Kritika

Kortárs tánc

Török Ákos: Széllel szemben táncolni

L1danceFest 2017 –

Mi lenne, ha a nézők és a táncosok is meztelenek lennének? Miután ezt nagy többséggel leszavaztuk, az előadás „textiles” lett.

A kortárstánc, főként ha még kísérletező is, sehol a világon nincs könnyű helyzetben: ha már tánc, mindenütt szívesebben néznek táncjátékot, tánc-show-t, vagy a bevállalósabbak kortárs balettet, mint a színpadi megmozdulás vagy mozdulatlanság be nem járt útjait keresgélő előadásokat. És ez így van jól. A legtöbbünket nem a keresés, hanem a kiérlelt produkciók érdeklik. Még akkor is jól van ez, ha a kényelmes körülmények között, óvatos kiérleltséggel bemutatott táncelőadások mögött szinte mindig ott állnak az eldugott vagy kevésbé eldugott helyeken születő, és legfeljebb párszor előadott útkeresések. És ha a legnagyobb élményt éppen a rátalálás pillanatai adják is nézőnek és előadónak egyaránt.

l19Földy-Molnár Lilla és Ladjánszki Márta a megnyitón / Fotó: Simona Mathe Kiss

Az utóbbi magyarázza, hogy az a párszáz ember Magyarországon miért keresi kifejezetten a kortárstánc határhelyzeteit. Az innováció fontossága pedig a kultúrpolitikának ad(hatna) feladatot, költségvetési támogatások nélkül ugyanis kilátástalan a helyzet. Az egyes alkotók még csak-csak hozzájutnak Európai uniós támogatásokhoz, vagy egy-egy külföldi munkával megkeresik az itthoni alkotás fedezetét, de már egy nívós fesztiválhoz mindez nem elég. Főként egy nemzetközi fesztiválhoz. Pedig ezek teremthetnének lehetőséget nézőknek és alkotóknak is, hogy a Kárpát-medencénél messzebbre láthassanak. Ebben az esetben a hellyel-közzel csepegtetett költségvetési forintok sem elegendőek.

l14Hajdu Szabolcs és Ewan McLaren a szimpóziumon / További fotók: Szabo Roland

Mondhatni, ezek az alkotók és fesztiválszervezők széllel szemben táncolnak, amit mi sem mutat jobban, mint hogy amíg az NKA az egész független színházi szférára (tánc- és színházi társulatokra együtt) mindösszesen 1,1 milliárd forintnyi működési támogatást szán egy évben, addig a kormány a Csoóri Sándor Program keretén belül néptáncos, népzenei és népdalköri szervezeteket és közösségeket két évre 7,5 milliárddal tervez támogatni. Természetesen nem a népművészettel van itt a gond, hanem az arányokkal.

Ebben a helyzetben komoly elhivatottság, szervezői rátermettség és folyamatosan karbantartott nemzetközi kapcsolatok kellenek már ahhoz is, hogy egy kiemelt intézmény rendszeresen külföldi kortárstánc-előadásokat importáljon, mint ahogy ezt a Trafó csinálja hosszú évek óta, néhány éve megspékelve ezt a fiatalabb alkotógeneráció munkáit kétévente fesztiválhelyzetbe hozó Nextfeszttel. De említhetnénk a kezdetekben nagyobb összefogásként induló, mostanra a Közép-Európa Táncszínház égisze alatt futó Monotánc Fesztivált is. Az viszont már-már a megszállottság kategóriája, ahogyan az Orkesztika Alapítvány a 2000-es indulás óta életben tartja a kezdetekben szólókat, később duókat is bemutató Szóló-Duó Nemzetközi Táncfesztivált. És ide tartozik az L1 Egyesület fesztiválja is, amelyet tizenhatodik éve rendeznek meg évről-évre.

l15Ladjánszki Márta By the way című koreográfiája

Aki nézőként találkozik vele, nagyjából ugyanazt tapasztalja: minden évben van minimum egy olyan előadás, amelyre kikerekedett szemmel csodálkozunk rá, ezek miatt nézünk kortárstáncot, ahogy minden évben akad néhány élvezhetetlen produkció is, a többi pedig sokszínű kínálat – messze a táncos fősodortól. Hogy melyik előadás pontosan melyikbe tartozik, az persze az adott nézőtől is függ, de az alapélmény tizenhat esztendeje körülbelül azonos. Mindeközben az L1danceFest folyamatosan változott, és változik most is. Kezdetekben az L1 Egyesület alkotóinak biztosított megmutatkozási lehetőséget néhány külföldi fellépővel, majd egyre több külföldi produkciót látott vendégül, közben a kezdeti, tíznapos rendezvényből 2006-ban ötnaposra szűkült (vagy koncentrálódott, tetszés szerint). A szervezők mindig is fontosnak tartották a látott előadásokról a nézőkkel folytatott eszmecserét, ahogy általában arra is hangsúlyt fektettek (idén fokozott mértékben, a CEU-val közös szervezésben létrehozott egész napos szimpóziumok formájában), hogy az előadásokon túl is szó essen arról, amit a kortárstáncról gondolunk.

l11Carmen Cotofana a helyzetjelentésM-ben

A fesztivál egyik tavalyi újítása az úgynevezett showcase-program, amelynek során rövidebb, 15-30 perces megmutatkozásokat láthatunk, amelyek lehetnek akár kész produkciók, de afféle fázisbemutatók is, jelezve, hol tart éppen az adott előadó a munkában. A fesztivál ötödik napján kezdődő háromnapos showcase-program előtt azonban az első két napon egy olasz és egy román táncos-koreográfus mutatta be egy-egy hosszabb koreográfiáját, majd ezt követően volt látható Ladjánszki Mártának, a fesztivál és az L1 Egyesület művészeti vezetőjének munkája By the way OFF címmel.

A találkozásokról, elvesztésekről és magányról szőtt koreográfia ezúttal laboratóriumélességgel jelent meg. A nézők és a játszók az egységes és teljes fényben egyszerre látók és látszódók, miközben Ladjánszki Márta minden artisztikus táncosságot visszavett a mozdulatokból, ahogy a színpadra feltett zenészek mindenféle zenei harmóniáról lemondtak. A színes, testhez simuló dresszekben mozgó előadók rezzenéstelen tekintetükkel csupán jelzései egy-egy embernek és egyszerre élő személyiségek. A csendekkel és egy-egy hangeffekttel tagolt előadás egyik gyengéje éppen ezekből a személyiségekből, pontosabban a játszók színpadi súlyának és előadói erejének a különbözőségéből fakad. Egy súlytalanabb előadónál a lecsupaszított mozdulatok hosszú pillanatokra válnak érdektelenné, és gyakran az erősebb színpadi jelenlét sem tudja úgy játékba hozni ezeket, hogy az akár szenvtelenül megfigyelt történésként, akár érzéki és érző élményként, akár gondolatként megmozdítsa a nézőteret. A lebontás és ebből az építkezés elsősorban a zenében válik termővé, az emberi érintkezések finomszövetét az előadás egésze azonban inkább csak prezentálja.

l12Roxana Küwen: twenty toes

A showcase-program produkcióinak rövidsége nem csupán fázisbemutatókra adott lehetőséget, megvolt bennük egy-egy koncentrált előadás lehetősége is. Nem ritkán érezzük „egészestés” (ami ebben az esetben 50-60 percet jelent) kortárstánc-előadásokon, hogy ha fele ennyi ideig tartana, erősebb volna. A most fele- és harmadennyi ideig tartó produkciók között ebben az évben mégsem volt olyan, amelyre „kikerekedett szemmel csodálkozhattunk volna rá”, igaz, olyan sem igen, amelyik teljesen érdektelen maradt volna.

Amelyek beégtek az agyba, két produkció is, inkább vagy teljes mértékben a cirkuszművészet felől érkeztek. Szabó Veronika A kisbaba című groteszkje egy sajátos humorú előadásban Szűz Máriától a Sikoly című horror dermesztő alakjáig roncsolja az anyaképet. Nem könnyű ráérezni erre a humorra, de akinek sikerül, az még napok múlva is mosolyogva dúdolgatja Kovács Kati Úgy szeretném meghálálni című slágerét. Roxana Küwen twenty toes című, kislabdákkal bemutatott lábzsonglőr-produkciója pedig egyenesen lenyűgöző volt, bármelyik nyugati varietében megállná a helyét. Hogy egy kortárstánc fesztiválon mi keresnivalója, az már definíciós kérdés, amin legfeljebb bölcsészindíttatásból érdemes elgondolkodni. Blaskó Borbála B.A.H. című munkája hivatalosan nem a showcase-programban szerepelt, és vélhetően egy készülő nagyobb előadás előtanulmánya, mégis a teljesség élményét tudta adni. Nem igényel a benne szereplőktől kiemelkedő előadói kvalitást, nem rajtuk múlik az ereje, hanem a fekete leplek, a zene és a mozdulatsorok kompozícióján. Egy nyomasztó, elfojtásokba és monomániákba belerokkanó világ látlelete minden feloldás nélkül.

l16Szabó Veronika A kisbabában

Lényege szerint kevésbé koncentráltan működött, de fontos félórája volt a fesztiválnak Nastja Štefanić Etude for viola and midi controller című darabja, melyben a horvát táncos-koreográfus saját brácsajátékával, ennek gépzenére roncsoltságával, egy DJ-vel és a nézőkkel játszott. Ahogyan a zenét zeneszerszám nélkül próbálta megtalálni, egyszerre volt prózai és poétikus. Nobuyoshi Asai Nomads című duójának helyi értékét elsősorban az adta, hogy a hazai kortárstáncszínpadokon alig-alig látható férfienergiákat és harci virtust hozott játékhelyzetbe egy átgondolt és felettébb dinamikus előadásban. Ladjánszki Márta helyzetjelentésM-je egy román táncos-koreográfusnak, Carmen Cotofanának nyújtott megjelenési lehetőséget, akivel – mint ezt az előadás felvezetésében elmondta – sok mindenben hasonlóan gondolkodnak. Ez alkalommal két kérdés foglalkoztatta mindkettőjüket: a meztelenség és a színpadra felvitt nézők közötti mozgás. Az előbbire egy botrányos ízű, önmagában izgalmas és messze vezető felvetést is tettek: mi lenne, ha a nézők és a táncosok is meztelenek lennének. Miután ezt nagy többséggel leszavaztuk, az előadás „textiles” lett. Az együttlét a színpadon pedig a megszokottnál is szubjektívebb, saját élménye lett mindenkinek, ahogy ez az előadást követő beszélgetésen kiderült.

l17Paweł Sakowicz: Total

Teoretikus alkatú nézők számára (a cikk írója is ilyen) a fesztivál talán legizgalmasabb momentuma a lengyel Paweł Sakowicz Total című előadása volt. Itt az „előadásnak” két jelentése is adekvátnak bizonyult, ugyanis a laza, joggingos táncos-koreográfus egy-egy mozdulatsorral demonstrálta elméleti fejtegetéseit, amelyek végső soron az univerzum táncosként értelmezhetőségét voltak hivatva alátámasztani. Már amennyit értettem belőlük, mivel mindez angolul hangzott el. Egy nemzetközi táncfesztivál nyelve joggal az angol, ahogy egy angolul nem, vagy kevéssé tudó ember szintén joggal várja el, hogy Magyarországon számára is elérhetővé tegyék a rendezvény eseményeit. Ez alapvetően pénz-, kisebb mértékben eltökéltség kérdése. A szervezők egy idő után próbáltak rugalmasan alkalmazkodni a helyzethez (ez néha sikerült, máskor nem), hogy előadásonként és beszélgetésenként mindig volt egy-két angolul nem eléggé jól beszélő néző. Volt olyan beszélgetés, amelyiknél mindent fordítottak, de például az utolsón mindez kicsit abszurdba fordult: a kérdéseket magyarul tették fel, a válaszok és a hozzászólások viszont csak angolul hangzottak el.

l13Ismaera Takeo Ishii egy beszélgetésen

Fontos lenne elhozni Magyarországra a tánc határpontjait, vagy éppen a saját megszólalási formáikat kereső alkotók izgalmas előadásait, ahogy az L1 Egyesület rezidenseinek és tagjainak munkái is platformot érdemelnek. Ha viszont valaki a kulturális pénzcsapoknál ül, joggal kérdezheti, mi értelme támogatni egy olyan fesztivált, amelyen ugyanaz az 50-60 ember nézi az előadásokat, akiknek ráadásul egyharmada fellépő a fesztiválon, a többi szakmabeli, és jó, ha kettő darab „igazi néző” is akad. És most nem csak az L1danceFestről van szó. Mi lenne, ha a kulturális vezetés valóban költene a kortárstáncra? Sajnos, nem tudjuk.

L1danceFest, 2017. szeptember 21-27.