Jegyzet

Kortárs tánc

Péter Márta: Mintha…

EmaNuel Gat: Gold, Sacre

… az emberek általában azt a színpadi művet/táncot nevezik absztraktnak, amelyben nincs történet, követhető szál.

Az eredetileg marokkói-izraeli gyökérzetű, ma Franciaországban élő Emanuel Gat nem ismeretlen a magyar közönség előtt, a Trafóban ez év május végén épp ötödik alkalommal vendégszerepelt, így aztán róla, illetve a műveiről is sok információ meg kritika olvasható a korábbi és mai nyomtatott vagy online felületeken, sőt, a jelenlegi program előzeteseiben is. A Trafó – Kortárs Művészetek Házában 2012-ben látott Brilliant Corners előadásáról magam is beszámoltam, meg amúgy is megnéztem E. Gat minden nálunk bemutatott művét, így most csak olyasmikre hivatkoznék, amelyek segítenek a művek megismerésében.

gold 3Gold / a fotók forrása: trafo.hu

Saját emlékeim mellett a régebbi darabok neten elérhető részleteit figyelve, Gat műveinek egyik vonulatában – amint a Gold újabb verziójában is – visszatérően kirajzolódnak bizonyos elemek. Szinte vizuális jegyekként ismétlődnek pl. a kis gesztusok, vagy a rövid, szaggatott, olykor csapkodó mozdulatok, az erotikától távoli csípőmozgások, a funkció nélkül inkább idegesnek ható medencebillentések (röpke contractionok), meg a Graham-technikából ismert összehúzódások lassúbb változatai és e technika egyéb elemei is (mint a sajátos mérlegként is értelmezhető pitch), épp úgy, ahogy a szabadulás analógiájaként az átbújások a testrészek kapuin, illetve a különféle kontakt-helyzetek kapcsolati/hatalmi jelenségei sorjáznak… És a mozgásképeket végigkíséri a nyugtalanság, ami talán egyfajta létfélelem is, amelyet a színpad időről időre megdermedő figurái sem oldhatnak nyugalommá. A mozdulati szünetek egyébként is a feszültség koncentrált pillanatai, amelyek feloldásra várnak, de mintha nem jött volna még el a nyugalom ideje.

sacre1Sacre

A koreográfiák másik rétege akusztikai természetű, s E. Gat ennek kiváltásában is rendkívül tudatos. A Tel Aviv Academy zenei tanulmányai után nyilván nem véletlen, hogy műveihez olykor maga szerzi a zenét is, ám többnyire a legkiválóbb komponisták kottáit veszi elő; a koreográfus csupasz színpadához ugyanis Bach, Schubert, Stravinsky ikonikus darabjai társulnak. És a „csupaszságában” feltáruló játéktér nagyon impozáns, hiszen a színpadot, ahogy most is, E. Gat visszafogott, finom átmenetekkel játszó, ám alapjában szürke homályú fényei lengik át. Titok és várakozás, amelyben – a Trafó sorozataként – a „200% tánc” csakugyan robbanhat. Ám a derengő szürkeség, a kevés elmosódó pontfény csak épp annyit enged látni a történésekből, mint a félig nyitott szemek. Talán ebben a szürkeségben élünk, és saját látásunk is korlátozott. E. Gat azonban már megélhetett néhány fontos dolgot, látja a világ tendenciáit, és kicsit talán menekül is előlük, ám ha egyszer elért valamit, az nem hagyja többé, hiába is zárkózna be a hús-vér emberként egyetlennek tűnő lét lehetőségébe.

Erős teóriával közelít a színpadhoz, a zene és a tánc szimbiózisához. Miközben a tiszta tánc mestereként aposztrofálódik, úgy tűnik, már nem bízik a tiszta mozdulatban, hiszen az utóbbi alkotói korszakában mind többször hallik beszéd a színpadáról, ahol a jelenetek egy része már-már konfúzus, sőt, efféle képei olykor egy indulatosságában tehetetlen csoportot mutatnak. Meglehet, az alkotónak az emberiség jelenére gondolva, igaza van. Az átdolgozott Gold, amelyben J. S. Bach Goldberg variációit Glenn Gould zongoraművész interpretálja (s amely zeneműnek létezik vonós- és kórusátirata, meg eredeti hangszeren, így haspsichord révén megszólaló felvétele is), a zenemű halkan, mintegy kontrasztként hallható újra s újra, mint egy letűnt, feledett emlék valami másról, amire talán az ember már képtelen.

sacre 2Sacre

A koreográfus mintha nem lenne egészen optimista, ugyanakkor haladni szeretne a trenddel, vagy amit annak gondol, s ami nélkül talán meg sem tudna maradni ebben a világban. És ezzel elérkeztünk a táncalkotó egyik ellentmondásos kategóriájához, amelyet interjúiban is említ, s amely éppen a „tiszta tánc” címkéjéből eredhet. Gat ugyanis cáfolja a tánc és az absztrakt fogalmának bármiféle kapcsolatát, amennyiben a táncoló testek fizikai jelenségeire, súrlódásaira, izzadására, lihegésére hívja fel a figyelmet. És az absztrakció lehetőségét messzire is tolja a tánctól, miközben – tán a logikai gondot érzékelve – tetszetős magyarázattal szolgál arról, hogy az emberek általában azt a színpadi művet/táncot nevezik absztraktnak, amelyben nincs történet, követhető szál. A zenét viszont absztrakt jelenségként tételezi, holott a megszólaltatott zene is egyfajta küzdelem eredménye, mégpedig a zenészé, akinek játékában a teste is részt vesz. Ugyanakkor igaz, hogy a tánc az egyetlen műfaj, amelyben az előadó az instrumentumául szolgáló eszközzel azonos. Ám ebből az adottságból fakad egy sajátos és rendkívüli lehetőség, vagy inkább feladat is.

Bár nyilatkozatai szerint a koreográfus ma már másként alkot, mint a Sacre idején, valami mégis izgathatja a régi útból, valamit talán értéknek tart abból az időből, hiszen művét felújította, repertoáron tartja, sőt maga is vállalja benne a táncosi megmutatkozást. Mintha a Sacre alkotása idején még hitt volna a zenében, a mozgás, a tánc kifejező erejében, hitt volna e dolgok önálló és közös érvényében. Mintha még zsigerileg tudta volna, hogy bármiféle alkotásnak túl kell terjednie a mindennapok tompító erején. Hogy a legmodernebb kortársi mű is csupán formai bravúr marad, ha mindössze a jelen tükreként szolgál – mert ez kevés.

sacre 4Sacre

Amikor az egyébként történettel bíró I. Stravinsky-zene, a The Rite of Spring (vagy a jelen címadást inspiráló francia Le Sacre du Printemps) vörösben izzó szőnyegén elkezdődik a salsába oltott páros, amely öt táncosra alkotva, szükségképpen vonzza a hiányt – s amelynek formai elemeibe olykor a forgatós variációit is beleláthatjuk –, úgy tűnik, E. Gat valóban hisz a tánc és a zene erejében, alkotóként és előadóként is odaadja magát neki. Talán mert hisz abban, hogy e kettő találkozásából születhet valami megismételhetetlen, amely a jelent is meghaladó távlatot nyit. E szellemi-lelki táplálék nélkül az alkotás mindössze áru, a néző pedig (kulturális) fogyasztó maradna. A Sacre azonban messze túllép a mindennapokon, Stravinsky valószínűleg legjobb – táncra írt – zenéje magával ragad mindent és mindenkit, a muzikális koreográfus pedig elképesztő pontossággal rendeli a mozgást a zenéhez, és a zenét a mozgáshoz. Úgy tűnik, E. Gat egykori művével érinti a lényeget: a Sacre máig eleven, és a világban ma is az alkotó egyik főművének tartják.

Gold / Sacre (Emanuel Gat Dance)

Gold
Zene: J. S. Bach (Goldberg-variációk), zongorán előadja: Glenn Gould. Szöveg: Glenn Gould (The Quiet in The Land). Jelmez-, fény-, hangterv: Emanuel Gat, (Együttműködők: Guillaume Février, Frederic Duru).
Táncosok: Thomas Bradley, Pansun Kim, Michael Löhr, Genevieve Osborne, Milena Twiehau.

Sacre
Zene: Igor Sztravinszkij (Tavaszi áldozat). Koreográfia, fény és jelmezek: Emanuel Gat.
Táncosok: Emanuel Gat, Michael Löhr, Genevieve Osborne, Milena Twiehaus, Ashley Wright.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2017. május 26.