Kutszegi Csaba: Ipszilonosok, vagy már ikszesek
New Europe Festival 2016 -
… keresik a módját annak, hogyan érezzék jól magukat abban a világban, amely nem az övék, hanem a szüleiké, és marha furcsa számukra.
Egy vallomással kell kezdenem: nagyon régen láttam úgynevezett „nem elsőkategóriás” kortárs táncot. Nem finnyáskodásból nem nézem, hanem a sok egyéb kötelező néznivaló mellett nem fér be a programomba. Ezért újra meg kellett tanulnom kezelni a jelenséget a Szkéné Színház New Europe-estjén.
Alisa Vasanta / fotók: Mészáros Csaba
Jól tudom, hogy a „nem elsőkategóriás” jelzővel máris sokaknál kivertem a biztosítékot, de valahogy csak meg kell különböztetni például az ügyes kelet-európai fiatalok szárnypróbálgatásait a nemzetközi kortárstánc-szcéna csúcsteljesítményeitől. Annál is inkább, mert a „nem elsőkategóriás” itt és most nem értékminősítés, hanem egyfajta módszer-megjelölés.
Ha le is maradok több előadásról, vigyázó szememet folyamatosan a bemutatókra vetem, és a hálón begyűjtöm róluk az írott és vizualizálható információk javát. Egyebek mellett ezek is megerősítik bennem az alábbi a feltételezéseket:
She
- Az ez idáig még amúgy sem meghatározott kortárs tánc jelenségén belül határozott törésvonal figyelhető meg: az egyik oldalon azok állnak, akik kitartóan vallják a – bármilyen – technikás tánc fontosságát, és ezért folyamatosan igyekeznek tánctudásukat, technikájukat fejleszteni, ezzel szemben a másikon azok helyezkednek el, akik a technikánál fontosabbnak tarják a kifejezést, a hatást, az üzenetet. Ám ahogy mondani szokás, a zsuga nem egy életre van leosztva, meg amúgy is: a két oldalon állók, amikor kedvük tartja, ideig-óráig vagy végleg, át-átruccannak a másik táborba.
- Ez utóbbit (a kedv hozta át-átruccanást) szem előtt tartva, a tépelődő ember végül is hajlamos azt gondolni, hogy mégsem a technikás tánchoz fűződő viszony mentén nyújtózik a törésvonal, hanem az egyik oldalon azok állnak, akik azt szeretnék, hogy általában a közönség érezze jól magát az előadáson, míg a másikon azok, akiket leginkább csak az érdekel, hogy ők maguk, vagy a szűk körük érezze jól magát ugyanott.
Persze a helyzet korántsem ennyire egyszerű, de gyanítom, hogy a kortárstánc-előadások között is észlelhető komoly különbségek lényegét ebben az utóbbi felvetésben meg lehet ragadni. Ez egy filozófiai kérdés: magamnak (vagy a szinte személyesen ismert tagokból álló táboromnak) akarok-e jót, velük akarok-e közölni valamit, vagy egy konkretizálhatatlan, arctalan sokaságnak, a KÖZÖNSÉGNEK. Nagy különbség van a kettő között. Az első esetben cinkos összekacsintásra, egyetértésre, biztatásra, ha szűk körben is, de csak sikerre számíthatok, és közben leginkább „csak” magamat kell adnom, míg a másikban a legtöbbször szabályosan meg kell feszülnöm azért, hogy megfeleljek mások velem szemben támasztott elvárásainak, testem-lelkem minden porcikáját csúcsra kell járatnom, hogy szolgáljam a nagyérdeműt. A két oldal egymásnak néha be-beszóló harcias képviselői a hibát rendszerint akkor követik el, amikor úgy akarják önmagukat a másiktól megkülönböztetni, hogy a saját tudásukat, felfogásukat, terméküket, életüket értékesebbnek, többnek, komolyabbnak, korszerűbbnek, fontosabbnak, trendibbnek, időt állóbbnak, szabadabbnak, ellenzékibbnek, izgalmasabbnak, magyarabbnak, erkölcsösebbnek, igazabbnak, minőségibbnek, európaiabbnak, fontosabbnak stb. hirdetik.
Pedig a különbség csak annyi, hogy az egyik zsigerből leginkább csak magára gondol, a másik meg zsigerből leginkább arra, hogy mit kell másnak nyújtania, átadnia. Így már világossá válik az is, hogy a kortárs táncot (és egyéb társművészeteket is) generációs kérdés osztja meg: a kortárs tánc magyarországi, elismeréseket, díjakat nyert, eredményeket felmutatni tudó nagy generációjának tagjai ma kb. 45-60 évesek, tehát a baby-boom generáció tagjai, míg a szcéna egyre aktívabb és markánsabb „újgenerációs” képviselői ipszilonosok, vagy ikszesek. Biológiai korra rácáfoló átnyúlások és átfedések persze a generációs csoportok között is mutatkoznak, de ettől még általában meghatóan röhejes, amikor egy baby-boomos folyamatosan y-os vagy x-es gondolkodású-felfogású lénynek adja ki magát (vagy éppen jobban is tudja, hogyan érez, gondolkodik, és milyen új művészetet akar egy mai tizen- avagy huszonéves). Ha a kortárs tánc magyarországi nagy generációjának alkotó-előadóit látom, vagy nézem a munkáikat, kb. valamennyiről az ordít, hogy mindent megtennének a közönségért, a sikerért.
Hannah Hariet Chaplin ca. 1895
A New Europe-est alkotó-előadóin meg az látszik, hogy keresik a módját annak, hogyan érezzék jól magukat abban a világban, amely nem az övék, hanem a szüleiké, és marha furcsa számukra. A felületi összefüggéseit értik ugyan, de zsigerileg egészen más dolgozik bennük. A produkcióikat, amelyekben egy maguk teremtette világban önmaguk lehetnek, azok szeretik rajongva, akik maguk is hasonló helyzetet hasonlóan élnek meg, és lélekben azonosulnak a látottakkal. Ez történetileg sem lehet elsőkategóriás kortárs tánc – így talán érthető, hogy a jelző használata részemről eleve nem lehet leminősítés. Az más kérdés, hogy az est három rövid kis darabját – amennyire képes lehetek ezt megítélni – nem tartom csúcsteljesítménynek. Óvatos, kedélyes szárnypróbálgatások ezek.
A New Europe Festival 2016 műsora úgy alakult ki, hogy a 2015-ös prágai Jarmila Jeřábková Verseny három díjazottja támogatást kapott új művek elkészítésére, melyeket idén szeptemberben az EU-hoz közelmúltban csatlakozott országokban, az „Új Európában” bemutattak. A szlovákiai, lengyelországi és csehországi előadás után így került az est a Szkéné Színházba.
Az A+1 Társulat, melynek két orosz fivér, Roman Zotov és Ivan Volkov a tagja, Alisa Vasanta címmel egy, kortárs külsőségei ellenére is érzékeny-érzelmes kapcsolattörténetet mutatott be. Szereplői lehetnek katonabajtársak, testvérek vagy akár szeretők is. A két jó mozgású, ruganyos fiatalember erőteljes, hatásos és lírai képekben mutatta be az összetartozás, a kitartás és a hűség egyénien megfogalmazott képeit. Pavla Vařáková és Kateřina-Blažková She címmel készített koreográfiát, melyet Zdena Hüttlovával kiegészülve hárman adtak elő. Az ifjú hölgyek szerepüket, a fiatal nők szerepét vizsgálták-próbálgatták a társadalomban és a színpadon, utóbbin sok mozgással, finoman, lájtosan. Inga Mikshina koreográfiáját (címe: Hannah Hariet Chaplin ca. 1895) négyen táncolták-játszották: Inga Mikshina, Kristyna Sajtosova, Johana Pockova és Tomas Janypka. A három egyfelvonásos közül külsőségeiben ez a darab hasonlított leginkább színházi eszközöket is felvonultató kortárstánc-előadásra, de sokat levett az értékéből, hogy őszinteség- és eredetiségfokban alulmúlta az előző kettőt.
New Europe Festival 2016
Szkéné Színház, 2016. szeptember 25.
