Jegyzet

Mozgásszínház

Péter Márta: A mindenség csapásán

Japán-koreai-magyar koprodukció: Being and nothingness -

Batarita próbál a lényegig hatolni. Látszik, hogy a felszínnél többre vágyik, s bár – nyilván nem véletlenül – a táncos létre és a táncoló testre gondolva kérdéses utat választott, az biztos, hogy filozófiai mértékkel a Mindenségre tekintő csapást talált…

A butoh valójában nem tánc, s így nem is kortárs tánc, sokkal inkább filozófiai tételek testi/fizikai vetülete, tehát filozófia, testre szabva. Színpadi mivoltában egyfajta spekuláció, a butoh szellemiségének kulturális terméke, amely a múlt században – és a történelemre tekintve immár többedik felvonásként – a nyugati emberek kelet-éhségét szolgálta. Ám a piacképes kulturális termék létrehozásában leginkább azok a nyugaton élő ázsiai (főleg japán) színpadi művészek jeleskedtek, akik ráéreztek e szellemi hiányra.

bata2
Amit errefelé butoh táncként ismernek, az javarészt épp a külsőségekkel azonosítható modor, vagy sokszor modorosság szigorú megjelenítése (festett arc/test, lassú mozgás, befelé forduló lábfejek, különféle természeti elemek, pl. föld, homok, víz, kíséretül pedig titokzatos hangzás- és fényvilág, stb.) amelyek még látványos alkalmazásukban sem azonosak a filozófiát valóban élő keleti mesterek stílusteremtő szellemiségével. Gyanítható, hogy az autentikus személyek a butoh tánc nevű színpadi szülöttre is csak rácsodálkoztak (vagy rácsodálkoznának), ha egyáltalán… Persze ne az olykor már öregedő, filozófiából is üzletet kovácsoló „mesterekre” gondoljunk (közöttük szép számmal akadnak önjelölt „guruk” is, akiket lógó nyelvű mester-vadászok követnek „beavatásért” pipiskedve), hanem a kevesekre, akik nem váltják apró pénzre a tudásukat, és workshopokat se szoktak rendezni. Filozófiájuk sarkalatos pontja ugyanis épp az ego, az én kötelékétől való szabadulás, illetve a tudati minőség, vagyis a tudatosulás fokozatai, végül is tehát az ember és a mindenség viszonya. És itt elérkeztünk a hazai tánc világában butoh táncosként aposztrofált Bata Ritához, vagyis Bataritához, aki új előadásában a koreai Shin Eunju és a japán Sumi Masayuki társaságában lépett színpadra, s amely előadásnak a tematikához illő címe: Being and Nothingness (Lét és Semmi). Ahogy olvasni, a koprodukcióban készült művet eredetileg 2015-ben mutatták be Dél-Koreában, a Busan Nemzetközi Táncvásár keretein belül. Aki már látott ilyen bemutatót, annak egyébként a darab címe bármi lehetne (hiszen, ahogy mondta is valaki, az előadás alatt lényegében a saját gondolataiba mélyedt), aki pedig először csábul ilyen programra, az vagy nem érti, vagy ámulatba esik valamilyen külsőséges élménytől (esetleg a lassú, lebegő mozgás vagy a homok manipulációja hat rá – mindegyikre akadt példa). S vannak kivételes találkozások is, ám az, hogy az érzékelő emberben, a nézői személyiség mélyén valójában mi történik, nem derül ki, de az adott filozófiára vetítve, talán nem is érdekes.

bata
Az előbbiek után nem meglepő a színpadkép; a sokáig sötétben úszó, csupán tovalebegő fényekkel/csillagokkal megtűzdelt tér két oldalán homokkupac. Sejtelmesen derengő alakok, valaki a földön, másvalaki távolabb mozdul, olykor minden kivehetetlen. Az egyetlen érzékelhető zenei váltás után ritmikusan villódzó fények szabdalják a kis dombokat, és a jelenetben mindkét női szereplő kapcsolatba kerül a föld elemmel; Batarita a kezéből pergeti alá, mint a múló idő jelét, s közben szájtátva csodálja a földi történést, míg társa a lábával dolgozza szét a porhanyós anyagot. Középen pedig a koreai férfi előadó mozogja szinte észrevétlenül és önuralomból nőtt könnyed erővel a létezés váltásait. Ötven perc telik el, van idő gondolkodni. Például azon, hogy az ember ebben a háromdimenziós világban és a szigorúan ehhez a világhoz tartozó fizikai testében miképp éli meg a Semmi fogalmát. Hogy e duális földi létezésben kényszerűen férfiként és nőként létezve miként élheti meg az Egységet. Hogy testben megélheti-e a test fölöttit? Hogy hiteles közvetítője lehet-e annak, amiről hírt szeretne adni? Mert azt olvasmányainkból is tudni, hogy az embert az elmúlt évezredekben is foglalkoztatták a Mindenség dolgai, ám javarészt teoretikusan, fogalmi szinten kifejtett válaszokkal szolgált. A lényeget nem érinthette.
Batarita próbál a lényegig hatolni. Látszik, hogy a felszínnél többre vágyik, s bár – nyilván nem véletlenül – a táncos létre és a táncoló testre gondolva kérdéses utat választott, az biztos, hogy filozófiai mértékkel a Mindenségre tekintő csapást talált, és megnyilatkozásai szerint ahhoz tartja magát. A fontos vállaláshoz fontos útravaló lehet egy tizennegyedik századi zen-szerzetes, Tetto Giko pár soros búcsúverse: „Az igazságot sohasem kapjuk / valaki mástól / Mindenki saját maga által / nyeri el azt. / Katsu!

Being and Nothingness (japán-koreai-magyar koprodukció – Nemzeti Táncszínház)

Rendezés, zene, látvány: Kawasaki Yoshihiro, Koreográfia, tánc: Shin Eunju, Sumi Masayuki, Batarita.

Marczi Közösségi Tér, 2016. december 1.