Jegyzet

Kortárs tánc, Képzés, Leonardo

Petrova Mira: A halottsiratók és az édes sütemény

Ponderosa Movement & Discovery 2013 – JEGYZET II.

ponderosa2 leadA workshop hátralévő három órájában megállás nélkül zokogtam. Az utolsó egy órában nem csupán a többi résztvevő, de a meginvitált környékbeli lakosok és nyaralók is kivétel nélkül csatlakoztak a hat megmosott, átöltöztetett, temetésre előkészített halottunk megsiratásához.

Ponderosa Movement & Discovery 2013 – JEGYZET II.

A workshop hátralévő három órájában megállás nélkül zokogtam. Az utolsó egy órában nem csupán a többi résztvevő, de a meginvitált környékbeli lakosok és nyaralók is kivétel nélkül csatlakoztak a hat megmosott, átöltöztetett, temetésre előkészített halottunk megsiratásához.

 

Nem tudok úszni, Ponderosa pedig háborgó, kiszámíthatatlan, a hatalmába kerülőket ide-oda sodró szeszélyes mélyvíz. Olyan személynek, aki folyton a kihívást, a kalandot és a különlegességet kutatja és vonzza be az életébe a menny és a pokol találkozási helye, afféle egyenlítő. Bármennyire is igyekeztem megkapaszkodni valami biztonságot adó megszokásba vagy rendszerbe, a második héten egyre elveszettebb és feldúltabb lettem, ami elsősorban Keith Hennessynek, a sámánista, spirituális érdeklődésű, az ember hétköznapi életének felbolygatását, a határok feszegetését célzó kanadai koreográfusnak köszönhető.

Stephanie Maher

Ponderosa vezetője: Stephanie Maher / fotók: Petrova Mira


Rávezetésként egy ál táncgyógyítási rituáléval kezdtünk, mely bizonyos alapszabályok betartása mellett teljes szabadságot adott a táncosoknak. Ilyen alapszabály volt például, hogy minden létező energiádat és tudásodat mozgósítanod kell a gyógyítás érdekében, de „bármit is teszel, nem segíthetsz a betegen", hiszen (és ez a farm egyetlen logikus következése volt) „a betegnek az égvilágon semmi baja". A hét második napján, korántsem hétköznapi bemelegítés után egy hatvanperces holotróp légzési gyakorlat következetett. Én, közel ötven résztvevő között egyedüliként nem voltam hajlandó kitenni magam az egyáltalán nem veszélytelennek tűnő feladatnak, így elkövettem azt a hibát, hogy szemtanúja lettem a teljes önkívületi folyamatnak. Ekkor ébredtem rá, hogy az eddig megélt felbolygató események említésre sem méltók többé. A szellemi fogyatékosokhoz hasonló izomgörcsbe merevedett, az elmúlt tíz napban jócskán megkedvelt tánctársaimat nézve komoly aggodalom és veszélyérzet kerített hatalmába. Az első héten megélt „állatkerti összkép" tízszeresére fokozott változata tárult elém, melyben egyesek totális vadállatként üvöltve, veszélyérzet nélkül csapkodva, ugrálva, zihálva, mások a földön fekve, félájult vagy erős emocionális krízisben, remegve töltötték a hatvan percet. Egyben azonban mindannyian azonosak voltak: szakadatlanul, esetenként ájulásig folytatták a szájon való szélsebes ki-belégzést. Keith-szel folytatott aznap esti beszélgetésemből megtudtam, hogy csak két jó döntés létezik az adott helyzetben, a részvétel vagy a távozás, így jogos a lelki traumát jelző panaszom. Másnap gurulós nézőtéri állvány tetejéről hullottunk, kidőlt faként hátrafelé zuhanva hét művész kolléga karjaiba, majd egy közel húszperces halálmeditációt követően megkezdtük a gondoskodási rituálénkat önkéntes halottainkról. A meditáció saját halálunk elfogadására, ennek elhitetésére irányult, mely hiányos angol nyelvtudásom és már-már végletes kimerültségem ellenére hihetetlenül hatott rám. Egy pillanatra sem éreztem a kezdeti kétségeimhez híven nevetségesnek vagy szánalmasnak, amit csinálunk. A workshop hátralévő három órájában megállás nélkül zokogtam. Az utolsó egy órában nem csupán a többi résztvevő, de a meginvitált környékbeli lakosok és nyaralók is kivétel nélkül csatlakoztak a hat megmosott, átöltöztetett, temetésre előkészített halottunk megsiratásához. (Vajon a helyiek már gyakorlott álművész halottsiratók? Elképzelhető, hiszen Keith Hennessy minden évben ellátogat a farmra, hogy csodákat műveljen.) A workshop végén először éreztem, hogy a magánéletem, vagyis a valóság, amelyben élek, és a próbateremben eltöltött órák formálta közegem közötti határvonal összemosódott. Kilépve a teremből ugyanaz a táncos és előadó maradtam, mint az eddig külön világként számon tartott próbák ideje alatt.

Keith Hennessy

Keith Hennessy


A harmadik hét rendszeres foglalkozásai egyfajta megnyugvást hoztak, ami elsősorban Jules Beckman pozitív, nyugalmat és szeretetet árasztó személyiségéből fakadt. A rendszeres, csukott szemmel végzett érzékelés, tapintás- és mozgáskoordinációs feladat céljának megértésével és hasznosságának elismerésével valóban sikerült saját képességeim építésére, tudatosságom fejlesztésére fordítanom a tanultakat. Mindez csak azután következett be, hogy a látáskorlátozás révén egyéb érzékszervek felerősödéséből adódó, kezdetben kényelmetlen állapotot elfogadtam, és tudatosan használni kezdtem. Keith Hennessyhez hasonlóan Jules is tartott ritmus és énekórákat, melyek a régi istállóból kialakított grandiózus vidéki táncterem akusztikájával és a körben állás összetartó erejével szinte minden alkalommal lenyűgöző energiákat szabadítottak fel. Ez az eufórikus állapot egyre gyakrabban és erősebben szállt meg mindannyiunkat, ahogy teltek a napok, egyre mélyebbre szívtunk be Ponderosa levegőjéből.

black out

BLACK OUT

 

Ugyanezen a héten egy BLACK OUT nevű, fekete bőrű művészeket meginvitáló rezidenciaprogram is helyet kapott, melynek keretében hip-hop órák, valamint kötél segítségével praktizált aеrial dance képzés látogatására nyílt lehetőségünk. Mindemellett a Mary Pearsonhoz hasonló státusban lévő rezidens művészek is tartottak szabadon látogatható technikai órákat. Ezek közül leginkább Georgia Petrali improvizációt és kontakt improvizációt oktató, krétai aktivista, táncegyüttes-vezető művész munkája fogott meg. Óráin a kontakt improvizációt felhasználva, a különböző nemzetiségű résztvevők országának szociológiai, környezetvédelmi, esetleg politikai problémái, kérdései kapcsán leltünk mozgásba foglalható témákra, valamint az általa Krétán tanított súllyal, húzással-tolással, állatok megszemélyesítésével és az egymás iránti bizalommal kapcsolatos tánctechnikai elemekkel kísérleteztünk.

Eliza Larson

Étkezés közben: Eliza Larson


Lassacskán minden napszak és minden helyszín alkalmassá vált valamilyen kisebb előadásra. Szinte minden étkezés közben (vagy előtte-utána) kisebb táncbemutatót, színdarab-szösszeneteket, installációkat, koncerteket élvezhettünk. Keith Hennessy például meztelen dresscode-os, nagyobb szabású előadásával a közönséget késztette ruhájuk levetésére, amit a szaunában eltöltött kellemes percek ihlettek. Jess Curtis és Jörg Müller komikus előadása öt kiválasztott közönségtag kivetített, élettani mutatóikból összesített diagramján át vizsgálta a közönség különböző érzékszerveket és érzelmi központokat bolygató táncos, asszociációs, szexualitást és brutalitást, veszélyérzetet tesztelő reakcióját. Helyszín tekintetében talán a kanálisnak hívott folyóparton bemutatott kötélakrobatikát, élő zenét és nem kevés veszélyt ötvöző előadás volt a legextrémebb. A hídról lelógó két kötélen lenyűgöző mozgáskombinációkat láthattunk egy fehér és egy fekete bőrű, artista képzettségű előadóművésztől, miközben a túlsó parton szintén két bíbor ruhába bújtatott gitározó énekesnő szívszorító, felejthetetlen lassú dallamokkal erősítette a vízre eresztett matracon fekvő, félig vízbelógó hölgy szomorúságot árasztó képét. Ezt a megérintő, érzelmes benyomást bontotta meg az ősembert idéző fiatalember, aki torkaszakadtából üvöltve, nyers, dübörgő stílusban járt-kelt ide-oda a hídon és a parton, míg végül ténylegesen rászánta magát a nem kevés bátorságot igénylő folyóba ugrásra.
Az utolsó hét a saját alkotás ideje volt. A performanszmodul keretében tartott rendszeres napi találkozók csapatépítő, egyéni és közös alkotásra serkentő jellege kitűnően hozzájárult a program célját képző saját munka létrehozásához. Az újonnan készült alkotásokat a hónapot záró, harmincegy előadást tartalmazó Performance Marathon keretében mutatták be. Ponderosa vezetője és mozgatórugója, Stephanie Maher mellett mentorként Peter Pleyer, Mary Pearson, Jess Curtis és David Lakein is bármikor készen állt arra, hogy véleményével, tanácsaival, támogató energiáival segítse munkánkat. Lenyűgöző eredményeket értünk el a rengeteg csapatépítő játékon és improvizáción alapuló, valamint a sokszor a stúdión kívül tartott hátramenetben vagy bekötött szemmel végzett sétákat, közös folyóparti thai chi gyakorlatokat, ismeretlen térfelhasználási, kreativitási feladatokat is tartalmazó performanszmodul próbákon.
A megérkezésem pillanatában bekerültem egy álomszerű világ forgatagába, melynek kereke ottlétem minden egyes percében megállás nélkül forgott. Az alkotás, az előadások, a szakmai munka nem vált el többé a hátsó kertben folyó szabad beszélgetésektől, a közös szaunázásoktól, a tábortűznél való zenéléstől és énekléstől, a különböző közösségépítő laboratóriumi programoktól, vagy az esti vetítésektől. Ponderosát leginkább egy nagy élő organizmushoz tudnám hasonlítani, melyben folyamatos cirkulálnak az éltető nedvek, és előbb vagy utóbb mindent és mindenkit bekebelez, szinte teljesen elmosva stúdió és hétköznapi élettér közti határokat. Ez keltette életre bennem annak a felemelő szabadságnak a felismerését, mely a jövőben lehetővé teszi majd, hogy bárhol, bármikor, bármilyen élethelyzetben előadóművész legyek és maradjak. Most, hogy tálalás előtt több újjal is belekóstoltam a süteménybe, nem hagyom, hogy annak édes íze akár egy pillanatra is elvesszen az emlékezetemből. Sőt! Rövid lehűlésre, megemésztésre szánt periódust követően majd szabályosan rávetem magam az édességre.

Ponderosa, 2013. augusztus 10.

A cikk megírására az Off Alapítvány Leonardo programja teremtett lehetőséget.