Horeczky Krisztina: Mégis, kinek az élete?
AVOEC Performance: RMQS -
…nem az a probléma góca, hogy nagyjából két és fél bővített mondatban summázható, mi történt a színpadi térben, hanem az, hogy a látottak teljességgel mentesek a radikalitástól ‒ ellentétben a mosolyra ingerlő modorossággal, mesterkéltséggel.
RMQS: Raising My Queer Self, azaz, Felnevelni queer önmagamat. Hogy mindez mit jelent(het), azt próbálta megtudakolni Kollár Bálint is az AVOEC Performance előadó- és alkotópárosával készített, A darab lényege a transzformáció című interjújában a Trafó blogján. Bebocsátásra várva a Stúdióba, a faliújságon olvasottakat úgy könyveltem el: nem mindenki a szavak embere. A brazil Luiza Moraes és az amerikai Lori Baldwin Budapesten találkozott 2013-ban, azóta „szembeszállnak a binaritással, elfogadhatóvá teszik a bizonytalanságot, miközben az experimentális és tradicionális művészet határait feszegetik” ‒ áll a műismertetőben. Ami bizonyos, és a nézők számára (köztük sok-sok külhoni ifjú és queer) nyilvánvaló: a magukat a kétváltozós genderen ‒ a heteroszexualitáson és a monogámián ‒ kívül meghatározó személyeket nevezzük queernek. A kérdés tehát az, hogy a másság miféle jelentést, tartalmat hordoz a kettős számára, s főleg, miben áll(t), hogy felcseperedjék a queer-identitásuk? Bátorkodom, hogyan határozzák meg magukat nem pusztán az LMBTQIA-(szub)kultúrán belül/kívül, hanem kisebbségként a „többséghez” képest is?
Fotók: Melis Alpas
A független kortárs tánc- és mozgásprodukciók egyik sajátja, hogy a személyes hangú/szerzői munkák létrehozói feladatuknak tartják reflektálni koruk társadalmi kérdéseire-problémáira, ezzel deklarálva öntudatos, néha gőgtől sem mentes különállásukat a (neo)klasszikus balettszcénától, és a gyönyörködtetésnél, a virtuozitásnál vagy a szórakoztatásnál többet nem akaró, és többre nem is képes táncalkotásoktól. Ezen mozgásformák képviselői esztétikai értelemben is emancipáltabbnak tekintik magukat a táncszcéna más utat járó, másfelé vállalásokat teljesítő tagjainál, részint mert úgy hiszik (van, hogy okkal), intellektuális tartalmat közvetítenek. Ennek a néha tüntető különállásnak az egyik vízjele ‒ a sokszor belterjességbe torkolló vallomásosságon, a szereptévesztésen, és a trendkövetésen túl ‒, hogy e darabok mozgásnyelve sokszor a végletekig redukált, minimalista; következésképp, ennek ellenpontozására is, gyakorta (túl) hangsúlyossá válik a verbalitás.
Az AVOEC Performance háromnegyed órás előadása lakmuszpapír- és talán gyerekbetegség-szerűen mutatja meg, viseli magán e leírt jellemzőket. A gyerekbetegség-szerűséget azért feltételezem bizonyos jóindulattal, mert a duettet nem tartom sem érettnek, sem professzionálisnak, dacára annak, hogy a kompánia tagjai tanítják is azt, amit művelnek. (Szarkasztikus megjegyzés elfojtva.) Mivel ‒ üssék bár rám a nyárspolgár billogját ‒ a földön hempergést, az ücsörgést és a komótos fölkászálódást a linóleumpadlóról továbbra sem áll módomban táncnak minősíteni, az RMQS egy, az improvizáción alapuló, és a megzápult kortárs kliséket karikatúraszerűen visszatükröző performansz. Ezért nem az a probléma góca, hogy nagyjából két és fél bővített mondatban summázható, mi történt a színpadi térben, hanem az, hogy a látottak teljességgel mentesek a radikalitástól ‒ ellentétben a mosolyra ingerlő modorossággal, mesterkéltséggel.
Önmagában műkedvelő eljárás, hogy a bizonytalanságot, a kétséget ‒ amely az opus alapérzése ‒ bizonytalansággal érzékeltetik. Azaz, zavarodottan motyognak („It’s not easy”, „It is really hard”, „Take a break” etc.), a szavakat, tőmondatokat többször elismételve, és esetleges, tétova mozdulataikkal is mintha a határozatlanságukat nyomatékosítanák. Mindez azonban úgy hat, mint egy kísérleti fázisban formálódó, de a kockázatoktól tartózkodó mű. Álságos volna nem megjegyeznem: eleve nem fedezek föl rizikót abban, amikor olyan témához nyúlnak, amely a politikai korrektség jegyében is biztos fellépési lehetőségre, továbbá a civilizált országokban támogatásra számíthat; az RMQS tárgya pedig ilyen téma, és az AVOEC Performance ilyen társulás. (Az, hogy milyen a PC-művészet, önálló dolgozat tárgya lehetne.) Ezekben az esetekben tehát kivált elvárható volna, hogy az alkotók egyéni hangot üssenek meg, feszegessék vagy áttörjék önnön korlátaikat, de ha már nem mutatkoznak sem vakmerőnek, sem innovatívnak, legalább ne tűnjenek léhának. Továbbá – horribile dictu ‒ ha már módjukban áll, viseltessenek bizonyos felelősséggel, elkötelezettséggel a közösségükhöz tartozó elnyomott, meghurcolt, a társadalomból kivetett, mezsgyére szorított, fizikailag és verbálisan bántalmazott sorstársaik iránt, akik közül sokan az életükkel fizetnek a nyíltan vállalt nemi identitásukért; azért, hogy azok mernek lenni, akik.
E felelősségvállalás része, hogy a produkciójukkal érdeklődést keltsenek, kíváncsivá és nyitottá tegyék a nézőt ‒ különösen a nem az LMBTQIA-közösséghez tartozót ‒, ahelyett hogy arról panaszkodnának vetkőzés közben, milyen melegre állították a fűtést a teremben. Pusztán a gyökeresen eltérő attitűd érzékeltetésére, hangsúlyosan kerülve az összehasonlítást, főleg a párhuzamot: Jérôme Bel a Trafóban tizenöt magyar szereplővel bemutatott nemzetközi projektje, a Gala, ez a fölszabadító, egyszerre megrendítő és ujjongásra késztető endorfinbomba tanúsította, hogy az egyszerűség, a póztalanság és a sallangmentes őszinteség milyen érzékennyé, empatikussá teheti a szélesebb nyilvánosságot a másság, a különbözőség iránt. Hogy milyen katartikus, amikor valaki az, aki. Ugyanakkor a francia konceptművész azt is igazolja, hogy önmagunk pőre (fel)vállalása, és/vagy hogy a legpozitívabb értelemben hülyét csináljunk magunkból valamiért, ami téttel bír, nem lehetséges reszkír nélkül. A tét- és reszkír nélküli RMQS azonban nem nyit a nagyérdemű felé, hanem ellenkezőleg: magába zárkózik, már-már szektás jelleggel; olyan, mint a hagymázas, affektált hadoválás, miközben folyvást arra ügyelnek, hogyan kerülgessék a forró kását. Belátható, ennek hatása éppen olyan, mint a mellébeszélésé ‒ szemben az őszinteség erejével, ami egyébiránt a legeredményesebb manipulációs technika is. Leegyszerűsítve: a végtagjaikat kímélő Baldwin és Moraes elkendőz, ahelyett hogy föltárna. Nem állítom, hogy mindez hamisság, de bizonyosan a saját hang, a karakter(esség), a felnőttség hiánya.
Ezért, hogy mindezekhez képest mellékesnek találom, mennyire didaktikus megoldás, amikor hosszú percekig fehér ragasztószalaggal háromszögeket ragasztgatnak a linóra ‒ ekkor mozogva a legtöbbet. A geometriai forma ‒ mint ismert ‒ az 1970-es évektől a melegjogi mozgalom, a meleg büszkeség szimbóluma, másfelől a náci koncentrációs táborokban rózsaszín háromszöggel bélyegezték meg a homoszexuális rabokat, feketével pedig az antiszociálisnak minősített foglyokat. Az sem számít igazán, vajon miért dalol el Moraes néhány passzust a Gershwin-klasszikus The Man I Love-ból, vagy hogy miért meditálnak jó ideig, mélyeket hümmögve – ezzel is kitöltve az ólomlábakon cammogó perceket.
Az RMQS a személytelenség, a koncepciótlanság és a gondolattalanság álmosító elegye, miközben majd’ minden pillanatát áthatja a sablonosság. Ülök, kívül a háromszögeken, kívül mindenen, és eltekintve az enyhe bosszúságtól, nem érzek semmit; lógnak a kérdések a levegőben, majd’ a produkció végén ismét maradásra próbálják bírni a nagyérdeműt egy kis beszélgetésre az alkotókkal. Sokadmagammal úgy vélem, lett volna alkalom beszélni miről, egészen 45 percig.
RMQS (AVOEC Performance – Műhely Alapítvány)
Alkotók, előadók: Lori Baldwin, Luiza Moraes
Antré – Fiatal alkotók rövid stúdióestjei, 5.
Trafó Stúdió, 2017. március 27.
