Jegyzet

Kortárs tánc, Balett

Kutszegi Csaba: A bírálhatatlanok elfeledése

10 éves a Tánckritka.hu – 1. rész (2010-11.) –

Öt „ünnepi” cikk megjelenését tervezzük, amelyekben visszaemlékszünk a 2010-20-ig eltelt évtized tánctermésére.

Idén 10 éves a Tánckritika.hu. Kis hazánkban szeretünk nagy ünnepségeket csapni a kerek évfordulókon, ehhez képest mi inkább visszafogjuk magunkat: öt „ünnepi” cikk megjelenését tervezzük, amelyekben visszaemlékszünk a 2010-20-ig eltelt évtized tánctermésére. Azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy tudunk-e említeni olyan, a jelzett évtizedben bemutatott (felújított) előadást, melyet korszakos, meghatározó műalkotásnak vélünk. Idősávokra osztottuk a periódust, és mindenki kapott két évet… Semmi aggódás: ez itt még nem a jogerős ítélet a visszaesőként, folytatólagosan elkövetett „rendbontó” tevékenységünkért.

byt20Bozsik Yvette Társulat: Újravágva / A fotó forrása a tanckritika.hu

Természetesen – mint maga a művészetkritika műfaja – az ilyen visszaemlékezés mindig kifejezetten szubjektív. És ha már ítélkezésről esett szó, el kell mondanom: beleolvasva nem kevés 2010-es és ’11-es kritikába, az a benyomásom, hogy a kritikusok akkortájt sokkal élesebben bíráltak. Manapság jóval kevesebb (elemző, szakmai) szókimondásért is hatalmas felzúdulás és retorzió jár, mintha vészesen gyarapodna az önmagukat bírálhatatlannak tartó társulatvezetők és művészek száma. És nő a paranoia foka. Ha régebben az írásomban valami nem tetszett az érintettnek, azt kaptam érte kollegiális magánlevélben (vagy telefonon), hogy nem értek hozzá és irigy vagyok. Mostanság inkább az alábbi kérdések és fenyegetések divatja dúl: miért akarom tönkretenni? Ki bérelt fel a cikkre? Ezt nem hagyom annyiban, mindent megteszek, hogy megszűnjön a lapod. Egyre többen a pokolra kívánják a kritikát, helyette a saját maguk megrendelte pr-szövegeket olvasnák minden fórumon. Meggyőződésem: a Tánckritika.hu első éveiben még többen voltak a szakmában olyanok, akik örültek a kritikának még akkor is, ha az nem csak lelkendezett róluk. Örültek, hogy a nyilvánosság előtt foglalkoznak vele-velük, és esetleg el is gondolkodtak néhány felvetésen. De nem vagyok híve a siránkozó önreflexiónak. Különben is: minden szakmának joga van eldönteni, hogy igényel-e önmagáról művészetkritikai visszajelzést, vagy éppen el akarja lehetetleníteni azt. A bírálhatatlanoknak nem véletlenül ez utóbbi az érdekük.

De most még van mire és van miből visszaemlékezni, úgyhogy térjünk rá a lényegre, az előadásokra! Itt se törjön ki a pánik: nem fogom mindet szóba hozni. Egyébként (vannak, akik a számokat szeretik) a Tánckritika.hu felületén ez idáig 1518 cikk jelent meg, ezek döntő többsége kritika. Ez átlagban évente kb. 150 írást jelent. Ezt azokban az időkben is igyekeztünk tartani, amikor a templom egerénél is törlesztési moratóriumért kellett kuncsorognunk.

IMG 9631Budapest Tánciskola: Új táncok-9. / Fotó: Földházi Balázs

Az első kritikánkat – a sors és az időzítés hozta így – a Budapest Tánciskola Új Táncok-9 című estjéről írtuk. Jópofa dolog belegondolni, hogy 2010-ben ilyen nevek szerepeltek a főiskolások között: Biczók Anna, Cuhorka Emese, Kelemen Patrik, Drávucz Petra, Hársfai Noémi, Horváth Nóra, Fülöp László, Hevér Zsófia… A második a Bozsik Yvette Társulat Újravágva című trash-feldolgozásáról szólt. Ezt az előadást nemcsak ezért említem meg, hanem mert érdekes következtetések is levonhatók belőle. Hajdani cikkünkben a kritikusunk (az azóta kitűnő bábszínházi rendezővé avanzsált Markó Róbert) megállapítja: „Bozsik remek koreográfus és egyre jobb rendező”. Ha Bozsik Yvette terjedelmes életművén végigtekintek, a 2010 körüli években fel is fedezhető egyfajta átmenetiség: szaporodnak azok az alkotások, amelyekben a táncnál jobban előtérbe kerül a rendezői koncepció, a színházi szemlélet. Ezt én az elsők között üdvözölném kitörő örömmel, ha ez – a folyamat visszájaként – nem jelentené a koreográfiai matéria folyamatos szegényedését is, amely a Bozsik-opusokban mára egyértelműen megfigyelhető.

Egyébként ez a magyar kortárs táncszcéna egészére jellemző ellentmondás: aki magvas tartalmakat és ahhoz illeszkedő újszerű, eredeti formai megoldásokat igyekszik felmutatni, az a színházra, a zenére, a különleges látványra vagy egyenesen a verbális szövegre támaszkodik inkább, és technikás tánc helyett megelégszik egyfajta „testi fizikalitással”, aki pedig koreografálni és táncoltatni akar, az beéri felszínes mondanivalóval. Vannak, akik a baletten alapuló technikás tánc fogalmát egyenesen szitokszónak tarják, ehhez muníciót szolgáltatnak a különböző balett- és kortársbalett-műfajokban kitartóan szaporodó technikás, de semmitmondó koreográfiák; de ennek a visszája is megfigyelhető: a (hagyományos) táncot tagadó, azt trendi, kortárs gesztusokkal helyettesítő „testakciós performanszok” egy jó része sem képes az alkotóján kívül másoknak is komolyan vehető színházi tartalmat felmutatni. Tehát: se ez nincs, se az… Mindeközben a hazánkban vendégszereplő társulatok legtöbbje (köztük világhírű együttesek meghatározó kortárs koreográfusok műveivel) az előadásaikban száz százalék színházi-rendezői tartalmat igyekeznek száz százalék tánctechnikával – egymást erősítve – társítani. A világ táncművészete egyre inkább arról szól, hogy ez is kell, meg az is kell.

vihar vagott1Közép-Európa Táncszínház: Vihar / A fotó forrása a tanckritika.hu

Már e fentiek miatt is sajnálom, hogy a kortárstáncban manapság alig látni olyan magyar próbálkozást, mint amilyen a Közép-Európa Táncszínház Vihar című előadása volt 2010 márciusában. A Virág Melinda, Jónás Zsuzsa és Hámor József koreografálta, valamint Gergye Krisztián és Szögi Csaba „társalkotta”, Shakespeare inspirálta egyfelvonásos közel sem volt makulátlan remekmű, a kritikusok csak találgatták (a lapunké is), hogy a látottakból mi és mennyi utal a shakespeare-i alapműre. Emlékeim szerint én is így tettem, de mégis olyan összképem maradt a darabról, hogy kísérleti, gondolatébresztő, vitára ingerlő és üdítően táncos-mozgásos volt, ezért szerettem. Az időszakból a KET egy másik bemutatója is élénken él az emlékezetemben: Maday Tímea Kinga és Hámor József közös koreográfiája, az ArTeRrOr, amelyet 2011 májusában mutattak be a Gödörben – koprodukcióban a Gangaray Dance Companyval. Ez utóbbiban kedveltem a szakszerű koreográfusi gondolkodást, az érzékiséget és az érzékenységet, valamint a tánc egyértelmű központi szerepét, még akkor is, ha az opus mondanivalója, tartalmi mélysége nem rengette meg a világot.

A tárgyalt két évben a néptáncosok bár – megszokott magas autentikustánc-színvonalukon – sikeres bemutatókat produkáltak, kiugró, korszakos produkcióval nem jelentkeztek. A Magyar Állami Népi Együttes a 2008-as kiemelkedő Labirintus után és a szintén igen jól sikerült 2012-es Hajnali Hold között 2010-ben a „csendesebb” Álomidőt mutatta be (mindhárom produkciót társrendező-koreográfusként, illetve rendező-koreográfusként Mihályi Gábor jegyzi). Említést érdemel még a Duna Művészegyüttes Feketetója (Juhász Zsolt és Mihályi Gábor közös alkotása).

02www.hagyomanyokhaza.huMagyar Állami Népi Együttes: Álomidő / Fotó: Dusa Gábor

Ha már beleestem abba a hibába, hogy egyre több darabot nevezek néven, úgy korrekt, ha – mielőtt eljutok a leginkább kiemelkedőkhöz, melyeket akár korszakosoknak is nevezhetnénk – közzé teszek egy rövid listát, amelyben felsorolom az idősáv azon előadásait, melyeket érdekes és színvonalas alkotásoknak gondolok. Ilyen Duda Éva Faunja és Stop N Go-ja, a Bloom! csoport Cityje, Gergye Krisztián Együttesének Adaptáció trikolorja, a Frenák Pál Társulat K.Rush-ja, a Pécsi Balett Leo Mujić koreografálta Change Backje és Fehér Ferenc Tao te című koreográfiája.

A színvonalas kortársbalett-koreográfiáknak nyitok egy külön bekezdést, mert fontosnak, országos jelentőségűnek tartom a sajátos műfajt, és mert – évtizedek óta – ebben a műfajban találhatók a legnagyobb, esetenként hatalmas minőségi különbségek. Elemzőként, hivatásos nézőként és jó szándékú drukkerként egyaránt szomorúan kell végignéznünk, hogy nem egy, immár tradicionális vidéki balett-fellegvárnak nevezhető város balettegyüttesében az izgalmas kortárs, de nézőbarát kísérletezést kétes értékű, felszínes szórakoztatásra cserélik. A cselekményes, irodalmi (vagy akár film-, opera- vagy egyéb) alapú kortárs balettben komoly művészi potenciál rejlik, csak az előadásokat – tartózkodva a könnyű, gyors sikert ígérő látványos, de ócska megoldásoktól – megfelelő műgonddal, hozzáértéssel, elmélyüléssel és hivatástudattal kell minden esetben létrehozni. Számos példa bizonyítja, hogy léteznek olyan (tánc- és balett-) előadások, melyek korszerűek és színvonalasak, miközben széles tömegek tudják követni, értelmezni és élvezni őket. A gagyit a közönségre hivatkozva csakis a tehetetlen tehetségtelenség védelmezi.

pic 261Fehér Ferenc: Tao Te / Dózsa Ákos és Fehér Ferenc / Fotó: Klacsán Margó

A Badora Társulat Rómeó és Júliája 2011-ben Barta Dóra koreográfiájában ékesen bizonyította, hogy érdemes klasszikus színdarabokat például kortársbalett-nyelvre (is) újra lefordítani, ha olyan újszerű, látványos, gondolatokat generáló vagy akár provokáló artisztikus plusz keletkezik általa, amelyet csakis a tánc képes hozzáadni. És lám, lehet benne publikumtól is kedvelt, technikás tánc is. Ugyanebben az évben mutatta be a Szegedi Kortárs Balett Juronics Tamás Trakhiszi nők-jét (két másik egyfelvonásossal egy esten), mely alkotás hasonló okok miatt emlékezetes számomra. Bár ebben a koreográfus közel sem követi hűen az alapul szolgáló Szophoklész-dráma cselekményét (konkrét cselekményről se nagyon beszélhetünk), a szereplők egymáshoz viszonyulásai, a drámai feszültség és a mindezt keretező-tálaló szokatlan, az archaikust a futurisztikussal elegyítő látványvilág létrehozza és bemutatja a drámát – persze leginkább a klasszikus balettől ugyan messze elrugaszkodott, de mégis kiművelt, erőteljes és hatásos tánc segítségével. Mindkét előadást a Nemzeti Táncszínházban láthatta a budapesti közönség.

 

far01Wayne McGregor: FAR / A fotó forrása a tanckritika.hu

Ugyanebben az évben (külföldiek magyarországi vendégszereplése is lényeges tényezője a táncéletnek) csak a Trafóban egyebek mellett az alábbi vendégelőadások voltak láthatók: After Light (Russel Maliphant), FAR (Random Dance), Vertical Road (Akram Khan Company) – mindegyikben tanulmányozható volt a művelt emberi értelem és a látványos, érzéki, technikás tánc termékeny szimbiózisa. És ritka csemegeként a Forte Társulat – a Sínnel és a Trafóval együttműködve – meghívta vendég rendező-koreográfusnak „a fizikai színház fenegyerekét”, a DV8 világhírű társalapítóját, Nigel Charnokot, aki a Revolution! című előadásában prezentálta, hogy onnan, ahonnan ő jön, valamint saját világ- és színházlátásán átszűrve, hogy nézünk ki mi, magyarok. Mi meg belepillanthattunk abba, hogy egy nyugati ember fejében a természetes individualista szemlélet hogy elegyedik – szabadon – a társadalmi nagymozgásokkal. A ki- és önmagunkra tekintés komoly tanulságul szolgálhat, ha valaki az önmegismerés és helyzet-meghatározás valódi szándékával, komolyan és mélyen (ön)vizsgálódik.

Némiképp (de csak némiképp!) ellentmondok önmagamnak, amikor a koreográfusi mesterség és a tánctechnika melletti határozott voksolásom után két olyan előadást tartok az időszak meghatározó alkotásainak, amelyekben hagyományos értelemben vett tánc szinte nincs is. Sőt: a mozgás mellett számos egyéb színházi vagy éppen színháztagadó eszköz kap bennük főszerepet. Ebből is látszik, hogy normális esetben az ember művészetfogyasztás közben nem axiómákhoz tartja magát, hanem engedi szabadon áramolni a hatást, és nyitottan befogadja azt is, ami látszólag ellentmond addigi tapasztalatának, tudásának. (Zárójelben hadd büszkélkedjek el vele: nekem ez sohasem okozott nehézséget.)

forte tarsulat beckett godot ra varva 474 279 42183Forte Társulat: Godot-ra várva / Krisztik Csaba és Kádas József

Az Artus – Goda Gábor társulatának több produkciója már korábban szabályosan elbűvölt, a Forte Társulat Horváth Csaba koreografálta-rendezte előadásaiért pedig – nincs okom eltitkolni – évek alatt „küzdöttem meg” magammal. Aztán 2010 áprilisában a Godot-ra várva, majd majdnem pontosan egy évvel később az Ulysses nappalija nálam vitt mindent.

Szerintem a Godot Horváth Csaba életművének legjobb választása, a Beckett-darabok eleve mintha szabályosan kiáltanának a fizikai színházi megvalósításért. Az előadásban a szöveghez társított mozdulat, tánc relevanciája kicsit sem gyengül, sőt, mivel a darabhoz adekvát pluszt képes hozzáadni, kifejezetten erősödik. Nem kell kicsit sem aggódni a táncműfaj önállóságáért, ha koreográfiák új színházi formákban verbális szöveg mellett találják meg újszerű helyüket. És ami még fontosabb: a táncművészetnek nem lenne szabad elengednie az intellektuális mélyre hatolás iránti igényét, a színpadi tánc nemcsak érzéki lehet, hanem ugyanakkor gondolkodásra is serkenthet, megjeleníthet, rétegzetten közvetíthet műveltségbeli tartalmakra utaló összetett fogalmakat is. Ezt különösen aktuális hangsúlyozni, amikor a táncszakma igen nagy részét torokszorító szellemi deficit jellemzi, amikor egyre többen hagyományos, avagy éppen trendinek kikiáltott klisékből fűzögetik össze opusaikat, melyeket aztán erőlködve (avagy harciasan) érdekesnek, tartalmasnak és fontosnak igyekeznek feltüntetni.

Horváth Godot-jának a szabadságfoka is felemelő. A koreográfus-rendező ügyes, jó értelemben szemtelen markolással nyúlt a Beckett-darabhoz, mély harapással csípte el és tartotta végig szorosan (szöveg)áldozatát. A település szélén, autópálya leállósávjában élő, focilabdát rugdosva, emelgetve, dekázgatva Godot-t váró két srác alakja tűpontosan jelenítette meg egy generáció globálisan jellemző életérzését.

A Goda Gábor rendezte Ulysses nappalija egészen más zsánerű előadás. Annyiban mégis rokonítható a Godot-val, hogy benne szintén igen egyedi idő- és térképzet jelenik meg. Az Ulysses nappalijába érkező vendégek (a nézők) egy térben és időben kiterített belső utazás részesei lehettek. A kanapékkal berendezett, kis terekre felszabdalt nagy játéktérben két azonos látószög nem akadt, mindenki maga járta az észlelései hatására felsejlő belső útjait, a spontánul kialakult közösséget mégis összetartotta egyfajta közös tapasztalás. Bennem egy évtized elmúltával is élénken él az előadás (igaz, kétszer is láttam: egyszer az Artus gyárcsarnokában, másodjára egy veszprémi parkban), még az is lehet, hogy most kezd beérni bennem. Mert egy megélt tér-idő koordinátapontként, egységesült energiatömbként azóta is érezteti a hatását, ahogy az előadás primer tanulsága is számomra az volt, hogy a sok-sok különböző, széttartó erő, történet, jelenség végül egy nagy közösben egységesül. Ha időben és térben távolodik valami, egyre kisebbnek tetszik, miközben – a kisebbedésével párhuzamban – az energiakoncentrációja nő. Nyilván ritkán tudjuk konkrétan tetten érni, de a jelentős műalkotás évtized múltán is hat: suttyomban, éppen ezért igen erőteljesen.

A Tánckritika.hu első két évéből e két, utoljára említett előadást ajánlom közös emlékezetben tartásra. E rejtett memóriafolyamat kollektív működését lapunk a jövőben is a saját szerény eszközeivel segíteni fogja. Bár föntebb azt írtam, hogy „minden szakmának joga van eldönteni, hogy igényel-e önmagáról művészetkritikai visszajelzést, vagy éppen el akarja lehetetleníteni azt”, ám ez nem azt jelenti, hogy meg fog szűnni a Tánckritika.hu. A Tánckritika.hu-t ugyanis nem lehet ellehetetleníteni. Előbb lesznek elfelejtve a bírálhatatlanok, akik nem értenek és nem kérnek a szóból.

  1. április 14.