Jegyzet

Kortárs tánc

Sárosi Emőke: Az nem lehet…

Hodworks: Még egy táncelőadás –

… meztelen popsijába egy kulcscsomót biggyesztve kell végigcsilingelnie a színpadon.

Az nem lehet, hogy művészetnek nevezünk egy képet, amelyben a táncos a fanszőrzetével bendzsózik. Az nem lehet, hogy immunisak vagyunk a művészet égisze alatt elfogadott funkciótlan és értelmetlen meztelenkedésre. Az nem lehet, hogy a művészet egy sikeres poénért kókuszdiónak tekinti a férfi meztelen heréit, és az nem lehet, hogy egy táncosnőnek meztelen popsijába egy kulcscsomót biggyesztve kell végigcsilingelnie a színpadon. Hacsak nem a régi jó polgárpukkasztás a cél.

Fotók: Ofner Gergő / A fotók forrása: trafo.huFotók: Ofner Gergő / A fotók forrása: trafo.hu

A fenti felsorolás csupán néhány emblematikus kép, villanás, jelenet a Hodworks Még egy táncelőadás című bemutatójából. Az alapszituációban három táncos a sikerért, a közönség és a közösség szeretetéért válogatás nélkül bármire és mindenre hajlandó. Totális kivetkőzés minden formából. Indokolatlan tabudöntögetés. A keretszituáció, egy társasjáték – egy mikrovilágban szemtől szemben nézők és játékosok –, ahol improvizálni kell egy pózt, és ha a közönségnek tetszik és nevet, a játékos előre léphet egyet. A Trafó csodálatosan nagy tere minderre lehetőséget is biztosít, de ezt játszani hetven percen keresztül: túlzás. Elfárad figura és közönség egyaránt, és megszületik a dekadens kollektív vélemény és létélmény: unalmasak vagyunk egymásnak. Nem inspirálja tovább a játszókat a közönség reakciója, a nézők pedig már nem élvezik a sokadszorra elsütött vetkőzést és a meztelen test adta véges számú lehetőségeket sem. És nem üti meg az ingerküszöböt a kaki-puki karikírozott megmutatása sem.

még1 4Az elmúlt évek produkciói kirajzolnak egy irányt, mely szerint a Hodworks-előadások jellegzetessége az önreflexió kulturális és politikai témákban, konkrét verbalizáció és elemelt absztrakció szintjén egyaránt. Hód Adrienn és alkotótársai folyamatosan azokat a helyzeteket keresik, amelyekben eltörölhetők a kortárstánc előadói és befogadói élményét előre kijelölő határok. Ennyi a magyarázat a Trafó-beli bemutatóhoz. Az ötlet megvalósult, hiszen nincsenek határok. A nézőtéri fény marad, látjuk egymás reakcióit: a döbbenetet, a kuncogást, a pirulást és az értetlenséget: mi is történik itt? Eltörölték a határokat, megölték őket… Vagy esetleg a művészetet?

Felmerülő kérdések… Mit akar ezzel az alkotó? (Valamit csak akar…) A nézőket kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a művészek ne legyenek kiszolgáltatva? Ha reakció nélkül maradna ez a megalázó, embertelen és lélektelen társasjáték, kvázi nem élvezné senki a művészek megfelelni akarásából fakadó belső frusztrációját, akkor hamarabb véget érne az előadás? Nézőként érezzük rosszul magunkat azért, mert beültünk az előadásra és esetleg élményre és/vagy szórakozásra vágyunk?

Az előadói megpróbáltatásokból eredő félelem és öröm kulcsfogalmait is bedobja a csapat az értelmezés-befogadás-élmény mátrixba, azonban ez kétség kívül provokáció. Elméletben megkonstruálva csodás ívet fest a bugyi nélkül síró nő, aki meg akar felelni a játék (az élet) elvárásainak, majd a zene hatására felszabadultan, saját mozgásvilágában kiteljesedve, eléri a vágyott világát (halál utáni lét). Azonban láttatni mindezt problematikus. A Hodworks művészete sajátos és megosztó. Hitvallásuk szerint: dekonstruálják a test, a mozgás, a tér és a zene kereteit, és meglepő módokon építik újjá. A Még egy táncelőadásban frontálisan és ironikusan foglalkoznak a művészi kiszolgáltatottsággal, a sikerélmény hajszolásával, a szeretetéhség kérdéseivel. Ezeket mind bele lehet gondolni és érezni, valamint le lehet írni, hiszen jól keretezhető, támogatásért kiáltó veretes mondatok.

még1 5

Az előadás három remek táncos (Jenna Jalonen, Márcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba) és az ukrán születésű zongorista, Diana Klinton alázatos közreműködésével valósul meg. Az együttérzésre, vívódásra szánt tanító célzatú (?) polgárpukkasztást egyszer feloldja a táncosok számára felszabadító harminc perc szabad mozgás. Nem koreográfia, inkább csak szabad művészi improvizáció, hiszen az asszociációik (és velük együtt maguk a táncosok is) kelnek életre a megváltással kecsegtető zongorista keze alatt. Három kisbolygó önállóan révedezve mozog a saját pályáján, kapcsolódás nélkül, hermetikusan bezárva belső boldog világukba. 

Ám a nézők számára nincs fellélegzés, levezetés. Nincs katarzis, csak a hiány döbbenete. A perspektíva csupán a remény: még jőni fog egy jobb kor, melyben nemcsak űr és kérdések maradnak a lelkekben, ha látunk még egy táncelőadást.

Még egy táncelőadás (Hodworks)

Alkotótárs és szereplő: Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Márcio Kerber Cannabarro.

Művészeti konzultáció, dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Művészeti konzultáció, workshop: Szabó Veronika. Zongorán kísér: Dinara Klinton. Zene: Liszt Ferenc: Transzcendens etűdök (részlet). Nemzetközi forgalmazás: Ujvári-Pintér György. Koreográfia: Hód Adrienn.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2020. január 21.