Kritika

Kortárs tánc

Komjáthy Zsuzsanna: Egy kis hip, egy kis hop

Compagnie par Terre / Anne Nguyen: Önellátás (Autarcie (....) )

Nguyen átrendezi a tánc terét, mindjárt többféle értelemben is.

Négy táncos áll a nézőtérrel szemben, egy fénytéglában kifeszítve, akár a marionett bábuk. Gyors, ütemes kongazane szól, és egyszer csak bumm! Robban a bomba: a táncosok egyenként bemutatkoznak, prezentálják, ki mit tud. Előbb Magali Duclos kissé töredező, majd Valentine Nagata-Ramos fojtott, azt követően Farrah Elmaskini darabos-molekuláris, végül Konh-Ming Xiong fluid intrója következik. A felütés rendkívül feszített és fókuszált, körülbelül három perc alatt el is dönti az Autarcie (....) sorsát: azt, hogy mostantól akkor negyvenhét percig (amíg a koreográfia tart) nem bírjuk majd egyetlen mikro pillanatig sem leemelni tekintetünket a színpadról.

Sűrű, pontos és a kiszámított mozgássorok következnek, rücskösek és akadozóak. Egy összetéveszthetetlen, egyedi formanyelv, melyet Anne Nguyen, a francia kortárstánc ügyeletes b-girlje (a breakdancing girl elterjedt rövidítése – a szerk. megj.) populáris elemekből csomósított össze. Mozgáskincsében a hiphop, a popping, a waacking és a klasszikus break-tánc elemei vegyülnek, és furcsa, ismerős, mégis idegen elegyet hoznak létre. Szétszerelt, kontextusukból kiemelt mozdulatok sorakoznak egymás mellett, sokszor csupán egy-egy mozdulat, egy kar- vagy egy csípőmozdulat hangsúlyos. Az igazi kuriozitása ennek a nyelvezetnek, hogy miközben analizáló, csendes figyelemmel vizsgálja az atomjaira cincált mozdulatokat (egyes jelenetekben a táncosok szó szerint egymásra hajtják a fejüket, és hallgatják a másik mozdulatait), végig megtartja szórakoztató és szabadságot hirdető jellegét is. Hiszen a fundamentumaként szolgáló hiptáncoknak valahol éppen ez a lényege: egy testi-elemi forradalmat szítani, harsányat, igazat.

pic aut 8 patrick bergerFotó: Patrick Berger / A képek forrása: trafo.hu

Ez az attitűd pedig tökéletesen olvad Nguyen formavilágába, a koreográfus szemlátomást az igaz, és csakis az igaz dolgokat kedveli. A táncosok szabályos energiateret gerjesztenek maguk körül a színpadra, melyből minden hamis mozdulat kívül reked. Ahogy moccan egy kar, fordul egy fej, úgy nyílik meg, majd zárul rájuk a tér. Magas szintű, intellektuális megközelítése ez a színpadi mozgásnak, mely egyúttal ékes bizonyítéka is a látszólag távoli világok (szórakoztató urbandance és magas-művészeti kortárstánc) átjárhatóságának.

Ám nemcsak a mozgáskincs teszi értékessé Nguyen koreográfiáját, hanem a benne helyet kapó, teatralitásra irányuló reflektív építkezés is. Körülbelül az előadás tízedik percében valami visszafordíthatatlan történik: Nagata-Ramos a szerepéből szó szerint kilép, tudatára ébred a színpadiasságnak. Mint mikor egy bábunak elvágják a zsinórjait, vagy mikor egy születő csecsemőt elkötöznek; a másik három – fénytéglalapban mechanikusan táncoló társát – elhagyva körbenéz, tekintetével végigtapogatja a színpad csücskeit. Küzdelem kezdődik: a kilépni akarás és a bennrekedés, valamint az identitások, a szerepek véget nem érő harca. Hiába próbálja ledobni magáról a gépies mozgást, látszólag hiába próbálja uralni a testét, nem megy neki. A mozdulatok határozzák meg őt, hogy hogyan lép, hogyan mozdul, hogy ki is ő – és nem fordítva. Ez a bennrekedtség ellenére mégis olyan üdítően, egyben félelmetesen természetesnek hat a színpadon, mint egy éhes nőstényoroszlán; mert miért is kellene a mozgásból kilépnie? Miért is kellene a teatralitást elhagynia?

Pic AUT4 Philippe GramardFotó: Philippe Gramard

Ez a – fogalmazzunk úgy – kint-bent játék aztán a többi táncosra is áttapad. Ahogy Nagata-Ramos megérinti őket, egyenként pottyannak a színpad és a valóság között feszülő szakadékba, a szerep és a mögötte álló civil konfliktusába. Duettek, majd csoportos és egyéni táncok következnek, érzékeny kompozíciókba rendeződve (rend – rendetlenség váltakozása) bejárják a színpad majd’ minden szegletét. Kör, vonal, négyzet geometrikus formái ismétlődnek és variálódnak az apró mikromozgásoktól kezdődően egészen a makro, csoportos alakzatokig.

Előbbi tekintetében (mikromozgások) ki kell emelnünk Elmaskini teljesítményét, aki – nem tudom szebben és kifejezőbben mondani – egyszerűen piszkosul tud táncolni. Szólóiban messze az átlagos megvalósíthatóság határain túlra megy, olyan éles pontossággal hordozza testében magát a ritmust, hogy már-már a szemünk is poppingol: képes ugyanis az adott ütem törtrészére külön-külön mozgatni egy-egy testtájékot, mindig váratlanul megszakítva az éppen lendületben-folyamatban lévő mozdulatot. Utóbbi tekintetében (makromozgások) pedig az ismétlődő mozgássor lehet fontos, melyben a másik teste mellé ívelt karjaikkal formázott körbe, résbe szúrnak bele karral, mint mikor egy szappanhártyát egy tűvel kilyukaszt az ember. Ez a vissza-visszatérő mozdulatsor nagyon hangsúlyos, olyannyira, hogy talán a címbéli jel (…) is erre utal. Hosszú perceket ki is harap magának az előadásból: mikor a négy táncos körbe áll, az óramutató járásával ellentétes irányba lépdelni kezd, végig ez a mozdulatsor ismétlődik. De vajon miért? Mi lehet ennek a jelentősége?

960 nguyenPic AUT1 Philippe GramardFotó: Philippe Gramard

Egyfelől szokatlan hatást kelt, ami manapság önmagában sem piskóta, másfelől inverziót is generál, ez pedig szimbolikusan is a térre, annak sűrűségére irányítja a figyelmet. Nguyen átrendezi a tánc terét, mindjárt többféle értelemben is. Egyrészt ugye esztétikai szinten: kipukkasztja a hagyományokat, szembe megy az elvárásokkal. Ahogy pár bekezdéssel feljebb is írtam, egymástól távol eső világokat (hiphop és kortárstánc) házasít, új tereket nyit meg, a karok által lyuggatott körökkel pedig erre a betöltetlenségre, bejáratlan területre mutat rá. Másrészt ez a betöltetlenség praktikus-politikai értelmet is nyer, mert egy régóta vágyott expanzió lehetőségét hordozza magában. A koreográfus utat, méghozzá érvényes utat talált arra, hogy a közönségkörét szélesítse. Mintegy önellátja, kineveli annak utánpótlását. Szétnézve a nézőtéren olyan srácokat volt képes erre az előadására is becsalogatni a színházba, akik valószínűleg maguk is táncrajongók, de idegennek érzik lépteiket a magasművészetek elefántcsont tornyában. És hogy cinkossá tette-e őket? A tapsvihar között meghúzódó füttyökből és kurjantásokból ítélve: igen, természetesen.

Compagnie par Terre / Anne Nguyen: Önellátás (Autarcie (....) )

Koreográfia: Anne Nguyen. Eredeti zene (zeneszerző és ütőhangszeres): Sébastien Lété. Fényterv: Ydir Acef.

Táncosok: Konh-Ming Xiong, Magali Duclos, Farrah Elmaskini, Valentine Nagata-Ramos.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2017. október 27.