Jegyzet

Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Ha úgy tetszik…

Gangaray Trambulin: Secret Vibe – Titkos rezgés -

…a maguk módján és szintjén fegyelmezetten megküzdenek a tőlük megkövetelt (tánc)technikával, és bár többször ugyanazt egyformán és egyszerre kell táncolniuk, egyéniségüket szabadon engedve, önfeledt örömben mozognak-előadnak.

A Secret Vibe – Titkos rezgés előadásán sem időm, sem késztetésem nem volt gondolkodni. Helyette – ész nélkül – örültem. Különös, eget rengető, avagy korszak-átrendező okom nem volt ugyan rá, de van úgy, hogy az embernek egyszerű evidenciák is örömet okoznak.

vibe2Fotók: Mészáros Csaba

Ha lett volna időm gondolkodni, nyilván eszembe ötlik a kérdés, hogy a látott koreográfia vajh eléggé korszerű-e. Szabad-e egyáltalán kortárs táncnak nevezni? De mivel azóta sem volt időm (sem késztetésem) az ez irányú gondolkodásra, el is vetettem eme kérdést (esztelen örömmel), és úgy döntöttem: a kortárs tánc sokak által fennen hordozott kortársosság-fokmérőjét ezúttal nem rántom elő. Jómagam nem lévén farizeus, bevallom: szerintem a Titkos rezgés a kortársosság-bemérésen minden bizonnyal alacsony osztályzatot kapna, mert a produkció sem a táncot, sem a színházat nem kérdőjelezi meg alapjaiban, sőt, szándékosan kacérkodik populáris látvány- és hallványelemek megjelenítésével. Én ezzel úgy vagyok, mint a rajzfimben a Sylvester macska, akit a korszerűség követelményeinek megfelelően tudományos módszerekkel le akarnak szoktatni a Csőrike-evésről: szeretem a (ha úgy tetszik: hagyományos) táncot és a (ha úgy tetszik: hagyományos) színházat, mint macska a madarat.

vibe3
Ebből következik, hogy nem tudok, és nem akarok leszokni annak öröméről, hogy láthatok tizennégy fiatalt a színpadon, akik a maguk módján és szintjén fegyelmezetten megküzdenek a tőlük megkövetelt (tánc)technikával, és bár többször ugyanazt egyformán és egyszerre kell táncolniuk, egyéniségüket szabadon engedve, önfeledt örömben mozognak-előadnak. Igen, örülök annak az evidenciának, hogy a koreográfiában minden mozdulat belülről (értsd: lélekbelsőből) indul, és koordinált testen realizálódik. Örülök annak, hogy a Titkos rezgésben (ha úgy tetszik: hagyományos) szcenírozást látok, színpadszerű színpadra vitelt, amelyben nem sokkolóan újszerű, de igényes világítás támogatja az elvont üzenetet. Ez nem azt jelenti, hogy annak nem tudok örülni, ha mindennek a mindent alapjaiban megkérdőjelező ellenkezőjét fedezem fel egy – hagyományos értelemben – színházszerű működésnek, vagy táncolásnak nem nevezhető performanszon, happeningen, szeánszon, együttléten avagy csoportterápián. Igen, határozottan örülni szoktam a valamihez képesti semmi tehetséges, eredeti színpadi megjelenítésének, pláne ha az egy generáció életérzését, társadalmi beágyazottságát hivatott jelképezni, de nem tudok eltekinteni attól az aprócska ténytől, hogy – mivel a semmi egy idő után tovább már nem semmisíthető – az út úgyis, elkerülhetetlenül a valamihez vezet vissza. A Titkos rezgés pedig valami.

vibe4
A Titkos rezgés is egy (sőt: ugyanazon) generáció életérzése, csak nem dekonstrukció, hanem konstrukció. Nem olyan egyszerű a képlet, hogy vannak kiábrándult, ám realista pesszimisták, és velük szemben (a kicsit butácska és felszínes), hazug, délibábos álmokat kergető hurrá-optimisták helyezkednek el – ez a művészet hátteréül szolgáló társadalmi valóságra sem jellemző.

vibe5
A tudatos és direkt nem-gondolkodásom végére arra jutok, hogy ugyannak a (fiatal, a világot éppen felfedező és birtokba vevő) generációnak a tagjai egyszerre igénylik a stafétabot-átvevést és a mindent tagadást, mikor éppen melyiket. A kortársosság fokát sem ők méregetik magukon, mert őket nem a mások általi besorolásuk érdekli, hanem az, hogy megtalálják a helyüket a világban, és eközben lehetőleg jól érezzék magukat. A felfedezendő világ meg igen széles: a mindent tagadás és a hagyományápolás látszólag messzi tartományai hatalmas területeken fedik át egymást, és a magukra méltán büszke kreatív fiatalok tisztában vannak vele, hogy bárhonnan bármit joguk van előszedni, és azt kedvükre magukévá tenni.

vibe6
Nos, a Titkos rezgés a benne létrejött „kedvükre magukévá tevés” okán kortárs műalkotás, méghozzá a javából. Tizenhat inkább tizen- mint huszonéves „alig” táncos hihetetlen mozdulat- és önkifejezés-éhséggel teszi benne magáévá a máris igen tehetségesnek mutatkozó elsőműves koreográfus, Rónai Attila koreográfiáját. A kezdő táncalkotó a Gangaray Dance Company Trambulin nevű „komplex képzési és tehetségkutató programjában” résztvevő tanulókkal dolgozott, és amellett, hogy táncolni tanította őket, megcsináltatta velük a koreográfiát, előcsalta és megjelenítette a táncosok karakterét. Csapatot hozott létre, mely ha kell, tánckarként működik, miközben markáns egyéniségekből áll. Az önfelszabadítás mellett a fiatalok láthatóan máris érzik-értik, hogyan kell a lélekbelsőből indított, koordinált testen realizált mozdulatokat akcentusokkal ellenpontozni, megszerezték a professzionális mozdulat-frazeológia tudását, a mozgáselemeket nemcsak egymás után kivitelezik, hanem össze is kötik. A koreográfián – bár balettra utaló jelek alig láthatók benne – egyértelműen érződik Rónai klasszikusbalett-képzésen pallérozódott testtudata, és én – mint már említettem: gondolkodás nélkül – beleéreztem Ohad Naharin GAGA-filozófiáját is, mely hol közvetlenül, hol közvetve áthatja az izraeli kortárstánc-kultúrát (Rónai Attila jelenleg az izraeli gyökerű, londoni Hofesh Shechter Company táncosa). Ugyanis a GAGA-nak (is) az egyik legfőbb jellemzője a kifinomult belső igényesség.

vibe lead
Még nem tudni, hogy az előadáson résztvevők közül hányan lesznek professzionális táncosok. Mindenesetre annyi tudással már mindannyian rendelkeznek, hogy lenne mit alapjaiban megtagadniuk, hogy aztán valamihez visszatérhessenek. Rónairól viszont még egészen biztosan sokat hallunk.

Secret Vibe – Titkos rezgés (Gangaray Trambulin)

Fotó és zene: Frédéric Despierre (Golden Ratio). Koreográfus: Rónai Attila.
Előadók: Gangaray Trambulin.

Bethlen Téri Színház, 2016. december 3.