Kutszegi Csaba: Idővel a fagyi visszanyal
Fehér Ferenc: Disco Boys / Nemzeti Táncszínház
…saját elmondása szerint hét hónapja dolgozik a Disco Boyson, megtehette, mert amikor nekikezdett, még fogalma sem volt róla, mikor lesz a bemutató.
Fehér Ferenc Disco Boys-bemutatója a Nemzeti Táncszínházban egy látlelet is volt a mai magyar kortárstánc, valamint a független színházi szakma helyzetéről. Nem szeretek színházi bemutatóról szóló cikkben elbeszélni a műalkotás mellett, de ez esetben különösen tanulságosnak tetszik a jelenséget társadalmi-kulturális közegében szemlélni.
Még néhány évvel ezelőtt egy Fehér Ferenc-bemutató a (kortárs)tánc-szakma jelentős eseménye volt, a mostanit tulajdonképpen gyér szakmai érdeklődés övezte – és erről kicsit sem a táncos-koreográfus tehet. Fehér már évek óta teljesen független, nem pályázik semmilyen állami támogatásra, bérelt lakásának stúdióvá alakított nappalijában próbál, egyéb munkáiból tartja fenn az egzisztenciáját és finanszírozza a bemutatóit. A státusza tehát klasszikusan amatőr, munkája minősége, teljes életműve, művészi alázata azonban példamutatóan profi. A premier-előadására szünet nélkül rácsatlakozott egy közönségtalálkozó, ahol Fehér szájából egy fél panaszszó sem hangzott el, lazán viccelődve tárták nyilvánosságra azt is, hogy a fiatal, Marosvásárhelyen végzett színész partnerével, Pál Zoltánnal együtt mindketten iskolázott gyógymasszőrök is, igaz, Pál jelenleg medencefelügyelőként dolgozik.
Fehér Ferenc / Fotó: Jókúti György
A próbafolyamatnak gyakran úgy kezdenek neki, hogy nincs tudomásuk arról, mikor és hol lesz az anyagból bemutató. De valahol mindig lesz, ha nem Magyarországon, akkor külföldön. A Disco Boys-(elő)bemutatója is a múlt hónapban Tiranában zajlott, és már tárgyalások folynak két-három külföldi meghívásról is.
Nem állítom, hogy a Fehér Ferenc-jelenségben a független szféra jövője tárul elénk, de mutatnak jelek arra, hogy a valódi kísérletezés, az eredeti innováció át- vagy visszakerül azon „műkedvelők” körébe, akik tisztes polgári foglalkozás mellett foglalkoznak művészi kísérletezéssel. Nem törekszem teljes listára, csak két nevet említek meg, akik hirtelen eszembe jutnak: például Pataky Klári és Juhász Kata tudtommal egy ideje már főmunkahely mellett tevékenykedik tánc- és színházcsinálással, azt meg mindenki tudja, hogy Szabó Réka nemrég az utóbbit abba is hagyta, együttesét feloszlatta, pályát változtatott (pontosabban: ha jól tudom, maradt az eredetinél). Mindeközben a hajdani kortárstánc szcéna napfényesebb oldalára helyezkedők jól fizető kőszínházi megrendelésekre hajtanak, hogy azokat abszolválva, sorozatgyártott termékekben idézzék fel egykor újszerű és érdekes stílusuk mára már sokszor szánalmasan halovány jegyeit.
Én általában szolidáris és együtt érző vagyok, de most nem firtatom, hogy ezen elmozdulások mögött mekkora és milyen emberi drámák és örömök hullámoznak, rideg szemmel csak a művészi következményeket szemlélem, és arra a megállapításra jutok, hogy a színházi és táncszakmának egyik nagyon lényeges, normális esetben meghajtó erőként működő szegmense fog elkopni-eltűnni: a már említett innovatív kísérletezés. Ami amúgy is veszélyben van, mert az elmúlt években a kortárs kísérletezők az eredetiségre törekvés helyett lehangolóan uniformizálódtak, fiatalabb képviselőik egymásról másolják a trendinek vélt külsőségeket, idősebb, csúcsra ért kortársaik pedig nemritkán korábbi önmagukat ismétlik dögunalmasan (tisztelet a még mindig létező kivételeknek!).
Pál Zoltán és Fehér Ferenc / Fotó: Jókúti György
Még néhány évvel ezelőtt olyan érvek hangoztak el komoly vitákban, hogy nincs is szükség külön független színházi szférára, hanem az általuk képviselt esztétikai értékeknek a kőszínházakba kell bevonulniuk, hogy ott integrálódjanak. Mára ott tartunk, hogy nincs is minek bevonulnia, illetve aki-ami már bevonult, az (integrálódás helyett) az esztétikai értékeivel együtt szőrén-szárán eltűnt, miután illeszkedett a kőszínházi sorozatgyártásba – mely mechanizmus elsősorban az aktuális finanszírozó politikai igényeinek akar megfelelni, kicsit jobb esetben a jegybevétel istenének áldoz (ez utóbbi esetben legalább egyfajta közönségigényt is kielégít). A fentiekkel szemben persze kőszínházakban (állandó játszóhellyel rendelkező táncegyüttesekben és -tagozatokban) is akadnak pozitív példák, de a trend félreérthetetlen: nincs szükség innovációra és mélyre hatolásra, helyette kifizetődőbb jól helyezkedni és/vagy nem túl tartós divathullámokat ügyesen meglovagolni.
Fehér Ferenc saját elmondása szerint hét hónapja dolgozik a Disco Boyson, megtehette, mert amikor nekikezdett, még fogalma sem volt róla, mikor lesz a bemutató. Manapság, ha egy kőszínházi társulat vagy egy akármilyen kisegyüttes caklipakli két-három hónapot tudhat szánni a premier-felkészülésre, a közreműködők szabályosan időmilliomosnak érzik magukat. Lehet, az időfaktor lesz az, ahol a fagyi majd egyszer visszanyal. Ugyanis az eredetiség, a mélyre hatolás, a valódi innováció eléréséhez elmélyülésre, következésképpen időre van szükség, és majd az fog tudni valódi értéket felmutatni, aki így vagy úgy, időt is tud teremteni magának. (Nem vagyok naiv: napjainkban hazánkban a színházi és táncos szakma képviselőinek igen jelentős, majdnem teljes része nem időt, hanem pénzt, befolyást, hírnevet és zajos sikert akar teremteni magának. Egyébként tőlünk nyugatabbról és messze keletebbről olyan előadások és koreográfiák is érkeznek hozzánk, amelyeken látható, és amelyekről tudható, hogy nem „két perc alatt készültek”.)
Pál Zoltán és Fehér Ferenc / Fotó: Jókúti György
Fehér Disco Boysa illeszkedik – a koreográfusi életművébe. Ezúttal furcsa, önimádó diszkópatkány-véglényekről tudhatjuk meg, hogy belül ők is érző emberek. Mint Fehér hasonló előadásain, engem ezen is – kifordítva az USA-ból indult jelmondatot – egyfajta „Disco Boys Lives Matter” fíling kerít hatalmába, ami mindig tanulságos. Önismétlőnek azért nem tartom a koreográfust, mert hasonló zsánerű újabb és újabb munkáiban mindig szolgál valamilyen meglepően harsány, vagy éppen ínyenceknek való, finom újdonsággal. Ezúttal mind a kettőből kaptunk. Bár a beszélgetésen mindkét előadó elnézést kért az éneklésük miatt, szerintem nagyszerű volt a darab lehengerlő (élő)énekes-diszkótáncos felütése. A későbbiekben nagyon tetszett a mozgás állandó szimbiózisa a (szintén Fehér által jegyzett) kísérő zenével. Még az úgynevezett pihenő részekben is, amikor ülnek vagy fekszenek a táncosok, mindkettejük feje ütemesen mozog a halk, de megállíthatatlan, végtelennek tetsző diszkó tamtamra, és e fejmozgatásból mindig újabb és újabb mozdulatsorozatok kezdődnek. Ez érzékletesen hozza azt is, ahogy a diszkózene monotonitása egy idő után szétzilálja az emberi agyat.
Én tehát határozottan örülök, hogy végül sikerült bemutatni a Disco Boyst. Az meg kifejezetten reménnyel tölt el, hogy a magyar kortárstánc egy meghatározó alakjának legújabb művét nemcsak Albánia, hanem a Nemzeti Táncszínház is közönség elé segítette.
Disco Boys
Zene: Ferenc Fehér, Satori – Plato’s Dream. Szakmai konzultáns: Lőrinc Katalin. Fény: Kovácsovics Dávid. Koreográfia: Fehér Ferenc.
Táncosok: Pál Zoltán, Fehér Ferenc.
Nemzeti Táncszínház, Kisterem, 2023. december 8.
