Kovács Natália: A messziről jött…
Izrael Balett: White Swan -
Kérdés, hogy a maga izraeli kontextusában mit jelent ez az előadás, és mit jelent a társulat.
Mit várok, és mit várhatok el a messziről jött, nyilvánvalóan drága vendégelőadástól, amely egy viszonylag nagy költségvetésű fesztivál keretében érkezik Magyarországra? És mit várok, vagy mit várhatok el egy nemzetközileg ismert és elismert társulatként beharangozott együttestől? A válasz a következő: amit várok, az természetesen – mint a színházban mindig – a csoda. Örömbonbon, miniorgazmus, elalélás, szájtátás, „soha-ne-legyen-vége” és „még-egyszer-akarom” érzés. Vagyis az elvárásaim nagyok. Méghozzá joggal. Mivel néző vagyok, és fizettem, és azt írták a színlapra, hogy jó lesz, hogy kivételes lesz és hasonlókat.
Fotó: Mészáros Csaba
Ha ez nem valósul meg, elfogadom, mivel a legtöbb előadás sajnos nem ugorja meg ezt a magasra tett lécet. De azt gondolom, egy fesztiválprogramba beválogatott alkotáson annyi mindenképp számon kérhető, hogy legalább legyen nagyon érdekes. Lássak, tapasztaljak meg benne és általa valami olyat, amilyet korábban sosem, és ha külföldi, akkor még annál is inkább. Lepődjek meg a kulturális különbségeken; konstatáljam, hogy ez vagy az teljesen más, mint nálunk; vesszek el a nem értésben, hogy küzdenem kelljen a kapaszkodókért, és végül valami újat tanuljak.
Fotó: Jókúti GyörgyAz Izrael Balett előadása, a White Swan (Fehér hattyú) ezek közül egyik kritériumnak sem felel meg. Ennyire átlagos és érdektelen, közepes minőségű produkciót itthon is könnyen lehet találni, és annak nyilván költséghatékonyabb lett volna a bemutatása is. Hogy vajon miért hívta meg mégis a 26. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál szervezőgárdája, arra az adhat választ, hogy a tizenhét napos fesztivál fókuszában idén – Bartók Béla munkássága mellett – Izrael és a zsidó művészek, valamint művészet állt. Így tehát a fesztivál tematikájába beleillik egy olyan alkotás, amely abban az értelemben hidat képez két kultúra között, hogy európai kulturális örökséget visz színpadra izraeli táncosokból álló csapat; méghozzá az európai kultúra egyik nagyon markáns, és a saját műfajában talán leghíresebb darabját. Mindez szép, de maga a színpadi adaptáció sajnos ennek ellenére kifejezetten unalmas, táncművészeti szempontból maradi, esztétikai értelemben elavult.
A színlap leírása szerint az előadás „kivételes tánctörténeti utazás a klasszikus kortól a kortárs tánc világáig”. A megfogalmazás arra utalhat, hogy a darab két felvonásból áll, amelyek stílusa teljes mértékben eltérő. Az első felvonásban a táncosok Csajkovszkij zenéjére, realista festményre emlékeztető háttér előtt rekonstruálják Lev Ivanov koreográfiáját. Az előadásnak ez a fele nagyjából a konformigényeket kiszolgáló klasszikus alkotás, semmi meglepő vagy különleges nincsen benne. Azonban a táncosok mozgása hagy némi kivetnivalót maga után, amin őszintén meglepődtem: a kishattyúk táncában nem mindig sikerül az egyszerre mozgás, és bizony észre lehet venni néhány elnagyolt vagy tévesztett lépést is.
Fotó: Jókúti György
A második rész, amely Andonis Foniadakis görög koreográfus munkája, egyszerre ellensúlyozza és dekonstruálja az elsőt. Amikor felgördül a függöny, nem szólal meg ismét Csajkovszkij zenéje, helyette szöveg hallatszik. Táncosok beszélnek arról, milyen A hattyúk tavát táncolni, illetve hogy mennyire más feladat megtestesíteni a fehér és a fekete hattyút. Előbbiben a szépség és a törékenység, míg utóbbiban a fájdalom, a zordság és valamiféle vadság van túlsúlyban – egészen más érzelmek színrevitelét igényli a két karakter megalkotása. Mindeközben pedig testhez simuló fekete-fehér kezeslábasban (jelmez: Andonis Foniadakis, Margarita Alexandrov) mozognak az előadók; s a mozdulatok szintjén is dekonstruálják azt, amit közben a szöveg ízekre szed. Ez a teljes produkció legérdekesebb része, de kissé problémásnak tartom, hogy a Nemzeti Színházban nem feliratozták a szöveget, mert ez befolyásolhatta az angolul nem értő nézők műalkotás-befogadását. A felvonás második felében Csajkovszkij művének feldolgozására – amelyet Julien Tarride készített – azt táncolják el a szereplők, amiről korábban beszéltek; vagyis a dekonstruálást kvázi újraépítés követi.
Fotó: Mészáros Csaba
Kérdés, hogy a maga izraeli kontextusában mit jelent ez az előadás, és mit jelent a társulat. Ezt innen, Európa közepéről, ahol a balett sok különböző formája elérhető távolságban van, nehéz megállapítani. Mindenesetre a társulat honlapján szereplő leírásból kiderül, hogy az 1967-ben alapított együttes az egyetlen olyan Izraelben, amely klasszikus, illetve neoklasszikus előadásokat tart repertoáron, valamint 2012 óta újításokkal is próbálkozik, illetve arra törekszik, hogy a társulat hagyományait az izraeli hagyományokkal is ötvözze. Az információk ismeretében érthető, hogy ami európai szemmel kissé maradinak tűnik, a maga közegében valószínűleg fontos, és egészen más jelentősége van. Ugyanakkor a magyar nézőtől nem várható el, hogy ezeket a szempontokat mérlegelje és figyelembe vegye, míg a fesztivál kurátoraitól az igen, hogy olyan előadásokat hozzanak, amelyek a saját kontextusukból kiemelve is érvényesek, jól működnek, és a világ ezen pontján is izgalmas estét, maradandó élményt okoznak a befogadónak.
White Swan (Izrael Balett)
- A hattyúk tava
Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij. Színpadi adaptáció: Nina Gershman, Julia Levin. Díszlet: Anna Chroshtzeva. Jelmez: Margarita Alexandrov. Fény: Avi Yona Bueno (Bambi). Koreográfus: Lev Ivanov.
- A hattyúk tava – szvit
Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij. Zenei átirat: Julien Tarride. Jelmez: Andonis Foniadakis, Margarita Alexandrov. Fény: Avi Yona Bueno (Bambi). Koreográfus: Andonis Foniadakis.
Nemzeti Színház, 2017. október 13.
CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál
