Megyeri Léna: Táncestek panorámával
Táncbazár 2017
… ahhoz, hogy valóban stabil, visszatérő közönségbázist tudjon építeni a fesztivál, és szakmailag is tényezővé tudjon válni, fontos lenne, hogy ne csak újrahasznosított előadásokra építse a programját, hanem minden évben tudjon újdonságokkal szolgálni.
Sokéves hagyomány, hogy a Nemzeti Táncszínház nyáron szabadtéri előadásokkal örvendezteti meg közönségét. Kezdetben ezek helyszíne a színház korábbi budavári otthonának Karmelita Udvara volt, immár három éve, az intézmény elhúzódó hontalanságának (optimistább nézőpontból: többlakiságának) kezdete óta pedig a Várkert Bazár Öntőház Udvara ad helyet a nyáresti előadásoknak. Kétségtelen, hogy ez a félig-meddig kényszerből birtokba vett helyszín csodás otthona az akár fesztiválnak is tekinthető eseménysorozatnak – talán túlságosan is. A színpad felett méltóságteljesen terpeszkedő Budai Vár és a nézőtérről remekül látható dunai panoráma ugyanis olyan pazar látványt nyújt, hogy félő, akár el is vonhatják az ember figyelmét a színpadi történésekről. Persze izgalmas, a figyelmet végig fenntartani képes előadások esetében ilyen nem fordulhat elő, azonban az idén általam látott három előadás némelyikén bizony volt pár pillanat, amikor a Lánchíd díszkivilágítása vonzóbbnak bizonyult a táncosok fáradozásánál.
De kikből is áll az a célközönség, amelyet a színház vezetése meg szeretne örvendeztetni a csillagos ég alá helyezett előadásokkal? Nos, az idei és a korábbi évek fesztiváljának programját áttekintve úgy tűnik, hogy leginkább a turistákra számítanak. A kissé eklektikus műsortervben rendszerint ugyanazok a magyar néptáncegyüttesek, illetve különböző folklórtársulatok (flamenco, tangó, indiai tánc) szerepelnek, ezen kívül – tetten érhető koncepció nélkül – egy-két kortárs előadás is belekerül a programba. Utóbbiakat éveken keresztül a Budapest Táncszínház képviselte, az elmúlt néhány évben pedig már a Feledi Project is szerepel a programban. Mivel mindkét társulat „tiszta” táncos, néhány esetben élőzenével kiegészült produkcióit mutatta be a fesztiválon, ezért az a gyanúm, hogy mind a kortárs előadásokat, mind pedig a fesztivál egészét tekintve, a könnyed nyári szórakoztatás, kikapcsolódás biztosítása a mostani helyszínén Táncbazár néven futó eseménysorozat fő célja. Nincs is ezzel semmi baj, a legtöbb nyári szabadtéri fesztivál nem törekszik ennél többre, és az sem rossz gondolat, hogy ilyenkor kicsit több reflektorfényt juttatnak az egyébként némileg a perifériára szorult együtteseknek (gondolok itt elsősorban az említett folklórtársulatokra). Ugyanakkor valamivel több invenció nem ártana a program kialakításakor. Hogy mennyire nem a visszatérő hazai vendégekre, hanem a turistákra apellálnak, azt az is érzékelteti, hogy az idei programban két olyan előadás is szerepelt, amely zsinórban negyedik éve látható a fesztiválon – és a többi produkciót tekintve is sok az átfedés az egyes évek programjai között, ami már csak bizonyos előadások erényeit tekintve sem tűnik indokoltnak.
Az idei program négy magyar néptáncelőadást vonultatott fel, ebből kettőt a Magyar Nemzeti Táncegyüttes (lánykori nevén: Honvéd Táncszínház), egyet a Duna Művészegyüttes, egyet pedig a Fitos Dezső Társulat prezentált. Én az MNT Táncrapszódia című produkcióját láttam, amely szintén szerepelt már a tavalyi programban is, akkor még a Japan Tour 2016 alcímmel kiegészülve. Az előadás ugyanis valójában a társulat 2016-os japán turnéjának programjából készült válogatás, amely a magyar nyelvterület legszebb táncait mutatja be a csárdástól az üveges és legényes táncon át az erdélyi cigánytáncokig. Egyszerű, világos koncepció, és az előadás pontosan ennyit is nyújt, se többet, se kevesebbet: a legnépszerűbb magyar néptáncok megbízhatóan magas színvonalú és jó hangulatú bemutatását.
Mivel évek óta először a Budapest Táncszínház nem szerepel a Táncbazár programjában, ezért az idei egyetlen kortárstánc előadást a Feledi Project adta a fesztiválnak, mely magára maradva erőteljesen kakukktojás-érzetet keltett a program egészét tekintve, ugyanakkor a különböző médiumokban legtöbbször éppen Feledi János szerepelt a Táncbazár egyik reklámarcaként. A Prozódia az egyike annak a két előadásnak, amely immár negyedik alkalommal látható a programban, ami több okból is érthetetlen számomra. Hogy eredetileg miért került bele a válogatásba, azt nagyjából sejtem (élőzenére készült, decens, tiszta táncos produkció, tehát olyasmi, ami illeszkedik a „könnyed nyári szórakozás” ideájához), az viszont már egyáltalán nem világos, hogy négy év elteltével miért ez a produkció képviseli még mindig, és ezúttal egyedüliként a hazai kortárs táncot a programban. Idén, vagy az elmúlt egy-két évben számos olyan előadás született a hazai táncszínpadokon, amely ilyen vagy hasonló paraméterekkel büszkélkedhet, és szerepelhetett volna a programban.
Ráadásul a Prozódia önmagában nézve sem a hazai kortárstánc-termés csúcsa. Az élőben játszó Trió á la Kodály népzene-átiratai remekek és élvezetesek, ám a koreográfia annyira sablonos, önismétlő (ennyi vállkörzést még sosem láttam egy előadáson belül), és számomra legtöbbször annyira nincs összhangban a zenével, hogy sokszor inkább úgy éreztem, hogy a tánc elvonta a figyelmemet a zene maradéktalan élvezetéről.
A fesztivál második felét a különböző népek tánchagyományait Magyarországon ápoló folklóregyüttesek előadásai uralták. Ezek közös törekvése, hogy a választott táncstílus valamiféle esszenciáját mutassák be a közönségnek, a művészi élmény kínálásán túl egyfajta ismeretterjesztő funkciót is betöltve. Ezt a törekvést legközvetlenebb formában a programban idén először szereplő Piro Tap Productions társulat vállalta fel a Tap Evolution – avagy sztepptánctörténet képekben című előadásával. Visszatérőként volt jelen a fesztiválon Budai László és a Tangó Táncszínház a conTangos-produkcióval, valamint a FlamenCorazonArte Táncszínház a FlamenColores című koreográfiával. Az utóbbi együttest alapító Lippai Andrea lánya, Pirók Zsófia immár nem csak édesanyja mellett, hanem saját jogán, saját együttesével, a Melodika Projecttel is bekerült a fesztiválprogramba.
Az általam az idei Táncbazáron látott harmadik előadás pedig a Sivasakti Kalánanda Táncszínház produkciója, a TálaMantra – indiai táncképek volt, amely a Prozódiához hasonlóan negyedszer szerepel a fesztiválprogramban. Somi Panni együttesének honlapja szerint 2010-ben készült a produkció, azóta pedig nem kevesebb, mint hét bemutatója volt a társulatnak, jogosnak tűnik tehát a kérdés, hogy vajon nem lett volna másik darab ebből a hétből, amely megállta volna a helyét a Várkert Bazár szabadtéri színpadán. Még akkor is, ha a Sivasakti Kalánanda összes előadása közül valószínűleg a TálaMantra mutatja a legteljesebb képet az együttes munkásságáról.
Az előadás célja ugyanis nem kevesebb, mint hogy átfogó képet nyújtson Dél-India táncművészetéről, a klasszikus bharatanátjam-etűdöktől kezdve a néptáncokon keresztül a modern koreográfiákig. Műsorszerkesztési furcsaságként a táncszámok fordított időrendben követik egymást, tehát a modern darabokkal kezdődik az előadás. Ezekhez Lerch István és Fekete Kiss Sándor készített zenét az együttes számára. Bár úgy gondolom, hogy minden táncműfajban fontos a hagyományőrzés mellett a hagyományok továbbfejlesztése, vagy akár túllépése, vagyis a kísérletezés is az új formákkal, és dicséretes, hogy Somi Panni is ezt az utat járja, mégis, a TálaMantrában a modern etűdök színvonala nem éri el a klasszikus és néptáncok nívóját. Ez utóbbiak teszik ki az előadás második felét, és ezekben már viszontláthatjuk az együttestől megszokott profi koreográfiákat, így már csak a jelenetek közti időnkénti lassú átállás okoz egy pici zavart az olajozott gépezetben. A sokáig csak táncosnőkből álló társulat néhány éve kiegészült egyetlen férfi taggal, ami nem csak azért szerencse, mert Németh Tamás karakteres színpadi jelenség, hanem azért is, mert ez új lehetőségeket adott a koreografálás terén Somi Panninak, különösen ami a duetteket illeti. A TálaMantra tehát valóban sokszínű produkció, jó szívvel ajánlható azoknak, akik még csak most ismerkednek az indiai táncokkal; „haladóbbaknak”, avagy olyanoknak, akik már ismerik a Sivasakti Kalánanda Táncszínház munkásságát azonban nem sok újdonságot tartogat.
Az előadások után az alkotók vezetésével tánctanítás zárja a Táncbazár estjeit. Szerencsére az általam látott előadások után mindig akadt néhány vállalkozó szellemű néző, aki saját bőrén is szerette volna megtapasztalni a tánc örömét, ami szintén hozzájárulhat az adott táncstílus megszerettetéséhez. Ebben látom tehát a Táncbazár erősségét: a táncstílusok sokszínűségének megmutatásában. Saját nézői tapasztalatom is azt mutatja, hogy a nyári színházi uborkaszezonban a korábbi években is szívesen néztem meg a Táncszínház nyári fesztiválján olyan előadásokat, amelyek a színházi évadban nem szerepeltek a prioritási listámon. Ugyanakkor ahhoz, hogy valóban stabil, visszatérő közönségbázist tudjon építeni a fesztivál, és szakmailag is tényezővé tudjon válni, fontos lenne, hogy ne csak újrahasznosított előadásokra építse a programját, hanem minden évben tudjon újdonságokkal szolgálni. Ettől ugyanúgy érdekes maradhat a turisták számára is, bár a fesztivál általam látott három előadásán túlnyomó többségben magyar ajkú közönséggel találkoztam.
Táncbazár
Várkert Bazár Öntőház Udvar, 2017. július 20-31.
Nemzeti Táncszínház