Kutszegi Csaba: Balanchine a 21. században
A Tánc Fesztiválja 2017 -
Táncjátékhoz zenei remekművet azért érdemes választani, mert komoly ihlető-inspiráló forrásként szolgálhat, és ha a koreográfia legalább helyenként, nyomokban meg tudja közelíteni a muzsika művészi értékét, az már komoly eredmény.
A határozott irányultsága okán A Tánc Fesztiváljának elnevezett, XIX. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó megnyitóján „hivatalosan” elhangzott, hogy idén szándékosan azért rövidebb a fesztivál, mert a szervezők máris a jövőre megrendezendő huszadik, jubileumi rendezvényre koncentrálnak, legalábbis akkor akarnak majd az eseménnyel „nagyot szólni”.
Bár a művészetben nem tartom elfogadhatónak a „nem kell mindig kaviár” bölcsességét, de nem bántam, hogy idén kicsit rövidebb és látszólag csendesebb a fesztivál, mert a válogatás (nem tudható, hogy szándékosan, avagy véletlenül) előtérbe, szem elé tolt egy vizsgálódásra igencsak alkalmas, (elég régóta) aktuális szakmai kérdést. Nem kell megkapaszkodni, nem fogok szenzációs bejelentést tenni: „csupán” zene és koreográfia kapcsolatára, kicsit pontosabban megfogalmazva, alkotói szándék, zenei kíséret és színpadi tánc viszonyrendszerére, az e mögött munkáló művészi és egyéb érdekekre gondolok.
Szegedi Kortárs Balett: Menyegző / fotó: Dusha Béla
A Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője, a koreográfus Juronics Tamás már évek óta „hangversenyteremben” (is) gondolkodik, ami gyakorlatban azt jelenti, hogy rendszeresen alkot koncert-koreográfiát, vagyis (nagy)zenekari hangversenyekre szcenírozott táncos zeneadekvációt (tudatosan kerülöm az illusztráció dehonesztálónak tetsző fogalmát). A divatos-kedvelt műfajban követői is akadnak, legalább olyan tempóban, amilyenben a korszerű hangversenyközpontok kinőnek a földből, tehát gombamód történő szaporodásról azért nem beszélhetünk, de lásd például a pécsi Kodály Központot, a felújított Zeneakadémiát vagy az alkalmi hangversenyrendezésre alkalmas Pesti Vigadót és idevágó műsorkínálatukat. Ám a zene jelentősége az utóbbi időben elméletben is növekedett a Juronics koreografálta-szerkesztette előadásokon, amennyiben a zeneválasztás határozza meg az egyfelvonásosokból álló estek tartalmát-tematikáját, sőt, nem kizárt, hogy a koreográfusát is. Így volt ez a legutóbbi „barokk zenei” bemutatójukon a Müpában (Don Juan; A négy évszak), és ilyen koncepciózus műsort hoztak a veszprémi fesztiválra is: a Sztravinszkij-zenékre készült Menyegző / Tavaszi áldozatot.
Forte Társulat: Bartók 5. vonósnégyes / fotó: Pályi Zsófia
És akkor egy kis statisztika: az idei A Tánc Fesztiválján három, Sztravinszkij-zenére, és szintén három, Bartók-muzsikára készült koreográfia került műsorra.
Mellettük még legalább három olyan koreográfia volt látható, amelyben – mivel a táncnak konkrétan és egyértelműen értelmezhető cselekménye nem, vagy alig volt – a zenének nem kísérő szerepe, hanem, a tánccal szinte azonos rangú jelentésalkotó kódként, alapvető téma- és jelentés-meghatározó funkciója volt. Ugyanis George Balanchine óta a modern- és kortársbalett-koreográfiák egyik állandóan visszatérő alapképlete a zene vizualizálása, ami rendszerint elvont, cselekménytelen, vagy nagyon visszafogott, nem-konkrét történés-narrációval rendelkező koreográfiákat eredményez. Ez a kilenc e tekintetben hasonló, amúgy sok egyéb jellemzőikben igen különböző alkotások a koreográfusok zenéhez viszonyulásának igen sokféle módozatait villantotta fel.
Táncjátékhoz zenei remekművet azért érdemes választani, mert komoly ihlető-inspiráló forrásként szolgálhat, és ha a koreográfia legalább helyenként, nyomokban meg tudja közelíteni a muzsika művészi értékét, az már komoly eredmény. Ám a kockázat is nagy: a tánc könnyen alulmúlhatja a zenét, és akkor az egész vállalkozás művészileg értelmét veszti. A leggyakoribb a köztes végkimenet: a tánc helyenként, néhány képben és képrészletben megközelíti, vagy legalább illusztratíve demonstrálja a zseniális muzsika értékeit, és így – egy heroikus, nemes küzdelem torzójaként – önmaga fölé emelkedik, még ha nem is válik azzá, amit a zenében a bartóki (vagy éppen sztravinszkiji) szint jelent.
Közép-Európa Táncszínház: Tavaszi áldozat / fotó: Jókúti György
A már említett, Juronics Tamás koreografálta Tavaszi áldozat és a Közép-Európa Táncszínház Kun Attila által alkotott Tavaszi áldozata mintha csak a zenemű néhány emblematikus, markánsan hatásos részletére fókuszálna, mintha csak ezek a részek inspirálták volna mozdulatvíziókra a koreográfusokat. Mindkét koreográfiában ezek köré épül a koncepció, a többi rész pedig csak átmenet a csúcspontok között. Így a koreográfiák – jó értelemben – leginkább csak részlegesen kihasználni próbálják a zene erejét és/vagy népszerűségét. Különbség a két opus között, hogy míg Juronics inkább a totális látvánnyal igyekszik hatni, addig Kun szimbolikus jelentésű tárgyakkal, gesztusokkal és akciókkal próbál mélyebb jelentéstartalmakat kibontani.
A Szegedi Kortárs Balett estjére, Sztravinszkij Menyegzőjére hasonlóan elvont, helyenként szintén látványosságra törekvő koreográfiát készített Enrico Morelli, a tavaly (is) fődíjat érdemelt Moderato Cantabile olasz koreográfusa. Ebben a darabban is a zene inspirálta mozgás adekvát színpadi megjelenítése a fő cél, ám mivel a zene eleve tartalmaz elvont cselekményszálat (melyet énekek verbális szövegei „alapértelmezésként” meg is határoznak), a koreográfia sem tartózkodik a cselekményszál végigvezetésétől, valamint a történet beazonosítható alakjainak megjelenítésétől. (A Tavaszi áldozat is eleve programzeneként, balett-szövegkönyvre készült, ám az idők során levált a történetről és önállósult, teljes szabadságot teremtve a későbbi egyéni értelmezésekre.)
Közép-Európa Táncszínház: Bartók 4. vonósnégyes (Arakhné) / fotó: Jókúti György
A balanchine-i zenevizualizáláshoz – látszólag – közelebb merészkedik a Közép-Európa Táncszínház másik egyfelvonásosa, a Bartók 4. vonósnégyesére készült Halász Gábor-koreográfia. Szerintem ez az egyfelvonásos a koreográfiai matéria szempontjából a fesztivál kiemelkedő előadása volt, Halász Gábor egyrészről megmutatta, hogy képes cizellált, finom technikás, magas színvonalú kortársbalett-nyelven kifejezőerővel folyamatosan beszélni, másrészt pedig a Közép-Európa Táncszínház együtteséről ékesen bizonyította, hogy Nyugat-Európa legjobb kortársbalett-együtteseivel is bármikor képes felvenni a versenyt. A balanchine-i zenevizualizáláshoz azért elsősorban csak látszólag merészkedett közel az alkotás, mert igazából egy görög mitológiai történetet dolgoz fel, de az utalás erre a fesztivál műsorfüzetéből – a koreográfia címével együtt – sajnos kimaradt. Így a tájékozatlan néző joggal gondolhatta, hogy az alkotói szándék szerint nem konkréttörténet-feldolgozást lát, hanem inkább zene inspirálta, elvont narratív szál mentén szerveződő tánckompozíciót. Meg kell mondanom, ez utóbbi értelmezéssel is élvezhető a koreográfia, de kétségtelen: sok nézőnek mást, többet adott volna az előadás, ha legalább annyit tudhat, hogy a látott egyfelvonásos címe Arakhné – Kolophón hercegnője. A koreográfia cselekményalapja ugyanis annak az Arakhnénak a története, „aki a mítosz szerint oly nagyra volt szövőtudományával, hogy magával Athéné istennővel kelt versenyre”. Az előadás cím nélkül is azért tud „megélni”, mert a lényege nem a megidézett történet követhetősége, hanem a Bartók-zene érzékeny mozdulatkompozícióvá vizualizálása. És ezt Halász Gábor kitűnően megvalósította.
Forte Társulat: Concerto / fotó: Pályi Zsófia
De Bartók-zene érzékeny mozdulatkompozícióvá vizualizálásában a pálmát a fesztiválon megérdemelten Horváth Csaba vitte el Bartók Béla 5. vonósnégyesének megkoreografálásával. Sajnos ezúttal hangfelvételről csendült fel a muzsika, de a Forte Társulat előadása így is maradéktalan élményt nyújtott. Nem túlzás azt állítani, hogy a koreográfia Balanchine zene- és táncszemléletét átszállította a 21. századba – a kornak megfelelő kontextusban és látványvilágban. Mindemellett Horváth a darabban, ha nem is tolja erőszakosan előtérbe, de határozottan felvállalja egyéni zeneértelmezését: küzdelmes, erőszakos, maszkulin világot mutat meg, amelyben fény derül az öt dinamikus férfi lelkialkatának titkos, finom vonásaira is – ott és akkor, amikor a zene hangulati ellenpontjai ezt szinte diktálják. Itt megteremtődik a balanchine-i szintézis: zenenézés közben lehet hallgatni a táncot. Ez az elemelt-elvont, ám cselekménytelenségében is jelentéses ideálállapot nem születik meg a Forte másik egyfelvonásosában, a Bartók-Concertóban. Elsősorban azért nem, mert a zenemű alapképlete is sokrétűbb, és a vizualizálásban zavaró tényező a nagyméretű szimbolikus kellékek használata, a fekete-fehérségükben is erőszakosan látványos jelmezek, valamint a nem eléggé összecsiszolt, heterogén képzettséget mutató tánckar (utóbbira mentség, hogy többen beugrással mentették meg az előadást).
Hogy zene és tánc fentiekhez hasonló szimbiózisa markáns jellemzője-e a magyarországi kortárs táncnak, erre én inkább nemmel válaszolnék. Valószínűleg egyszerű véletlen, hogy éppen mostanság választottak többen Bartók- és Sztravinszkij-zenét, és koreografáltak rá némiképp hasonló zsánerű darabokat. Időközönként visszatérni ehhez a módszerhez szabályos szakmai kihívás is, és minden bizonnyal jót tesz a koreográfiai gondolkodásnak.
TranzDanz: Déja vu / fotó: Jókúti György
E táncközpontú „szimfonikus koreográfiák” egyértelmű túlsúlya mellett, megmutatkoztak a fesztiválon más, ismert irányzatok is. Itt volt a jól bevált útját járó, idén 30 éves TranzDanz a Déja vu-vel, egy, a „klasszikus” időszakára emlékeztető, Imágó című karakteres szólóval Fehér Ferenc, a Badora Társulat az elvontan cselekményes, de nem klasszikus, hanem jelöletlen, mixelt zenei kíséretre készült Ördöghomokkal, a Feledi Projekt a tartalmas-poétikus Szálkákkal. A Tünet Együttes a helyenként határozottan hagyományosszínház-tagadó, Ez mind én leszek egykor című, interaktivitást generáló performansszal jelentkezett, a Pinokkió című ifjúsági balettet hozta a Bozsik Yvette Társulat. Szintén a fiatalokat örvendeztette a Blaskó Borbála rendezte-koreografálta Pukedli (Vörösmarty Színház – Átrium Film-Színház) és a Budapest Táncszínház „Dózis – Entre dos aguas” estje.
A versenyprogramban még két, kiemelkedő előadás szerepelt. Az ifj. Zsuráfszky Zoltán és Tókos Attila alkotta-előadta TestVér két mai, markánsan tehetséges és egyéni kifejező formákat kereső fiatal művész közös önvallomása sok mozgással, kemény fizikai színházi akciókkal, dallal, groteszk-stilizált néptánccal, erős, expresszív, teljes testet igénybe vevő színészi játékkal. Ez volt a fesztivál leginkább reménykeltő előadása. A bizonyosságot pedig az Artus hozta el a RAJ-premierrel.
De erről nemsokára külön cikkben…
A zsűri döntése alapján a 2017. évi fesztivál díjazottjai a következők:
- Fődíj: a Szegedi Kortárs Balett Menyegző című produkciójáért
- Fődíj: a Forte Társulat Bartók 5. vonósnégyes című produkciójáért
- Veszprém Város díja: A Déja vu című produkció alkotójának és előadóinak
- Összművészeti különdíj: ARTUS – Goda Gábor Társulat RAJ című produkciójáért
- Különdíj: Blaskó Borbála Pukedli című produkciójának létrehozásáért
- Alkotói és előadói különdíj: Fehér Ferenc az Imágó című produkcióért
- Alkotói és előadói különdíj: Tókos Attilának a TestVér című produkcióért
- Alkotói és előadói különdíj: ifj. Zsuráfszky Zoltánnak a TestVér című produkcióért
- Közönségdíj: a Budapest Táncszínház Dózis című produkciójáért
A TÁNC FESZTIVÁLJA, XIX. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó
Veszprém, 2017. május 24-28.
