatóan-érezhetően egyformán igényli-szereti a hagyományosat és az újat. Mert a kettő éles, kizáró szembeállítása mindig mindenhol mondvacsinált érdekakció. Olyan van, hogy valaki az egyikben jobb, a másikban meg kevésbé (és fordítva), de olyan normális kultúrafogyasztó (ne féljünk ettől a szótól!), szerintem Erdélyben sem létezik, aki szereti a népdalt, de utálja a Quimbyt és a Péterfy Borit, rajongva olvassa Bornemissza Gergelyt, Kemény Zsigmondot és Tamási Áront, de ki nem nyitná Bartis Attila vagy Dragomán György regényeit, vagy esküszik a Heveder zenekarra, de elutasítja a Tesztoszteront. Illetlenség ebből generációs kérdést kreálni, de jómagam sokfelé azt tapasztalom, hogy főleg a fiatalok utasítják el a szüleik generációjában fellelhető merevséget, számukra – a hagyományok tisztelete mellett – evidencia a nyíltság.

Megnyitó / fotó: Barabás Zsolt

A Stabat Mater egy hősies és igen hasznos művészi vállalkozás. Kun Attila és a KET húzóemberei a közös munkában olyan tánctechnikát, testtudatot és szemléletet csepegtettek a Nagyvárad Táncegyüttes nyitásra fogékony tagjaiba, mely művészi fejlődésüket, világlátásukat élményszerűen gazdagítja. Egészen biztosan nem ez a néptánc kibontakozásának az útja, de a darabra jellemző, modern baletten alapuló mozdulatnyelv és a kortárstánc-szemléleten nyugvó gondolatiság csakis hasznos kitérő lehet egy alternatívákat kereső táncegyüttes számára. Az elvont, de értelmezhető, finom narratív szál mentén szerveződő koreográfia szerteágazó befogadói értelmezésekre nyújt lehetőséget. Ez – az élményszerzés mellett – a közönség számára is kiváló tanulási alkalom.
Ez utóbbi mondat a fesztivál egészére is igaz. A 12. EHTET szervezői, a Háromszék Táncegyüttes munkatársai minden téren kitettek magukért. Színvonalas megmutatkozási lehetőségeket teremtettek az együtteseknek, a szakmai értékelések, beszélgetések korrekt lebonyolítása mellett az információáramlást egyéb eszközökkel is segítették (itt elsősorban a folyamatos sajtójelenlétre és az E[H]TŰD nevű, reggelente friss anyaggal jelentkező fesztiválújságra gondolok), de mindenekelőtt a kísérő off programok megszervezését emelném ki. Voltak beharangozó városi villámcsődületek, a már emlegetett Tesztoszteron-koncert mellett igen színvonalas és sikeres kortárs-dzsessz koncertet adott az Impro-Víziók 2.2 formáció, szerveztek táncosoknak szakmai továbbképző workshopot, a megnyitón a fesztivál ideje alatt végig megtekinthető viselet-kiállítás is nyílt. Mindezek mellett számomra külön élmény volt az M Studio fellépése. Tavaszi áldozatuk (rendező-koreográfus: Andrea Gavriliu) a sajáthang-keresés sikeres, kitűnő példája. Bár megdöbbentő újdonságokat jómagam nem láttam az előadáson, de a kortárs kifejezőeszközök (nem kell elhallgatni: helyenként klisék) markáns, egyéni birtokbavétele hatalmas, a nézőket is megmozgató energiákat szabadított fel a társulatból. Emellett igen szimpatikus volt a többször tetten érhető önironikus önvizsgálatuk. A fesztiválon megélhető volt korunk művészetének egyik alapigazsága: manapság sokféle stílusban lehet alkotni, de hitelessé csak az önazonosok válnak, ehhez pedig nélkülözhetetlen az önismeret, az önvizsgálat.

Sepsiszentgyörgy, 2016. október 13-16.