Jegyzet

Néptánc

Kutszegi Csaba: Fanyelű szerszámokkal dolgozó

Határtalan Táncfőváros II. –

Az idősebbek testét és néptánctudását még „fanyelű szerszámok” életvitelszerű használata (is) kupálta, a fiatalok pedig már tanulták, de elsajátították a tisztességet, az őszinteséget, a tánc, a dal, a zene egyszerű igazságát.

A fesztivál harmadik, utolsó napján a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes és a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes mutatkozott be.

Előbbiek vezetője, Benő Barna Zsolt az előadást követő közönségtalálkozón elmondta, hogy a néptáncot ők nem iskolában tanulták, mert náluk olyan (felsőfokú) oktatási intézmény, ahol magyar néptáncot lehetne tanulni, nincsen, mégis már tanítják is gyerekeknek: ki-ki a saját maga által kigondolt módszerrel, ötletekkel igyekszik átadni a maga szerezte tudást. András Mihály, a Hargita igazgatója szerint azért is nehéz manapság néptáncot tanítani, mert ehhez a mozgáshoz olyan izomzat kell, amilyennel a fanyelű szerszámokkal dolgozó férfiak bírnak, olyanok pedig a fiatalok között már nincsenek.

bekecs1Bekecs Néptáncegyüttes: Esszencia / fotók: Dászkel János

Ha csak e két ténybe belegondolunk, már azon is elcsodálkozhatunk, hogy egyáltalán létezik még Erdélyben néptánc. És nincs is végveszélyben, mert éppen ennek a két együttesnek a táncosai is rendszeresen tanítanak gyerekeket, méghozzá igen sokat, ezreket, akik közül a legjobbak később hivatásos táncosok lehetnek. A Hargitában már most is több generáció, mester és tanítvány együtt táncol.

A tíz éve újraszerveződött Bekecs értelemszerűen igen fiatal társulat, és a fentebb jelzett okok miatt érthető az is, hogy legfontosabb feladatuknak a hagyományok, egyáltalán a néptáncolás megőrzését tartják. Furcsa is lenne az autentikus néptánc előadásmódjának megújítását elvárni azoktól, akiknek a táncanyanyelv megőrzése, színpadi ébren tartása is komoly, embert próbáló feladat. Ennek megfelelően a Budapestre elhozott, Esszencia című előadásuk leginkább arról szól, hogy vannak még Erdély különböző tájegységeinek megtanulható régi magyar táncai, és a Bekecs tagjai ezeket képesek megtanulni és színvonalasan eltáncolni. Alázattal nyúlnak az anyaghoz, tisztelik a régi paraszti kultúrát és annak élő, vagy már eltávozott mestereit. A táncok mellett mindez az éneklésre és a muzsikálásra is igaz. Antal Áron koreográfiájában újszerű színházi megközelítést nem kell keresnünk, a verbális mesemondórész, az énekszámok és a jeleneteket elválasztó tréfás zenekarmozgatás inkább az egykori népi és diákszínjátszás hangulatát idézi. A lényeg a tánc, mely nem egyszer virtuózan felpörög, és a csendesebb pillanatokban is becsületesen elvégzett munka eredményeként ébreszt a nézőben örömöt, megbecsülést.

bekecs3

A Hargita Táncoljatok – táncosok a táncról (nyelvileg kissé ügyetlen) című egyfelvonásosa viszont határozott elrugaszkodás a tánc-, zene- és énekdemonstráló folklór-összeállításokhoz képest, ha a végeredménye nem is előzményeket, hagyományokat megkérdőjelező, elvont kortárs színház. Viszont kiindulópontja a kortárs színház egyik állandó alapképlete: az önreflexió. Mondhatni, Csíkszeredában is kinyílik a kortárs színház Pandóra-szelencéje akkor, amikor egy hagyományőrző táncos „arra vetemedik”, hogy önmagáról, az énje tánchoz fűződő viszonyáról elmélkedjen verbálisan a színpadon. Márpedig a Gábos Endre rendezte előadásban (melyben az együttes tagjai is alkotók) ez történik, hol idézetek, vendégszövegek elmondásával, hol pedig saját mondandó betűzésével. A lényeg mindkét esetben – és a táncban, énekben is – a keresetlen, kendőzetlen, megkérdőjelezhetetlen, hiteles őszinteség.

Magam már láttam az előadást ősszel Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek találkozóján, de kifejezetten vártam a második találkozásomat is vele, mert azt gondolom, egy ritka pillanatban született, megismételhetetlen alkotásról van szó, melyet csak ez a gárda tud így eljátszani-eltáncolni. Az előadásban együtt, ugyanolyan rangban és szerepkörben táncolnak az „öreg”, negyvenes nők és férfiak a huszonévesekkel. Az idősebbek testét és néptánctudását még „fanyelű szerszámok” életvitelszerű használata (is) kupálta, a fiatalok pedig már tanulták, de elsajátították a tisztességet, az őszinteséget, a tánc, a dal, a zene egyszerű igazságát. Ilyen, vagy inkább ehhez hasonló arcokat, kezeket, mozdulatokat utoljára gyerekkoromban, nagyszüleim falujában traktoron, mezőn vagy jószág mellett láttam.

eht hargita BalazsArpadHargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Táncoljatok / fotók: Balázs Árpád

A Táncoljatok – táncosok a táncról a tánc istenszerűségén, mindenhatóságán túl egy eltűnő világról is szól, azt az átmenetet megragadva, amelyben egy paraszti életformába született táncos hivatásos előadóművész lesz. Paradoxon, de az előadás attól megejtően hiteles, hogy nem egy – próbateremről, bemelegítésről, koncentrációról valló – asszony és férfi kezébe a látvány, a stílus, a tájszólás alapján most is inkább kapanyél illene, mint színházi sminkkészlet. Hihetetlen, hogy mi játszódott, játszódik le néhány évtized alatt Erdélyben, Székelyföldön (is). A Hargita produkciója ezeknek a változásoknak ösztönös és szimbolikus lenyomata, észrevétlenül önmaga fölé nőtt az előadás, Gábos Endre és András Mihály megszólalásaiból ki is tetszik, hogy nem törekedtek tudatosan korszakalkotó nagy mű létrehozására. Pestiesen szólva: viszont valamibe nagyon beletenyereltek.

Bár kritikusként részletesen vesézhetném, hogy melyik jelenetezést lehetne színháziasabban, korszerűbben, profibban megoldani, de ilyesmire az előadáson nem volt időm, mert minden figyelmemet lekötötte a táncosok, a csíki színpadi emberek látványa. Csodáltam, hogy (még egy darabig) láthatok született archaikus karaktereket, akiknek nemcsak arcvonásaikban, hanem gesztusaikban, tekintetükben, belső lényükben is régi idők üzenete munkál, és örültem annak, hogy mindezek a fiatalokban reprodukálhatónak látszanak. Legalább reprodukálhatónak, ha az nem is ugyanaz.

hargita3

A mini fesztivál tanulsága nekem (ismételten) úgy szól: nem érdemes komolyan veszekedni azon, hogy a hagyományőrzés, vagy az újítás-e a fontosabb. Mindkettő az, az egyik ezért, a másik meg amazért. Az elhivatott néptáncművészeknek mindig a hely és a pillanat (az éppeni jogos és értelmes elvárások metszete) írja elő a feladatot. Ebbe az is beleférhet, hogy Magyarországról kell járni Erdélybe régi erdélyi táncokat tanítani. Meg példákat mutatni a néptánc korszerűsödő színházi változataira, hangsúlyozva, hogy a művészetben innovációt importálni nem lehet, az csakis saját igényből, belülről fakadhat. Erdélyben meg emellett azt kellene megőrizni, átmenteni, ami már szinte csak ott van meg. Abból bőven van mit tanulni – az anyaországban is.

Bekecs Néptáncegyüttes: Esszencia

Zenekar: Üver Banda. Zenei szerkesztő: Koncz Gergely. Koreográfus: Antal Áron. Együttesvezető: Benő Barna Zsolt.

Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Táncoljatok – táncosok a táncról

Rendező: Gábos Endre. Alkotók (megjelenés sorrendjében): Rigmányi Júlia Katalin, Kelemen Szilveszter, Bara Szabolcs és Laczkó Benedek Tünde, Antal Zsolt (2016. szeptemberig Márton Erzsébet), Biró Enikő, Kósa Gabriella, Szabó Júlia és Szabó László, Gábos Endre. Zenei szerkesztő: Mihó Attila. Szólót énekel: Rigmányi Júlia Katalin, Gábos Endre, Kelemen Szilveszter, Kósa Mária Gabriella. Hangfelvételről közreműködik: Mihó Attila és zenekara. Tánckarvezetők: Hozó Levente, Szabó László. Igazgató, művészeti vezető: András Mihály.

Várkert Bazár, 2017. május 18.

Nemzeti Táncszínház – Hagyományok Háza