Turbuly Lilla: Az emlékezet kapaszkodói
Duna Művészegyüttes: Mementó -
Amíg általában hallunk egy háború vagy egy diktatúra áldozatairól, minden együttérzésünk és sajnálatunk dacára sem érint meg minket közelebbről. Ha megismerjük egyetlen áldozat történetét, vagy akár csak látunk az arcáról egy kifejező fotót, máris megtörténik az érzelmi azonosulás.
A Mementó a Gulag-emlékév keretében, kiemelt kormányprogramként jött létre, és ahogy a címe is jelzi, célja, hogy emléket állítson az áldozatoknak. Ezt a célt hangsúlyozta az előadás előtt Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója is, és megosztotta a közönséggel Recsket megjárt nagybátyjának történetét. Majd megszólalt egy Gulag-túlélő is: Szabó László. Nem tudom, létezik-e olyan szerencsés család Magyarországon, amelyikben csak az elmúlt száz évben nem vált valaki áldozattá – valamelyik világháborúban, Recsken, a Gulagon vagy máshol. Lehetséges, de többségünk családjában ott élnek, vagy éppen eltemetve lappanganak ezek a történetek szülőkről, nagy- vagy dédszülőkről, távolabbi rokonokról. Ha a doni áttörésről hallok ebben a majdnem szibériai télben, a sosem ismerhetett nagyapám jut eszembe, aki ott fagyott meg, ha ’44 esős őszéről, a tízévesen a frontvonalba került apámat látom mezítláb bukdácsolni valahol a Tisza környékén, a hideg sárban. Mindenki viszonyul valahogy ezekhez az emlékekhez, akár úgy, hogy nem vesz tudomást róluk, akár úgy, hogy kialakít köré egy emlékőrző hagyományt, mint például Ertl Péter családja, akik minden évben útra kelnek, hogy Recsken emlékezzenek a nagybátyjukkal történtekre.
Jelenet az előadásból / MTI Fotó: Kovács Tamás
Van hát mire emlékeznünk. Az elhurcoltatás, a szenvedések, az emberi kiszolgáltatottság, a tábori élet kegyetlen logikája közös pontjai több történelmi korszaknak is. Az előadás sem sorakoztat fel túl sok konkrét történelmi utalást. A kevés kivétel közé tartozik a vetített háttér néhány vörösbe hajló képe és az egyszer feltűnő sarló és kalapács. Máskülönben a vetítővásznon futó képek egy része – vonatsínek, erdők, keresztek, téli, havas táj – lehetne bárhol, más részük hangulatfestő, nonfiguratív képkocka. Túri Erzsébet díszlete, a színpadot három oldalról körbefogó szögesdrótháló sem köthető konkrét korszakhoz. Jelmezei a XX. század közepét idézik, de nem egységesek, szinte mindenki más ruhát visel. Vannak köztük szerényebb-szegényebb és elegánsabb öltözetek, városi és falusi viseletek egyaránt, utalva arra, hogy az egész magyar társadalmat érintő traumáról van szó.
Juhász Zsolt visszafogott, a teatralitástól tartózkodó koreográfiájának mintha a sorsközösség vállalása, az összekapaszkodás, az élet minden körülmények közötti megőrzése és továbbvitele lenne a központi magja. Az előadás végén megismétlődik a nyitókép: a huszonegy táncos a színpad előterében, velünk szemben kapcsolódik egymáshoz több kisebb (kettes-hármas) közösségben, mégis, huszonegységében is egységesen. Ez a gondolat az egész koreográfián végigvonul, alig vannak szólónak-duónak nevezhető részek. Igaz, a kényszertáborok éppen az egyéniség felmorzsolásáról, a kényszerközösségbe szorítottságról szóltak. Nincs biztosan felfejthető narratíva, talán az elhurcolás tekinthető ilyennek. Az elbukás, a földre (magzatpózba) kerülés visszatérő elem, de ugyanígy a talpra állás, a folyamatosság érzékeltetése is. Megjelennek az egymásra utaltság, a kiszolgáltatottság az erőszaknak vagy éppen a legnehezebb élethelyzetekben is felfénylő szerelem képei, de ebben az irányban is tartózkodnak a túlzásoktól, a drámai amplitúdóktól. Vannak néptáncosabb jelenetek és olyanok is, amelyekben a mozgásszínház,illetve a kortárs tánc dominál. A huszonegy táncos ebben is, abban is egységes, szép teljesítményt nyújt Szokolai „Dongó” Balázs alapvetően népzenei ihletettségű zenéjére. De zene az elakadó lélegzetek, zihálások ritmikus ismétlődése is.
Jelenet az előadásból / MTI Fotó: Kovács Tamás
Ami bennem hiányérzetet keltett, az az, hogy ezzel a szépen kidolgozott és megvalósított koreográfiával nehéz – nekem legalábbis nem sikerült – érzelmileg azonosulnom. Talán azért, mert nincs olyan szereplő, aki markánsan kiválna a közösségből, akit közelebbről megismerhetnénk, akivel azonosulni lehetne. Ebben az sem segít, hogy a koreográfia sokszor épít a táncosok távolba merengő, súlyos-komor tekintetére, amitől megint csak közösségként nézünk rájuk. Amíg általában hallunk egy háború vagy egy diktatúra áldozatairól, minden együttérzésünk és sajnálatunk dacára sem érint meg minket közelebbről. Ha megismerjük egyetlen áldozat történetét, vagy akár csak látunk az arcáról egy kifejező fotót, máris megtörténik az érzelmi azonosulás. Van a Mementóban is egy jelenet, amelyben egy asszony keres valakit: sorra belenéz az áldozatok arcába. Kiválik a többiek közül, csak rá figyelünk, és átérezzük a reménykedést-rettegést, ahogy sorra maga felé fordítja az arcokat. Ő lesz aztán az egyetlen olyan szereplő is, aki átkerül a szögesdrót másik oldalára, majd onnan visszatér a táborba. Nem lesz ebből pontosan felfejthető történet, ez egyáltalán nem is hiányzik, de jobb lett volna több ilyen kapaszkodó, több, a kényszerközösségből kiváló arc, személyes momentum. Mert úgy tűnik, ez kell ahhoz, hogy ne „csak” valamire emlékezzünk, hanem valakikre, azokra a húsvér emberekre, akik mi is lehettünk volna, ha abba a korszakba születünk.
Mementó (Duna Művészegyüttes – Nemzeti Táncszínház)
Előadják: a Duna Művészegyüttes táncosai. Zene: Szokolay Dongó Balázs. Dramaturg: Hegedűs Sándor. Jelmez- és díszlettervező: Túri Erzsébet. Asszisztens: Bonifert Katalin. Produkciós vezető: Letenyei Gábor. Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt.
Várkert Bazár, 2017. január 27.
