Kritika

Kortárs tánc

Komjáthy Zsuzsanna: Így van, vagy úgy van

Timothy and the Things: Schrödingerre várva -

…az eljövendővel, az esetlegességgel fertőzött jelent ragadja meg, annak minden apró mozzanatával, emberi játékával és játszmájával együtt. Nem többet, nem kevesebbet.

Van valami különös a várakozásban – valóban van. Valami csábító, megmagyarázhatatlan, afféle tettleges tétlenség… kétségtelen. Ahogyan az is, hogy Fülöp László, pontosabban a Timothy and theThings legfrissebb munkájának, a Schrödingerre várva-előadásnak minden mikropillanatát átnedvesíti a várakozás – mégsem tartom szerencsésnek az írásomat ezzel a kínálkozó (és könnyű cikket ígérő) gondolatszemcsével kezdeni.

kni1Fotók: Kővágó Nagy Imre

Hogy miért nem? Nos, elsősorban azért, mert a Schrödinger – ahogy egyébként minden eddigi Fülöp-koreográfia – egyik alapvonása éppen az, hogy nemcsak a narratívát eliminálja (ebben még nem lenne semmi kunszt), de valahogy zárójelbe teszi a színpadi történést is: a várakozás megjelenő alakzatait. Vagyis mindaz, ami a retinánkon tükröződik, mellékes, hogy kicsit pontosabban fogalmazzunk, előttes marad. Méghozzá szó szerint – de ne rohanjuk előre.

kni2
Ami a puszta tényeket illeti: adott hat kiváló táncos-színész, egy hangszer (trombita), egy dallam (Albeniz: Suite Espanola No1, op. 47) és egy tér. Fülöp biztonságos, színházi tekintetben viszonylag körüljárt témát választ tárgyául (várakozás, elodázás, tehetetlenség), hozzá egyszerű, banális képeket keres (például toporgás, dühöngés, pótcselekvések). Ezek a képek pedig gegekkel teletöltött lufikként pattognak, szállnak a térben, fel-le, fel és le. Nem húzza őket semmiféle ólomsúly a deszkákra, nem horpasztanak mázsás lyukakat abba. A táncosok igazi clownok módjára belakják a színpadot, zsonglőrködnek; lépteik és mozdulataik könnyűek. Puha nyomot hagynak a térben. Látszólag kívül esnek a színházi kontextuson, mintha ezek a táncosok nem is színpadon, a sötét és figyelő nézőtér előtt lennének, inkább valahol félúton a valóság és a szivárványos fantáziavilág között. Ezt az érzetünket erősíti az előadás próbajellege, gondoljunk például arra, mikor a táncosok Kelemen vezényszavaira – „in, out, in, out, turn, turn, turn” („be, ki, be, ki, fordul, fordul, fordul”) – körtáncot járnak. De ezt erősíti a valóságosság más eleme is: például amikor a színpad hátuljában lévő ajtót becsukják – valahol a koreográfia elején –, azzal a zene is elhalkul, csak átszűrődik a szomszéd szobából. Előadásban nem, ez a valóságban természetes. Ugyanígy: mikor Cuhorka elhagyja a színteret, halljuk, amint valakivel torzsalkodik. Vagy csak magában? Nem tudjuk, de biztos, ami biztos, próbáljuk elkapni a hangok foszlányait. A fantáziavilágot ugyanakkor a csillogó-villogó jelmezek, a kerekedő tekintetek és a mesés elemek erősítik: jellegzetes például az a jelenet, melyben Cuhorka Kelemen szájához egy trombitát illeszt, majd a mellkasának ütemes nyomkodásával hangot présel ki a szerből. Éppen úgy, mint a Tom és Jerry-ben.

kni3
Másrészről viszont a táncosok minden egyes lépése, minden gesztusa és rezdülése mélyen a színpadi szituációban gyökerezik. Mi több, éppen azáltal szabadulhatnak meg a színpadi deszkák súlyától, hogy kihasználják azok alaptörvényeit. Szándékoltan és túlcsordulóan „mintha” szereppozícióba helyezkednek, megkeresik ennek a mintha-pozíciónak a belső ritmusát, és addig járják, míg túlfeszítik (például túljátszanak, felnagyítanak helyzeteket). Ennek kettős célja van: egyfelől távolságba helyezkednek magával a színházi szituációval, kifordítják, akár a kalapot – de sosem „robbantják fel” azt; másfelől viszont kijátsszák, megkerülik, és lehetőséget teremtenek, hogy a kauzális rendjének helyébe valami más, valami esetleges és váratlan költözzön.

kni4
Bizonyos értelemben pedig ez a váratlan az, mely nem engedte, hogy a cikket a várakozás természetének boncolgatásával, majd abból kiindulva, ahogy egyébként terveztem, egy Teller Ede-idézettel kezdjem. Aggodalomra persze semmi ok, nem mondok le az idézetemről, eljön az is, de várjunk még vele! Mert ez a váratlanság lényegi pontot jelöl, lényegibbet. Méghozzá egyidejűleg többfélét is (hogy elegánsan asszociálgassunk a kvantumfizikára, sokvilágelmélet, ugye). Jelöl például egy befogadói és jelöl egy ontológiai váratlanságot.

kni5
Az előadás nagy vonalakban a következő szerkezet szerint épül fel: első alapkép – első fokozott kép – első határkép (robbanás nincs) – (váratlan) második alapkép – második fokozott kép – második határkép (robbanás nincs) – (váratlan) harmadik alapkép és így tovább. Ez a látszólag egyszerű, ritmikus szerkesztésmód azonban – mely eddigi előadásai alapján úgy tűnik, Fülöp jellegzetes formanyelvévé nőtte ki magát – roppant bonyolult csontvázat rejt magában. Milyet? Egy amolyan sosem-még vázat, melyben minden jelen momentumot, minden történést az elkövetkezendő határoz meg. A jelen tulajdonképpen felfüggesztődik egy szögre, a be- és kiteljesülés mindig elhalasztódik – az csakis az elkövetkezendőben volna lehetséges. Az elkövetkezendő természeténél fogva kétféle alakot ölthet: a (kiszámítható) jövőét és az esetleges, váratlan eljövendőét (l’avenir). Az, hogy Fülöp mindkettőt beemeli a koreográfiába, egyfelől határozatlanságban, állandó bizonytalanságban, valamint egy idősíkok közötti állandó mikropattogásban (egyszerre van itt is és ott is) tartja az előadást, másrészt ugyanakkor furcsán végtelenné, abszurddá teszi azt. Így találkozik tehát Schrödinger Godot-val, a macska a várakozással.

kni6
Cuhorka Emese az előadás egy adott pontján valami ilyesmit mond: „Present – I give to you” („Jelen/ajándék – odaadom neked”) – jó summája ez az előadásnak. A Schrödingerre várva ugyanis lényegét tekintve, azt hiszem, az eljövendővel, az esetlegességgel fertőzött jelent ragadja meg, annak minden apró mozzanatával, emberi játékával és játszmájával együtt. Nem többet, nem kevesebbet. És ha más – Schrödinger/Godot – nem is, a cikk végén legalább az ígért Teller-idézet eljön: „Nem az az igazán érdekes számunkra, hogy így is lehet és úgy is lehet, hanem az, hogy ha így van, vagy úgy van”. Ennél többet pedig a jelenről, ki vitatná, nem lehet elmondani.

Schrödingerre várva (Timothy and the Things)

Alkotó-előadók: Biczók Anna, Cuhorka Emese, Furulyás Dóra, Kelemen Patrik, Marcio K. Canabarro, Varga Csaba. Zene: Mizsei Zoltán. Fény: Pete Orsolya. Hang: Varga Vince. Jelmez: Kasza Emese / Mei Kawa. Koreográfus: Fülöp László.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. november 17.