Jegyzet

Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Korunk irreális valósága

Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál II. –

Játszani akaró és játszani engedett gyermeknél nincs őszintébb színpadi jelenség, a vér profi színészek is csak művi eszközökkel leutánozni tudják őket.

Előző miskolci cikkemben ott hagytam abba, hogy a teljes alkotói-előadói szabadság mellett a nézői szabadságról sem kellene elfeledkezni. Legalábbis az érzetét, az illúzióját mindenképpen jó megteremteni, mert ha annak csak az emléke megmarad a publikum egyes tagjaiban, már nagy lépést tett a színházművészet afelé, hogy bátor, szabad honpolgárok népesítsék be a hazát (kérdés persze, hogy van-e erre igény).

japJapánkert / fotók: Gálos Mihály Samu

A színházi nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Az olasz Compagnia TPO tagjai is minden bizonnyal ezt vallják, hisz az 5 éven felülieknek meghirdetett Japánkert című előadásukon szép számmal láthattam pillanatok alatt bátor, szabad színpadi lénnyé változó nagycsoportos óvodásokat. Mondhatnánk, nekik még könnyen megy – de ez nem így van. Az olasz táncos drámapedagógusok ugyanis felkészülten, kiérlelt módszerekkel érik el látványos eredményeiket, elég lenne részükről egy rossz mozdulat, egy félresikerült gesztus, és a gyermek bezárkózik, nem hajlandó többé szabadon magát adni a játékban.

Az interaktív előadás a ccc, vagyis children cheering carpet (gyermekvidító szőnyeg) módszerét alkalmazza, amelynek már a kedvcsináló elnevezése is bizalommal tölti el az embert.

jap1Japánkert

Magyar nyelven előadott verbális keretben tisztázódik az alaphelyzet: egy japán kisfiú nem szavakkal meséli el, merre járt, hanem azzal, hogy kövekből, levelekből, ágakból épít egy japánkertet. Az eleven képekkel bevilágított fehér balettszőnyeg kalandra csábítja a rálépőket, amit a táncosok ügyes előtáncolással prezentálnak. Majd hang nélkül, gesztusokkal, egyenként, vagy kisebb csoportokban felvezetik a japánkert-játéktérre a gyerekeket, ahol a folyton mozgó ábrák, képek segítségével különböző játékos feladatokat oldhatnak meg. Amikor az első, ötéves forma copfos kislány elkezdte négykézláb kergetni az előle folyton elillanó virágszirmokat, rögtön értelmet nyert a bevezető nyolc-tíz perc, és vele párhuzamosan hatalmasat ugrott az előadás hatásfoka, nívója. Játszani akaró és játszani engedett gyermeknél nincs őszintébb színpadi jelenség, a vér profi színészek is csak művi eszközökkel leutánozni tudják őket. Ha a Japánkertben az elején sikerül megfogni a fiatal kalandvágyókat, utána már minden működik magától, legfeljebb arra kell szeretetteljes, óvó tekintettel figyelni, hogy a világ felfedezése közben nehogy túlzottan elszabaduljon a pokol. Ez utóbbi kis mértékben kívánatos ugyan, de a teljes szabadság még a gyerekszínházban is csak illúzió.

reqRekviem

A délelőtti és délutáni egy-egy Japánkert után este a Kamaraszínházban ha nem is elszabadult, de valósággal megnyílt a pokol: a Kecskemét City Balett Rekviem című előadásán egy kisgyermek elvesztését élheti át a néző. Barta Dóra koreográfus-rendező szerint „A Requiem (Mozart alkotása – a szerk.) alkalmas arra, hogy olyasmiről beszélgessünk, amiről a hozzánk legközelebb állókkal is csak a legritkább esetben szoktunk.” Ez vitathatatlannak tetszik, de felmerül a kérdés: biztos, hogy kell erről táncjáték formájában is beszélgetni? Egyáltalán nem tartozom azok közé, akik táncban csak a vidám operett-betéteket kedvelik, de szerintem Mozart Rekviemjének puszta hallgatása is bőven elegendő, hogy átéljem – a magam, vagy más – gyászát, fájdalmát. Sőt: a konkrét színészi játékkal, átéléssel prezentált tánc még zavaró momentum is lehet, hiszen egy koreográfia sohasem tud annyira elvont lenni, mint a zene, pláne ha őrjöngő szenvedés, kórházi ágy és orvosigép-pittyegés is megjelenik benne. Lehet, a történést, narratív szálat is alkalmazó koreográfia konkrét gesztusai – és maga a tánc látványa – éppen hogy gátolják a már-már transzcendens fájdalom észlelését, megértését, átélését. Ritkán teszek közzé célzatosan spontán nézői megnyilvánulásokat, de nagyon beszédes, amit az előadás után egy fiatalanyuka-korú színházlátogató mondott: „nekem azért tetszett, szépen táncoltak benne”.

req2Rekviem

Ha nem is értem Barta alapkoncepcióját, az előadás szakmai erényeit látom: többször is ihletett, muzikális mozdulatsorozatok láthatók benne, arányosan váltakoznak szólók, kettősök, csoporttáncok, riasztóan érdekes a mozgó gyermekbáb és, hát, általában szépen táncolnak benne. Nem azt mondom, hogy hidegen hagy a színpadon látható fiatal anya kínja, szenvedéstörténete, de ha egy valóban megtörtént hasonló eseményről csak egy három-négy szavas rövid hírt kapok, az sokkal jobban megvisel. Azért ez mégiscsak csak tánc.

trashTRASHedy

A harmadik napon, délután a német Performing Group egy igen kedves, de legalább annyira lájtos PC-előadással jelentkezett. A TRASHedy játékos eszközökkel és komolyan felhívja a figyelmünket a környezetvédelem létfontosságára. A produkció a politikailag korrekt művészet azon ágába tartozik, mely szinte mindenhol általános elismerésre lel, nem egy szűk kis közönségnek szól, kicsit is normális emberből nem vált ki ellenszenvet, üzenetei igazságán nem lehet vitatkozni. A siker, az egyetértő taps eleve kódolva van (Miskolcon is bejött). A játék művészi hozadéka annyi, hogy hatni tud a gimnazista korú fiatalokra, képes megszerettetni a színházat. Hátha még lenne benne időközönként egy-egy nem környezetszennyező, artisztikus, színházi nagy durranás.

dr2Dr.

Az esti előadás a fesztivál egyik üde színfoltja lett. A Soós Attila rendezte Dr. című interaktív improvizációs játék (a Trojka Színházi Társulás előadásában) nem ego-feltáró, rejtett belső lélektartalmakat homályban hintáztató óvatos tornamutatvány, hanem nagykockázat-vállaló, feladat-végrehajtó színházi játék. A belépő nézők a játéktéren fekvő jókora papírra leírhatják röviden egy-egy emlékezetes álmukat. A három színész ezek közül kiválaszt néhányat, amelyeket az  Egy falusi orvos című Kafka-novella alapján készült színműben el fognak játszani. Nyolc-tízpercnyi felkészülési idejük van, közben a közönség megtekinthet egy kisfilmet, amelyben különböző korú és nemzetiségű emberek különös álmaikat mesélik el. A harsány, kamaszos, ám igen profi játék diákszínjátszásra és egyetemi helyzetgyakorlatok sorozatára emlékeztet, melynek lényege a begyakorolt eszközökkel, speciális technikákkal stabilizált szabad improvizáció. Ebben helyet kap tréfás szövegmondás, ének, zörejek, kellékezés, vetítés és sok-sok fizikai színházi akció, mozgás. Bár, mint az előadás utáni beszélgetésen kiderült, éppen ezen a táncfesztiváli bemutatkozáson a szokásosnál kevesebb mozgás került a frissen kapott álmok megjelenítésébe, a szereplők ezt maguk ismerték el, de az okát nem tudták megmondani. Lehet, kényelmesednek… (ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy lassan már közelebb lesznek a harminchoz, mint a húszhoz).

dr3Dr.

A Dr. előadása nagyon élvezetes és izgalmas. A produkció nem akar önmagánál többnek mutatkozni, a szereplők sem értékelik túl önmagukat (ez még a markáns beszélőkével bíró rendezőre is elmondható). Ám közben határozottan épülget egy saját színházfelfogás, és általa megfogalmazódik egy figyelemre érdemes vélemény az abszurd, irreális világról: korunk valóságáról.

(folyt. köv.)

Miskolc, 2017. április 28.