Péter Márta: Volt egyszer egy állomás
Fehér Ferenc: The Station -
Akik valaha látták Fehér Ferencet színpadon, tudják jól, hogy egyedi jelensége a magyar tánc művészetének.
Úgy tűnik, Fehér Ferenc darabjaiban valahol ott bujkál Franz Kafka is, meg egy picit Csáth Géza. Meglehet, hogy az abszurd igézetében fogant lélektani kapcsolódás nem tudatos, hiszen Fehér Ferencnek e téren is lehet saját muníciója, ám véletlenek nincsenek. Ráadásul a MU Színházban látott The Station előadása utáni beszélgetés szerint a koreográfusnak azért is volt fontos ez a cím, mert bármilyen helyszínt takarhat, s ebben nagyon igaza van. A darabra gondolva pedig kifejezetten fontos volt ama gondolata, hogy az üres állomások is szükségszerűen rejtenek valamilyen mögöttes képet, hogy ott is kell még valaminek lennie, bár lehet, hogy egy másik dimenzióban. Azt hiszem, ez egy óriási kapu, amelyen a néző besétálhat Fehér Ferenc alkotói és előadói világába, ha a professzionális testi megjelenésen és megjelenítésen túl is érdekli a mű. A publikum egy része azonban itt elakad.
Fehér Ferenc és Mikó Dávid / Fotók: Jókúti György
Fehér Ferenc korporális sajátosságai, alkati adottságai, amelyeknek minden részlete fontos, tehát az izmok, a csontozat, a bőr, a haj, a tekintet, a lélegzet, sőt, bizonyos pozitúrákban még a perisztaltika is, vagyis a teljes fizikális működés eggyé szövöttsége, vagy nagysúlyú szóval eggyé teremtettsége, amely végül kiadja azt a szinte felfoghatatlan elaszticitást és hihetetlen teherbírást, amely a képzett és kevésbé képzett táncosok számára követhetetlen mintát alkot. Ezért is heroikus vállalkozás az alkotóval együtt lenni színpadon, vele együtt táncolni – amiről különben, az új opus kapcsán, meggyőzően és finom alázattal beszélt a kiváló társ, Mikó Dávid is. Akik valaha látták Fehér Ferencet színpadon, tudják jól, hogy egyedi jelensége a magyar tánc művészetének. Kilóg, fölfelé. Talán ezért természetes a magánya is. Viszont külföldre szakosodott előadói és koreográfusi – és immár tánctanári – élete, és számtalan meghívása szerint Fehér utazó követe a hazai táncnak; a világon sok helyen, sok földrészen megfordul, olyan országokba, városokba jut el, ahol talán azt sem tudják, hol van Magyarország, vagy hogy Budapest nem azonos Bukaresttel – bár az utóbbi élményért nem szükséges elhagyni Európát. Az új darab mindenesetre már a premier előtt meghívót kapott fontos külhoni fesztiváloktól és játszóhelyektől, és a bizalom nem lehet véletlen.
Fehér Ferenc és Mikó Dávid
A bemutatóhoz kapcsolt szöveg azt ajánlja, felejtsük el az állomáson várakozó szép család társadalmi mítoszát, mert ez alkalommal egészen másról szól a történet. A továbbiakban kiderül, hogy a két színpadi alak eltűnését három éves korukban jelentették be, azóta pedig, vagyis 123 éve ezen a bezárt helyen élnek, amit az emberek Állomásként ismernek. A nem túl nehéz matematikai feladvány szerint a születésük pillanatában magukra hagyott „túlélő” gyermekek azonban az eltelt évszázadban valamilyen baljós intelligenciára is szert tettek, hiszen kijelentésük után („Mi pontosan tudjuk, hogy kik voltunk akkor, és mivé lettünk most.”) felszólítanak: „Szabadulj el, ha tudsz! Játssz velem, ha mersz!” A nagyon is konkrét részletek és az abszurd „tények” egyszerre hideg és forró mixtúrája, zavarba ejtő keveréke, persze nem ismeretlen a közép-európai tájon; máig ezt éljük, ezért is értjük ezt pontosan, már ha akarjuk, ha még van fülünk hallani és szemünk látni. Kafka beletalált, rálelt a számára egyetlen járható ösvényre, és saját korában, sőt, irodalomtörténeti szempontból máig érvényesen mondható, hogy magányos, bár utóbb nagyhatású alakja volt az európai és a világ művészetének. Persze egyáltalán nem biztos, hogy új darabjáról Fehér Ferenc is így gondolkodik, de ez az olvasat azért benne van.
Mikó Dávid
Az előadás szerkezete egyébként követi is az előbbieket; már a koreográfus jegyezte zene tagolásában is világosan elkülönülnek a várakozást, az idő telésének egyhangúságát mutató szakaszok, és a szellemi-lelki változások viaskodást hozó részletei. Az első képben például, amely a mélyszürke színpadra világosabb tónust vetítő kör ívén, illetve magán a körfelületen játszódik, a végtelen menetelés egyhangúan tipegő mozgása és az együtt végzett, még nem túl bonyolult talajkombinációk sora jelzi az idő telését. A személyiség belső változásai majd a későbbi szólókban mutatkoznak meg, a felnövő vagy felnőtt férfiak összecsapásai, érzelmi kivetülései, szerető és gyűlölködő érzelmei, versengően harcias nekilódulásai pedig leginkább az elképesztő tempójú kettősökben rajzolódnak ki. A kontakt-technika sajátos szervezettségű algoritmikus menetei és a harcművészet keleti praxisainak elemei egyszerre lágyan és keményen kapcsolódnak folyamattá, talán a leginkább jellemző szóval, hirtelen váltásokban írják a különleges és meglepő mozdulati kottát. A látvány titokzatossá nő a füstben imbolygó alakokkal, akik a színpad szürkéjéhez és a tematikához is idomulva egyszerű gúnyát viselnek.
Fehér Ferenc
A már említett alakzatok váltakoznak a darabban, így áll össze az Egész, ám a mozdulati részleteket írásban visszaadni meglehetősen nehéz, avagy lehetetlen. Hát persze, ha minden mozdulatot és mozgást egzakt módon szavakká lehetne tenni, akkor a tánc műfaja válna feleslegessé. De most épp az ellenkezőjét láttuk. S ha az előadásnak még egy lényeges jellemzőjét ki kéne emelni, akkor az mindenképpen ama transz-állapot lenne, amelyben még a fáradtság is eltűnik, s amely Fehér Ferenc színpadát még soha nem hagyta el.
Fehér Ferenc: The Station
Előadók, alkotók: Fehér Ferenc, Mikó Dávid. Fénytervező: Kovácsovics Dávid. Zene: Fehér Ferenc. Jelmez: Simon Judit. Szakmai konzultáns: Simon Judit. Koreográfia: Fehér Ferenc
MU Színház, 2017. október 13.
