Kritika

Kortárs tánc, Néptánc

A lélekbarlang szexepilje

Szoboszlai Annamária kritikája a Barlangról

80_barlangAz ásványok és ércek rajzolatát idéző szürke női ruhák és a férfiak összefestett-maszatolt katonai gyakorlónadrágja, testhezálló, hosszított ujjú pólója sápadtabb, „csontosabb” kortárs arcot kölcsönzött az együttesnek, akárcsak a mód, ahogy a kiérleltség és a kamera „kísérletező” esetlegessége egységbe fonódott.

Szoboszlai Annamária kritikája a Barlangról

Az ásványok és ércek rajzolatát idéző szürke női ruhák és a férfiak összefestett-maszatolt katonai gyakorlónadrágja, testhezálló, hosszított ujjú pólója sápadtabb, „csontosabb” kortárs arcot kölcsönzött az együttesnek, akárcsak a mód, ahogy a kiérleltség és a kamera „kísérletező” esetlegessége egységbe fonódott.
 
 

Hogy hol érhető tetten az állítólagos hasonlóság, amit az egyik nézőtársam fedezett fel Juhász Zsolt új koreográfiája, illetve egy, a „hungaricumsága” ellenére angol névre keresztelt, közérdeklődésre számot tartó csapat show-i közt, arra mind e percig nem sikerült rájönnöm. Arra sem, hogy a megjegyzést dicséretnek, vagy sértésnek szánták.

 

 
 
 
 
 
4
 
 
 
 
 
 
 

 

Bár a Barlang több szempontból is új színeket hoz a trilógia korábbi részeihez, a női archetípusokkal dolgozó, klasszikusan szép és lényeglátó Fosszíliákhoz és az azt követő, férfiszerepeket egybe fűző Metszethez képest, az új koreográfiában semmi olyat nem tapasztaltam, ami a fentebb néven nem nevezett társulatot eszembe juttatta volna (a részemről ez bók), pedig az előadás fordulópontján még egy napszemüveg is előkerül. Olyat viszont igen, ami mostanában több alkalommal rám köszönt. Talán tudatállapot-változást előidéző zenei hatásként lehetne leírni, és – talán, remélhetően – tudatosan használják az alkotók, mikor kábult önvalójába, „barlangjába” passzírozzák a nézőt, hogy „időtlenedése” új felismerésekre sarkallja. A mondat ugyan félreérthető (mint ahogy az előadás alatt becsúszó ásítás is), de nem az unalomról beszélek. Juhász régóta kísérletezik a vetítővel és a fényhatásokkal, azok mára egész világleíró és -értelmező képi rendszerré értek össze színpadán. De a hang ekképp még nem került elő a furfangos-ládából. Most sem kellett „előcibálni”, a Szent Antal alakja köré messziről épülő előadás a lélek története, a lélek hullámzásával, disszonáns hangjaival. A trilógia első és második részéhez (és a Duna Művészegyüttesnek készült Tavaszi szélhez és Aranyághoz) hasonlóan a magyar néptánc-hagyomány ismét friss, „pirospozsgás” arcát fordította felénk, csak épp a rózsák most nem virítottak annyira. Az ásványok és ércek rajzolatát idéző szürke női ruhák és a férfiak összefestett-maszatolt katonai gyakorlónadrágja, testhezálló, hosszított ujjú pólója sápadtabb, „csontosabb” kortárs arcot kölcsönzött az együttesnek, akárcsak a mód, ahogy a kiérleltség és a kamera „kísérletező” esetlegessége egységbe fonódott.

 

dbarl150
fotók: Dusa Gábor


A korábbi darabokban a táncoló testek árnyainak megsokszorozása, a kivetítés, a fény – sötét játékok, a különleges csillámló felületek révén teremtődött meg múlt-jelen-jövő fűzére, s ezek izgalmas egyidejűségéből, illetve a filmszerű vágás illúzióját megteremtő világítástechnikából eredt a balladisztikus-költői hangvétel. A Barlang ennél sokkal direktebb elválasztásokkal él. Itt van mindjárt a kezdőkép. Az előadás agyoncsépelt kortárs-módra a mínusz tízedik percben kezdődik, de ez kimondottan jót tesz neki. Míg a nézők a helyüket keresgélve tollászkodnak, a kivetítőn – a színfalak mögé bújtatott kamera révén – láthatóvá válnak a szintúgy készülődő szereplők. Egy férfitáncos van, aki a többiektől elkülönülten a színpadon várakozik. Sétál, magába mélyedve leül, hosszan ül, töpreng, feláll, sétál, töpreng. Ez a várakozó/várakoztató, kezdés előtti kettős játéktér oldja a határokat szerep és szereplő között, hogy az egybemosódó dimenziók később szükségszerű természetességgel csússzanak a helyükre a fent leírt zenei mix és az ennek ellenpólusaként megszólaló színes lámpás „etnó-diszkó” hatására. Ezúttal nem a táncból áradó és elsöprő erő viszi magával a nézőt. Legalábbis az előadás első felében biztosan nem. Sokkal inkább a ki nem táncoltság, a visszatartottság feszítése. A másokkal megoszthatatlan belső harcé, amit Juhász Zsolt mégis szétosztott a táncosokra (mint egyetlen testre), beleírt a darab egészének dinamikájába, a váltásokba, a finoman meg-megjelenő humorba és a dokumentarista módon mindent fekete-fehérben (szürkében) mutató kamera-képbe.

Juhász sokkal jobban érti a táncot, és sokkal jobban ismeri a színpadon összeadódó hatásokat (kép, hang, szín, érzelmek, karizma…), semhogy valami „konkrétumot” (pl. Szent Antalt) akár csak egy pillanatig is tetten akarnánk érni. Az előadás első felében a barlang (a lélek) belsejébe hatol, amit aztán úgy fordít színére, át a „valóságba”, hogy a mindent rögzítő kamerát a színpad mögül előre hozza. Majd az egész groteszk grimaszba rándul, kigyulladnak a kék-piros-sárga-zöld fények, és a szellemi-lelki magaslatokból becsapódunk a kisfröccs- és pálinkaszagú csujjogatós anyagba. (Mint a hungaricum…) És az egész attól a legjobb, hogy Juhász nem játszat rá semmire. Minden visszafogott, mértékletes. Talán csak a mindent megmutató kamera bizonyul túl soknak egy helyütt, mikor a színpadot hátulról határoló áttetsző, széles drapériacsíkokon a kulisszák mögött ölelkező pár óriásira nagyított képe jelenik meg. Nézzük, mert az objektív mutatja… De objektív vagyok, ha azt mondom, hogy ez a Barlang szexepilje, a megleshetetlen meglesése?

 

Barlang (Duna Táncműhely)

Zene: kortárs zenei válogatás. Fény: Lendvai Károly. Jelmez-díszlet: Turi Erzsébet. Konzulens: Hegedűs Sándor. Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt. Szereplők: Bonifert Katalin, Bednai Nikolett, Gyulai Anikó, Horváth Eszter, Pozsár Kitty, Kuzma Péter, Soós András, Szabó Csaba, Végh Tamás, Vincze Levente.

Nemzeti Táncszínház, 2010. február 24.