Jegyzet

Néptánc

Vida Virág: Kint is – bent is

lead MÁNE-USAA Magyar rapszódia – Cigány románc Los Angeles-i előadása – JEGYZET

Amikor a táncosok a moldvai csángó viseletben felvették a legősibb térforma, a kör alakzatát, úgy éreztem, hogy kirekesztenek abból a világból, amelyben ők benne vannak.

A Magyar rapszódia – Cigány románc Los Angeles-i előadása – JEGYZET

Amikor a táncosok a moldvai csángó viseletben felvették a legősibb térforma, a kör alakzatát, úgy éreztem, hogy kirekesztenek abból a világból, amelyben ők benne vannak.

 

Amikor a magyar ember a szülőföldjétől távol magyar népzenét hall, és magyar néptáncot lát, akármilyen műveltséggel bírjon is, mindenképpen elfogja a honvágy és a büszkeség (akár a műfaj rajongója, akár nem). Ha pedig a távolban mindez a Magyar Állami Népi Együttes kitűnő műsorán keresztül éri el, akkor még inkább felerősödik az identitás érzése, felértékelődik a mozdulatokban tetten érhető magyar virtus; vizuálisan vetítődnek ki a nemzeti karakterjegyek, amelyeket magunkon is felismerni vélünk.
Ami a külhoni közönségnek egzotikus, az a külföldön élő magyarok számára egyenesen az otthont jelenti. A Magyar Állami Népi Együttesnek e két érzelmi elvárás kielégítése a fő feladata a közel három hónapos, 73 (!) állomásos, 2O13-as amerikai turnén, és az együttes – úgy tűnik – ennek maradéktalanul eleget is tesz. Ezt bizonyítja a napokban, a Los Angeles-i Downey Civic Theatre-ben megtartott nagysikerű fellépésük is. Igaz, a társulat nem kockáztat túl sokat: a műsor hagyományőrző, mindenféle technikai-szellemi újdonságtól mentes – ám tisztességes program.
Mihályi Gábor koreográfus eltökélt kísérletezésen alapuló stílusjegye, hogy bizonyos határokon belül igyekszik felszámolni a néptánc „múzeumjellegét"; él a modern szcenika és technika adta lehetőséggel, segítségül hívja saját kreativitását, de mégis igyekszik megtartani az autentikusság körvonalát; soha nem billenti át az előadások egyensúlyát a színházművészet más műfajai felé. Egyik legsikeresebb ilyen kísérlete az archív néptánc-felvételek alapján készült, fekete-fehér jelmezben játszott Magyar Concerto, amely szimbolikájával utal a bartóki életműre, emellett hagyománytisztelő színpadi táncprodukcióként is jól értelmezhető, befogadható. A turnén szereplő Magyar rapszódia – Cigány románc című produkció azonban nem, vagy csak elenyészően kis mértékben hordozza a koreográfus sajátos stílusjegyeit – amit rajta kívül álló okokban kell keresnünk.

MÁNEcsapat


Az amerikai Columbia turnészervező cég ragaszkodott ahhoz, hogy minden újító színpadi elképzeléstől mentes, tradicionális műsort készítsen az idei amerikai körútra a MÁNE. A művészeti vezetőnek rá kellett bólintania a megrendelő kívánságára. Mihályi Gábor hat évvel ezelőtt még – ahogy ő fogalmaz – „megmakacsolta magát", és modern elemeket is becsempészett az akkori amerikai turnéelőadásba. A szervezők akkor, az első sikerek láttán, elfogadták a koncepciót, de most mégis nyomatékosan kérték, hogy az együttes ne térjen el az előzetes megállapodástól, aminek az oka kizárólag az eladhatóság biztonsága, és nem művészeti vagy kritikai szempontok. Kicsit leegyszerűsítve a képletet, az együttes az Egyesült Államokban a diaszpórában élő magyarságnak és a kultúránk iránt érdeklődő amerikaiaknak játszik, akik – a szervező szerint – a hagyományok tiszta megőrzését szeretnék látni a színpadon. Mihályi Gábor egyébként azt gondolja, hogy nem lenne kisebb a siker a népi hagyományok újszerű bemutatásával, mégis érdemes volt fejet hajtani a szervezők kívánsága előtt.

csapat2


A két felvonásban játszott program vonalvezetése egy-egy nagy ívből áll, amelyeket értelemszerűen virtuóz csoporttáncok tarkítanak, nagyszabású finálék zárnak. A csoporttáncok térszervezése mindig sikeresen egyensúlyban tartja a színpadot, szimmetriára törekszik, más jelenetben a koreográfus alkalmanként egy-egy kiemelt táncossal ellenpontoz. Ritkán megbillen a színpadkép, amikor például négyfős lánycsoport egy nagyobb tömeg mögé kerülve elvész, és a háttérben zajló körkörös mozgásával kissé megzavarja a színpad első traktusának eseményeit.
Az egymást követő jelenetek ritmusa finoman láncolja össze a részeket, egymásba mosva a tájegységek táncait bemutató jelenetek határait. A leltárszerű kellékhasználat kiemelkedően fontos része a koncepciónak; az új elemek folyamatos bekerülése frissen tartja a nem magyar nézők érdeklődését is.
A magyar néptánc palettáján egyébként nem Mihályi Gábor az egyetlen koreográfus, aki a megújulás mellett teszi le voksát. Évtizedek óta a műfaj kardinális kérdése a fejlődés, változás szükségessége. A néptánc színpadi táncműfajjá vált, a koreográfusok ezt nem hagyhatják figyelmen kívül. Alapvető funkciója változott ugyanis meg. Eredetileg munkavégzéshez, szokásokhoz, ünnepekhez kapcsolódó közösségi szórakozás volt, de mint ilyen, már régen elvesztette létjogosultságát. Az eredeti rendeltetést a táncházakban ma is próbálják ugyan feléleszteni, de a mozgalom valószínűleg sosem fogja már túlnőni a rétegszórakozás kereteit.
A MÁNE turnéprodukciója mindezt tökéletesen alátámasztja. Amikor a táncosok a moldvai csángó viseletben felvették a legősibb térforma, a kör alakzatát, úgy éreztem, hogy kirekesztenek abból a világból, amelyben ők benne vannak. Hiába a szépen világított színpad, a szabályosan felállt, precíz térforma, a felhevült táncosok kipirult arca és csillogó szeme, a bezáruló kör két láthatatlan zónát hozott létre a színpadon: a kintet és a bentet. És mivel én kint maradtam, érdektelennek éreztem, ami a körön belül történik. Ennyire világosan még sosem éreztem, hogy a néptáncban vagy benne kell lenni, vagy a műfajnak kell olyanná válnia, mint az összes többi színpadi táncműfaj, amely a sajátos mozgásformát csupán nyelvezetként használja. Mihályi Gábor azonban jól tudja mindezt, és szerencsére a legtöbb alakzatot igyekezett megnyitni a közönség felé. Még a páros táncokban is sikeresen abszolválta a frontba dolgozást: a szatmári csárdás nyitótáncként erős felütésként hatott a sok kifelé forgatással, csakúgy, mint a mezőségi tánc vagy a záró jelenet székely-összeállítása. Emellett a koreográfus – kicsit mégiscsak túljárva a szervezők eszén – mindkét felvonásban valami szokatlannal meg tudta lepni a nézőit.

előadás


Az első felvonás színházi szempontból kétségtelenül legmeghatározóbb jelenete a méhkeréki sarkantyús férfiszóló. A táncos egyetlen doromb kíséretében adja elő a bonyolult ritmikával, szenvedélyes dobbantásokból és csapásokból építkező szólóját az erős kontúrú, drámai hatású fénykörben. Itt megszületik valami; először éreztem az előadáson, hogy teljesen azonosulni tudok a táncos által megélt élménnyel, azzal az élménnyel, amit a néptánc a művelőinek okoz(hat).
Az előadás másik kiemelkedő pontja egy „Pletyka" névre keresztelt intermezzo, amelyben a társulat nőtagjai nyitott félkörben, két sorban (az első sor széken ülve) adnak elő egy félig prózai, félig énekelt ritmusjátékot –némi szépen szervezett, visszafogott, illusztratív mozgássorral. A jelenet elragadó és bájos, beleférnek az egyéni improvizatív mozdulatok is. A szín valamit átment a régi magyar falu lányainak, asszonyainak feminitásából – például a Körhintában is megjelenő, a szerelméért akár halált is vállaló szenvedélyből, a kifelé titkolt, elfojtott, de belül forrongó érzésekből, a rátartiságból, büszkeségből, szelídségből, játékosságból.
A Pletyka jól készíti elő a cigány betéttel tarkított (a Downey színházban háromszor visszatapsolt) össztáncot, mégis úgy érzem, hogy a Magyar Állami Népi Együttes programjában a fent említett két jelenet képes igazán egyetemes mélységet is megfogalmazni a tánckultúránkról, amit magyarok és nem magyarok, határon innen és túl, kint és bent megértenek, megéreznek. Ez az igazi „tiszta forrás", ez az, ami felé a magyar néptáncnak, mint színpadi művészetnek tartania kell.

Magyar rapszódia – Cigány románc (Magyar Állami Népi Együttes)

Los Angeles, Downey Civic Theatre, 2013. szeptember 24.