Jegyzet

Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Cirkusz az egész világ…

Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál III. –

A koreográfia bármelyik hazai vagy külföldi kortársbalett-együttes örömére válna, az alkotó-betanító Gergye valósággal csodát művelt a Miskolci Balett fiatal táncosaival.

Az utolsó két napra egy-egy előadás maradt: a Feledi Project Szálkák című Pilinszky-emlékezése és a legvégére a Miskolci Balett ősbemutatója, a Gergye Krisztián alkotta Harlequinade – szenvelgők komédiája.

sz1Szálkák / fotók: Éder Vera

Személyes okból is örültem a Szálkáknak, a budapesti bemutatójáról ugyanis lemaradtam, most viszont pótolhattam. Lapunknak Turbuly Lilla írt az előadásról (lásd itt: Szálkák és ölelések), és csak megerősíteni tudom az észrevételét: a koreográfia és konkrét versek között megfelelést nem kell keresni a műben. A Szálkákban Feledi János koreográfus még annál is jobban absztrahál, mint ahogy például a Psychében teszi azt (hogy csak a legutóbbi, ihletforrásként költészetet használó munkáját említsem).

Pilinszkyről nekem mindig eszembe jut az általa az Ars poétikájában felvetett fogalom, a mozdulatlan elkötelezettség. Paradoxon, ha valaki ezt akarja „eltáncolni”, a koreográfia lassan hömpölygő első negyedórájában mégis úgy éreztem, a hangulat, a lassúság, a történések, az akciózás ellenére súlyosan elterülő, megbonthatatlan nyugalom honol mindenfelé, és az a költő említett alaptételéről „beszél”. Utána sok Pilinszky-vonatkozás utalásszerűen megjelenik, felbomlik a színpadkép, a zene, a színpadi szerepek rendje, de az elvont szakralitás mint mozdulatlan elkötelezettség egy percig sincs veszélyben. Pilinszky biztos pont az életünkben, kultúránkban. Ettől függetlenül nem kockázatmentes a Feledi-Szálkákat táncfesztiválon műsorra tűzni. De Miskolcon az előadás varázsa megszületett, hatott, ezt igazolta az előadás végén a hosszú taps – és közben az elmélyült, feszült nézői figyelem is.

sz2Szálkák

Ahogy a Szálkáknak konkrét versekhez, úgy a Harlequinade – szenvelgők komédiájának nincs közvetlen köze például George Balanchine hasonló című balettjéhez, vagy az annak előzményeként ismert, Máriusz Petipa koreografálta Les Millions d’Harlequin című baletthoz. Ez már akkor kiderül, amikor Lukács Ádám az előadás legelején eltakarítja a porondon maradt lócitromot, a maradékot pedig – felemelve a manézst szegélyező gyepszőnyeget – szőnyeg alá sepri. Ezzel az elején tisztázódott: itthon vagyunk, a mában vagyunk, ez a táncjáték rólunk szól – annak ellenére, hogy a betóduló cirkuszi sereg mintha képileg leginkább az elmúlt századelő avantgárd festményeire emlékeztetne. A 100-150 évvel korábbi korszak célbavétele balett-történetileg is indokolt, hiszen akkortájt, a balett nagy korszakában tündökölt Máriusz Petipa, majd a műfajt forradalmasító Gyagilev Balett. Gergye Krisztián ugyanis – Balanchine-tól és Petipától eltérően – nem a commedia dell’arte karaktereinek „balettosításával” alkotta meg a maga „bohóckodását” (ez a harlequinade egyik köznyelvi jelentése franciául és angolul is), hanem kontextusként ötletszerűen, lazán kapcsolódó etapokból álló balett-történeti blődlikavalkádot kreált, amelyben felléptette-megtáncoltatta minden idők esendő-gyarló csepűrágóit, ha belegondolunk: magát az embert. Cirkusz az egész világ, és bohóc benne minden férfi és nő… – fordíthatjuk ki ez esetben találóan a híres Shakespeare-citátumot.

har1Harlequinade

A balett-utalások egy részét persze csak a belterjes, szakmai közeg értheti, de a nagyközönségből is nyilván sokan felismerik a kissé groteszkre torzított Ravel-Bolerót, Csajkovszkij teljes szépségében felcsendülő A hattyúk tava-témáit, Schubert Hattyúénekéből a Szerenádot vagy a Debussy-Egy faun délutánját. Ezekre káprázatos táncos bohóckodás zajlik, egyes esetekben kifejezetten balett-paródia, de Sztravinszkij Sacre du printemps-jának karcos tételére, félelemmel teli, expresszív össztánc kezdődik.

A koreográfia bármelyik hazai vagy külföldi kortársbalett-együttes örömére válna, az alkotó-betanító Gergye valósággal csodát művelt a Miskolci Balett fiatal táncosaival. Már a lócitrom-eltakarítás utáni első berontás a manézsba lehengerlően energikus, nemcsak a társaság harsány felfokozottsága magával ragadó, de színvonalasan előadott, technikás tánc is folyamatosan része a mutatványnak. Az ember azt gondolná, ezt sem fizikai erővel, sem lelkileg nem lehet egy órán át bírni, de lám, mégis: egy-két lassabb, pihentető tétel kivételével az előadást végig jellemzi a testi-lelki felfokozottság. Ám ami még ennél is nagyobb trouvaille: valamennyi táncos úgy ripacskodik egy órán át, hogy az előadás egy pillanata sem tűnik ripacskodásnak. Ez úgy lehetséges, hogy a teátrális, felnagyított gesztusok, a smink, a mimika mögött erős és hiteles színpadi jelenlét munkál, az előadók értik a dolgukat, mélyről felhozva emóciót, gondolatot, igényesen megalkotják figuráikat.

har2Harlequinade

Mindenki kitűnően teljesít, még a háttérben vagy oldalt is koncentrált a jelenlét. Igazságtalanság kiemelni bárkit is, de mégis külön említést érdemel a kicsattanó hercegnő-primadonnát hozó Bányai Mirjam, az artisztikus flegmaságával bájoló Hattyú-Mohai Cintia, a rettenetesen szerethető rémséges végzetasszony Kocsis Andrea és a truváj-gyáros kötéltáncosnő Kepess Boglárka. Öröm volt látni alkatához tökéletesen illő szerepben a humorát, erejét is fitogtató Fűzi Attilát, Bolla Dániel nem is kicsit lúzer illuzionistaként egyszerűen elbűvölő, Dragos Dániel mintha egy Jiří Menzel-filmből lépett volna elő (de akár Bob Wilson Vígszínházban is játszott 1914-ében is láthattam volna).

Az előadás végén Bolla felcsap fényképésznek, és sorra megörökíti bohóctársait. Mindenki meg is öröködik: a felvillanó fényben szelíden elalélnak, majd eltűnnek a porondot határoló függőleges gyepszőnyeg mögött, és onnan, már az örökkévalóságból még néhányszor visszaintenek. Fájdalmas, de felemelő vég: nemcsak az ember hal meg, hanem – olyan világban élünk, hogy lassan – a harlekinek is eltűnnek örökre.

har3Harlequinade

Fesztivál volt Miskolcon, de fesztiválhangulatot nemigen észleltem. A Horizont így elsőre, mintha a miskolciak belügye lett volna. Jó lenne, ha jövőre már a táncművészet országos közügyévé válna. Ahhoz több megszervezett kísérőprogram kell, és akkora keret, hogy az érdeklődő résztvevők maradhassanak egész héten, közösen tréningezhessenek, és nézhessék egymás munkáit.

Miskolc, 2017. április 29.