Jegyzet

Kortárs tánc

Antal Klaudia: Mégis mi után?

Generation After – Polish Performing Arts Showcase -

Generation After – ezt a befejezetlen címet kapta az idén első alkalommal megrendezett varsói előadóművészeti showcase. A szándékosan félbehagyott cím a fesztivál fókuszára irányítja a figyelmet: mi a viszonyítási pont?

Mihez képest ragadható meg a fiatal generáció törekvéseinek újdonsága? Milyen öndefinícióval rendelkeznek? Fontos és releváns kérdések ezek, főleg egy olyan tekintélyes színháztörténeti- és művészeti tradícióval rendelkező nemzet esetében, mint amilyen a lengyel, akik kapcsán mindenkinek Grotowski szegény színháza és Kantor halálszínháza jut először az eszébe. De mi jellemzi 2017-ben a lengyel színházat? Milyen irányt vesz az Y generáció? E kérdések megválaszolását tűzte ki feladatául a varsói showcase: célja a fiatal színházi alkotók, illetve az új trendek és formanyelvek bemutatása volt a külföldi szakma számára.

var ofOffering What We Don’t Have To Those Who Don’t Want It / fotó: Dieter Hartwig

A látottak meglepően, sőt, zavarba ejtően hatottak rám: a produkciók megközelítésmódjai korántsem bírtak az újdonság élményével, számomra hiányzott belőlük az a másság, az az eltérő gondolkodásmód, mely valóban valami után tudná helyezni a bemutatott generációt. Nem a tradícióktól való elszakadás és elkülönülés szándékát, hanem pont az ellenkezőjét, az alkotásokon a visszatérést véltem felfedezni az avantgárd hagyományokhoz, a performansz-alapú eseményekhez. Az avantgárd hagyományoknak megfelelően az előadások performerei saját testüket, személyiségüket és közvetlen környezetüket használták fel témaként és kifejezési eszközként; a nézők figyelmét elsősorban a test és a személyiség, a művész és a közönség lehetséges kapcsolataira igyekeztek irányítani.

vars1Golden Demons

A Golden Demons performerei a saját személyiségük ismeretlen és idegen elemeit, a maguk előtt is titkolt vágyaikat és félelmeiket kívánják napvilágra hozni, barátaikkal és családjukkal folytatott párbeszédeiket osztják meg velünk, és a test gesztusnyelvi eszköztárát igyekeznek feltárni különböző fogalmak és érzések – például szerelem, öröm, depresszió, szenvedély – megjelenítésével. Az Offering What We Don’t Have To Those Who Don’t Want It három előadója a szerelem és a szeretet nyelvi és testi formáit keresik: háromszólamú kórusműként először különböző szerelmes leveleket olvasnak fel, majd az érzelmi kapcsolatok bonyolult alá-, fölé- és mellérendelt viszonyrendszereit mozdulataikkal vizsgálják, festik le. A zene és a test kapcsolatát viszi színre a This is Musical férfiszólója, melyben a performer teste ritmikus hangszerként felesel az elektronikus zene taktusaira. Az állatias ösztönök, a vad és nyers erő felszínre törésének folyamata követhető végig a táncos testén, aki alámerülve az őrület egyre mélyebb bugyraiban fokozatosan megválik ruháitól és vele együtt emberi mivoltától, mígnem teljesen eltárgyiasul. A vásznon megjelenő homoerotikus pornófilm jelképezi a végállapotot, vagyis a testiség, illetve a nyers és puritán ösztönök eluralkodását a szellem felett. A Make Yourself című koreográfia a transzkultúrát, az önkeresés és kiteljesedés folyamatát tematizálja: a táncosok mozdulatai egyszerre idézik fel a fitneszedzés és a jógaóra gyakorlatsorait, illetve az elektronikus partyk szeletelő mozgásvilágát. A csoport szellemi vezetője eltorzított géphangon, arca előtt fekete vudu-maszkot tartva beszél a közönségnek az „öncsinálás” művészetéről. Erőltetett a párhuzam a vudu rituáléi és az elektronikus partyk transzállapota között. Az előadás a korábban említettekkel egyetemben harsány és felszínes.

vars3This is Musical

Bár a produkciók az avantgárd tradíciókból merítenek, nem törekszenek a hagyományos formák művészi felbontására, az új utak keresésére: az előadások többsége a lingvisztikai és kinesztetikus jegyek közti ellentétre, a mikrofonok és hangfelvevők elidegenítő hatására, az itt és most játékára, illetve annak megtörésére épülnek. Hiányzik belőlük az a forradalmi hevület, az a motiváció, az az öndefiníciós szándék, melytől üres fecsegés helyett erőteljes kiáltványokká tudnának válni.
A showcase programjai közül számomra két produkció emelkedik ki: a pURe női szólója a test természetes állapotát, a mozdulatok térbeliségét vizsgálja, mely nélkülözi mindazt a harsányságot, melyben a korábban említett produkciók túltengnek. Az egyszerűség és tisztaság jellemzi a teret és a koreográfiát egyaránt. Meztelenül, a közönségnek háttal áll a táncos, akinek mozgása először csupán apró rezdülésekből áll, melyek később fokozatosan összeadódnak. A nézői figyelem irányítása, illetve a meztelen női test aprólékos és objektív szemlélése a cél. A Mothers of Steel alkotópárosa azt helyezi górcső alá, hogy milyen helyzetekben engedjük meg magunknak a nyilvános érzelemkifejezést. A performerek változatos intenzitású zokogása zenei műként és koreográfiaként is értelmezhetővé válik, az előadók hangulatváltozásai kihatással vannak a test összes porcikájára. Tökéletes összhang uralkodik a táncosok között, érzékenyen reagálnak egymás rezdüléseire és hangjára, amikor azonban az előadás politikai színezetet kap – megjelennek a romániai és lengyelországi történelmet vázlatpontokba szedő táblácskák a ruhaszárító kötélen – direktségének köszönhetően elveszti érdekességét és izgalmát.

vars4pURe

A három nap során az előadások megtekintése mellett szakmai találkozókra is sor került, melyek új perspektívából világították meg számomra a látottakat: a szakmai beszélgetések során kiderült, hogy a lengyel tánctörténetben nincs olyan nagy előd, mint például a színházban Grotowski. A második világháború után hanyatlásnak indult a táncélet, a táncosok, koreográfusok külföldön kerestek maguknak tanulási és bemutatkozási lehetőséget, a Lengyelországban maradt alkotók elsősorban az expresszív tánc hagyományából merítettek. Az utóbbi években lendült fel újra a lengyel tánckultúra, a fiatalok hazacsábítása érdekében különböző centrumokat hoztak létre és rezidenciaprogramokat szerveznek. A fiatalok, szakítva az expresszionista műfajjal, olyan példaképeket választanak maguknak, mint például Jérôme Bel.
Irigylésre méltó a lengyelek hozzáállása a kultúrához: pénzt, időt és energiát nem kímélve foglalkoznak a művészet támogatásával, a fiatalok felkarolásával. A showcase egyik helyszíne, a Nowy Theatre – amilyenné az Artus válhatna megfelelő anyagi hozzájárulással – csupán egy éve épült, az alkotók és a közönség azonban már otthonosan mozog a tágas, világos közösségi tereiben. Bár az előadások többsége nem nyerte el tetszésem, remélem, hogy lesz még folytatása a varsói showcase-nek, mert az ehhez hasonló találkozókra nagy szüksége van az alkotóknak és a kritikusoknak egyaránt.

Generation After – Polish Performing Arts Showcase, Varsó, 2017. február 23-25.