Péter Márta: A patkány agya
Kovács Gerzson Péter – Tranzdanz: Ratville -
…kiderül, hogy az emberinek mutatkozó test és agy valójában patkányokat is rejthet, hogy az emberi szokásokat, közösségi-szociális mintákat, egyszóval a végtelenül ismétlődő programokat akár a patkánylét is vezérelheti.
Kovács Gerzson Péter következetes alkotó; az utat, amely mellé egykor elszerződött, s amelyet elképesztően racionális okfejtéssel, reá jellemző teóriával majdhogynem szellemi léptékké emelt, úgy tűnik, soha nem hagyja el. Egyfajta látásmódbeli koherenciát, élet- és önazonosságot ad előadónak és nézőnek egyaránt, s talán számon is kéri őket, mint egy igazi tanító, vagy mester, esetleg terapeuta. Végigjárta a szent és a profán fogalmi köreit, kirakta a mítoszok és sámánok világát, s bár a jelen és a múlt e művekben és Kovács Gerzson Péter gondolataiban mindig is összeért, mára mégis úgy tűnik, a múltból a jelenbe ért, és tükröt tart, amely tükör persze töredezett és rozsdás, és aki csak szépet akar látni, nem néz bele, vagy elmenekül/ne, vagy tagad, de közömbös nem lehet. A TranzDanz, Kovács Gerzson Péter idén harminc éves társulata a Nemzeti Táncszínházzal közösen jegyzi a Ratville előadását.
Tókos Attila, Gera Anita, Újvári Milán, Bora Gábor / fotók: Jókúti György
Kovács Gerzson Péter (KGP) szerencsére még nem ért el következetes pályájának végpontjához, amely az egykori interjú szerint a lebontás, avagy bizonyos minimalizálódási tendencia után maga a semmi lenne, ám a táncos részletekkel együtt immár a tartalom is minimalizálódik, s a folyamat révén végül a – mai életmódra, szellemi igényekre tekintve – minimalizálódott, csak reflexeiben élő agyakba nyújt betekintést. És ekkor bizony kiderül, hogy az emberinek mutatkozó test és agy valójában patkányokat is rejthet, hogy az emberi szokásokat, közösségi-szociális mintákat, egyszóval a végtelenül ismétlődő programokat akár a patkánylét is vezérelheti. A patkány persze nem hüllő, viszont az ember „szeretett” kísérleti állata, és úgy hírlik, nagyon intelligens, jó eséllyel egyetlen lehetséges túlélője egy ember által okozott atomkatasztrófának.
Bora Gábor és Tókos Attila
És ebből a nézőpontból akár fel is nézhetünk állati társainkra. (Némelyik példányával volt alkalmam találkozni az egykori Moszkva és Phenjan szállodájában, utóbbiban egyenesen a szobánkban, bár láttam már bolognai utcán is, és biztos van felénk is éppen elég). Ha most valaki utálkozik, csak azt bizonyítja: alkalmatlan arra, hogy a Ratville előadását megnézze, pláne, hogy gondolkodjon rajta. A Ratville ugyanis a patkányok városába visz; a cím valószínűleg egy sajátosan Gerzsonos szótalálmány, az angol és a francia kifejezés most igen találó kompilációja. A négy kiváló előadó (Gera Anita, Bora Gábor, Tókos Attila meg a társulati-darabbéli miliőhöz nagy erővel illeszkedő Újvári Milán) sötét cuccokban és – a szem köré mázolt fekete révén – ijesztő sminkkel rögvest a mélységbe ránt, különösen hogy felütésként mindannyian lámpával araszolnak a nézők mögött, mintha egy titkos bevetésre készülnének.
Gera Anita és Tókos Attila
A látványhoz pedig még egy infernális kakofónia is társul, amelyből csak valamikori idézetként kúszik elő egy-egy töredezett dallam. Itt a káosz, a szorongás, az irracionális létezés nyomasztó ténye. S bár szeretnénk hinni, hogy e látvány, s vele a mozgás, a történés lényegében irracionális, tőlünk távoli, nálunk lentebbi dolog, mert hát, ugye, mi mégis emberek, magasrendű lények vagyunk, a racionális bal agyféltekével kitüntetve, azonban a vonat már elindult, nem lehet leszállni. Hát persze. Éppen a racionális működésbe lehet kiválóan programokat írni, amelyeket végül sajátnak hiszünk (mint a „jó” reklámok sugallatát), s ezzel összhangban a lesikált racionalitásból jön a kiszámíthatóság, a silány gépiesség, a gondolati és cselekvési automatizmus is. S csakugyan, mintha KGP figurái biogépek lennének, bábszerű mozdulataik, biológiai programokat mutató akcióik, ütközéseik és dominanciaharcaik, társasnak tűnő megnyilvánulásaik valójában egy izolált lét zombi-világát rajzolja meg, a patkányság metaforájával. Nem kényelmes. Öröm legföljebb néhány zavart néző lárvamosolyából téved a színpadra.
Tókos Attila, Bora Gábor és Újvári Milán
Ám a koreográfus-alkotónak bizonyára nem is a felhőtlen jókedv volt a célja. A TranzDanz elmúlt évtizedben bemutatott, szorosan illeszkedő előadásainak egyike sem szolgálta ki a néző boldogságigényét, színházi reprezentációs óhaját, sőt, többnyire magasan tett rá, hiszen mindannyiszor az ember ún. társadalmi, egzisztenciális létének fonákságait ragozta a mozgás-képi, hangzási és világosítási effektek sajátos összerendelésével. Bár nem árt tudni, hogy KGP darabjai kapcsán milyen irodalmi művektől és szerzőktől inspirálódott, attól a végeredmény, vagyis maga a mű minden rétegében Kovács Gerzsonos marad. Aki érti és szereti a világát, szereti ezt a sasszemű, kérlelhetetlen attitűdöt, nem fogja azt mondani, hogy alkotásaiban mindig ugyanazt csinálja. Hiszen az alkotó rátalált saját stiláris jegyeire, meg amúgy is mindent sajáttá tesz, mindent átszűr önmagán, az emberek pedig, a sötétségben menetelve, szállítják a mindenkori témát. Ebben a tiszta képletben csak egyetlen kérdés marad: vajon a patkányváros sötétjéből vezethet-e út a világosság felé? Mert a világ nagyobb az embernél.
Ratville (TranzDanz – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Wondawulf. Látványterv, világítás, koreográfia, rendezés: Kovács Gerzson Péter.
Előadók: Gera Anita, Bora Gábor, Tókos Attila, Újvári Milán.
MOM Kulturális Központ, 2017. május 9.
